Az iskolaérettségről - 1. rész

Bizony, mostanában kell eldönteni szülőnek, óvónőknek (akár a nevelési tanácsadó bevonásával), hogy melyik kisgyermek érett arra, hogy elkezdje szeptemberben az iskolát.
Megint azt kell mondjam, hogy nem vagyunk egyformák. A praxisomban volt olyan eset, hogy nyári születésű kisgyermeket is elengedtem iskolába, aki így éppen hat évesen kezdte meg tanulmányait, másokat pedig még nyolc évesen sem biztos, hogy érettnek talál az ember.
Talán kevesen tudják, de a dolog menete a következő: Ha 2009. december 31.-ig betöltötte a gyermek a hatodik életévét, akkor is felmenthető az iskolakezdés alól, csak ilyen esetben a helyi nevelési tanácsadó írásbeli engedélye (szakvéleménye) szükséges hozzá. A később született gyermekek szakvélemény nélkül is  maradhatnak óvodában, ha ezzel kapcsolatosan a szülő és az óvónők egyetértenek.
No itt szokott a probléma kezdődni. Mert sokszor nem értenek egyet, és ilyenkor szintén a nev. tan.-ba kell menni szakvéleményért. Ekkor gyakran elhangzik: "Mennünk kell a nevelésibe, mert h*lye a gyerek!". Hát kérem szépen és tizenegynéhány éve dolgozok gyerekekkel, de h*lyét még nem láttam!
Érdemes azt figyelembe venni, hogy az óvónő (ha tetszik, ha nem) több időt tölt a gyermekkel, mint mi. Minden kisgyerek egészen másképp viselkedik otthon, és máshogyan az óvódában. Az enyémekkel is így volt ez, ami először szinte hihetetlennek tűnt.
Tehát, ha az óvodapedagógus azt javasolja, hogy vigyék el a gyereket a tanácsadóba, az bizony a kicsi érdekeit szolgálja. Miért? Mert nem mindegy, hogy úgy kerül be az iskolába, hogy az fizikailag és szellemileg is óriási teher neki, és nincs sikerélménye, hamar megutálja, sőt csak a bohóckodásával tudja felhívni magára a figyelmet, vagy pedig érett a mai iskolarendszerbe való belépésre, könnyen kirázza a kisujjából a feladatokat, folyamatos sikerélményben van része, és szívesen jár a suliba.
Mindig azt szoktam mondani, hogy az első négy iskolaév nem a tanulásról szól. Előbb-utóbb ugyanis minden kisgyerek megtanul írni, olvasni, számolni. Hanem arról, hogy a gyerek önmagáról szerez tapasztalatokat. Arról, hogy ő milyen is az ő tanuláshoz, tanárokhoz, gyerekekhez való viszonya. Önismeretet tanul, mely egy életre szól. Ha úgy érzi nem tudja tartani a többiekkel a tempót, akkor elkedvetlenedik, nem lesz motivált a tanulásra, max. a bohóckodásra, és egy életre elkapálta magát. Ha viszont sikerei vannak, akkor szárnyra kap, és szinte a lehetetlent is megoldja. Persze mindez nagyon-nagyon függ a tanító néni személyétől is, de az iskolaérettség alapvető fontosságú tényező.
Hamarosan írok arról is, hogy melyek az iskolaérettség alapvető kritériumai.

Anya = Házicseléd?

Nos, kis szünet után újra itt. Nem tudom ki mennyit sütött-főzött, dolgozott az ünnepek alatt, de én elég sokat, és azt hiszem elfáradtam. Mindennek tetejébe mosogatógép nélkül voltam egy egész hónapig, és karácsony, vendégeskedés lévén ez rengeteg plussz munkát okozott.
Valószínűleg ezek eredményeképpen akadtam ki egyik nap, mert már egészen úgy érzetem magam, mint egy jófajta házicseléd. Aki mindig mindenkit körülugrál, kiszolgál, lesi a kívánságokat, csak épp a lényegre nincs ideje: valóban együtt lenni a gyerekeivel. Egyik gyerkőc kérte, hogy tanítsam meg kötni, másik, hogy hadd mutassa meg a horgolás-tudományát, amit aznap tanult az iskolában, én pedig olyan szívesen lettem volna velük, de valahogy mindig akadt valami dolgom: a kicsit tisztába tenni, megetetni, elmosogatni, felsöpörni, kiteregetni, havat söpörni, tudomisén...
Aztán vacsorakor jött el a pillanat, hogy ültek az asztalnál, megint várták, hogy csiribí-csiribá odategyek mindent, ( a nagyoknak a kenyeret szerencsére már nem kell megkennem, ezt elértem), készítsem a kakaót, etessem a kicsit, és megint azon kaptam magam, hogy már vinnem kell fürdetni a picúrt, de még nem is ettem.
Száz szónak is egy a vége, azt hiszem elrontottam valamit. Igaz, segítenek a nagyok, ha megkérem őket, de valahogy szívességnek érzik, ha nekik kell teríteni, a hűtőből ki/be pakolni, vagy a saját szobájukat felporszívózni. Aztán meg csodálkoznak, hogy nincs időm valóban együtt lenni velük (mármint értelmesen, élménydúsan).
Ennek fényében elhatároztam, hogy igenis lesz feladata mindegyiknek, hiszen az életben sem jó, ha mindig csak várunk arra, hogy kiszolgáljanak, mert egyszer csak nem lesz ott anyuci. Másrészt be kell látniuk, hogy nem én élek egyedül ebben a házban, nem én eszek egyedül, nem én koszolok egyedül, főleg nem az ő szobájukban.
Nem múzeum a lakásunk, de egy alapvető rend jólesik, ha körülvesz. Szeretném, ha ezt ők is így éreznék. A külső rendetlenség sokszor belső káoszhoz vezet.
Tudom, sokan jutalommal motiválják a gyerekeiket a segítésre. Én ezt nem szeretném. Ne azért segítsen, hogy aztán cukorkát vagy pénzt kapjon, hanem azért, mert akkor lesz időnk a közös játékra (hisz ez is jutalom), vagy azért, mert ezzel nekem örömet szerez, esetleg azért, mert neki is igénye van a rendre, tisztaságra. Nyolc és kilenc évesen ezt már beláltják szerintem.
Gondolkoztam, hogy hol rontottuk el: Mindig körülöttük forog minden. Lessük a kívánságaikat, hogy mi érdekli őket, hova mennének, mit csinálnának szívesen, stb. Ez így egy bizonyos szempontból jó is, csak valahogy meg kell találni a középutat, hogy ne csak a szórakozás, hanem az élet munka része is jelen legyen. Hiszen nem szól majd a későbbi életük sem csupán a szórakozásról, az élvezetekről. Félreértés ne essék, nem azt szeretném, hogy egész nap sikálják a lakást, csak vállaljanak annyi részt a feladatokból, ami korukból kifolyólag elvárható és nem megterhelő. Azt szeretném elérni, hogy természetes legyen neki, hogy ha indulunk vacsizni, akkor ők terítenek, veszik elő a hútőből az ételt, és maguk után el is pakolják a cuccokat. Ez szerintem normális dolog, nekem viszont rengeteg időt és energiát spórol, amit így rájuk fordíthatok.
No, remélem sikerül mindezt gördülékenyen bevezetnünk.