A gyermeknevelés rejtelmei...

Csúnya beszéd

2011-12-03T13:02:00.000-08:00

Egyik olvasóm kérdezte, hogy mit tehetne, ha a kisfia az óvodából hazahozott csúnya szavakat rendre ismételgeti, s azok figyelmen kívül hagyása nem segített, ill. az sem, ha elmagyarázták neki, hogy ezek csúnya szavak, s szüleit elszomorítja, ha ezeket használja.
Nos, a fentiek általában beválnak, de morfondíroztam, mit tennék még, ha gyermekem továbbra is makacsul ismételgetné a nem kívánatos szavakat.
Azt hiszem egész egyszerűen megkérném, hogy amíg ezeket a csúnya szavakat van kedve mondogatni, addig menjen már ki a szobából (ahol épp vagyunk), mert mi ezeket nem szívesen halljuk (magyarul megfosztom a társaságunktól, ez egyfajta negatív megerősítés). Ha nem akar mozdulni, akkor finoman én kikísérném, vagy kimennék magam, s épp máshol keresnék tevékenységet.
Aztán azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ha nem tudok arrébb menni, akkor a párommal kezdenék beszélgetésbe, s ügyet sem vetnék rá. Vagy ha nincs ott senki, akkor énekelnék magamnak. Igen, ezek is a figyelmen kívül hagyás praktikái, és ha ezt vetjük be, akkor számolnunk kell azzal, hogy eleinte FOKOZÓDNI!!! fog a dolog, de ha kellően kitartóak vagyunk, akkor szépen lecseng majd.
Én olykor azt is szoktam mondani, hogy ilyet én sem mondok,és kerem, hogy ő se tegye, meg hogy az olyan okos kisfiúk, mint ő nem szoktak ilyen csúnyát jelentő szavakat mondani, mert megértik, hogy az nem szép dolog.
Nekem ennyi jutott most eszembe, de mindenkitől szeretettel várjuk a további ötleteket!

Tükör

2011-11-23T08:38:00.000-08:00

A minap a következő jelenet játszódott le a szemem előtt:
Két kisfiú, akik az óvodában csoporttársak, találkoznak az utcán. Szüleik is velük vannak. Az egyikük, nevezzük Daninak egy élénkebb, mindig mosolygós, igen társaságkedvelő gyermek. A másik, nevezzük őt Fábiánnak, rettentő visszahúzódó, inkább magányos tipus, de bájos kis arca és szeretetteli szemei vannak.
Az óvodában nem elválaszthatatlan jóbarátok, de játszanak együtt is.
Dani, felismerve Fábiánt kitárja kis karját, fülig ér a szája, szinte egy helyben ugrál örömében, és próbálja kis csoporttársát üdvözlésképpen átölelni. Fábián édesanyja kezét fogja, és Dani közeledésére visszahúzódással reagál. Az anyuka mint valami anyatigris belép Dani és gyermeke közé, előbbit igyekszik távolítani, miközben arról magyaráz, hogy ezt Fábián nem szereti.
A vicc az egészben, hogy Fábián, bár hátrál, azért mosolyog, s élvezi az egész helyzetet. Ha anyukája nem szólna bele, valószínűleg hamarosan egy vidám fogócska bontakozna kis a két lurkó között. Mindezt azonban az édesanya onnan "fentről" nem látja, mert ő csak azzal van elfoglalva, hogy a másik gyereket eltaszítsa kis védencétől.
Végül látva a hiábavaló próbálkozást, Dani szülei eltérítik kisfiukat szándékától, hogy Fábiánt megölelje, vagy csak megsímítsa, és elköszönnek.
Kívülről nézve csak sóhajtok egy nagyot, s közben mindkét gyereket rettentően sajnálom. Danit azért, mert olyan örömmel és valóban gyengéden próbálta üdvözölni kis csoporttársát, s ez meghiusult.
Fábiánt pedig azért, mert egyébként is oly visszahúzódó, s édesanyja ezt a tulajdonságát ismét megerősítette. Ha gyermekünk "gyengéit" nem oldani próbáljuk, hanem mindig ráerősítünk, azzal nem segítünk neki.
Szívesen tartottam volna tükröt ennek az édesanyának, s megkéreztem volna, hogy valójában mit is szeretne elérni gyermekénél?

A jutalmazásról

2011-02-02T07:11:00.000-08:00

Talán erről még nem írtam, pedig nagyon fontos.
Először is azt kell tisztáznunk, hogy a jutalmazás célja a gyermek valamely viselkedésének megerősítése (nem pedig édességgel való elhalmozása). Lehet tárgyi, szóbeli, viselkedésbeli. Én nem annyira a tárgyit preferálom, ha van rá mód.
Azonban a dicséret sem mindegy, hogy milyen. A hatékony szóbeli jutalom KONKRÉT, azaz pontosan kifejezi, hogy az adott viselkedés mely eleme tetszett nekem. Vegyünk egy példát: Ha egy bevásárlást követően csak annyit mondok a gyerkőmnek, hogy "Jó kisfiú voltál!", akkor nem tudja, hogy annak örülök, hogy a bevásárlókocsiba szórta a kekszet, hogy viszonylag nyugodtan ülte végig az eseményt, vagy hogy mikor nem néztem oda, a testvérére öltötte a nyelvét.
Ha viszont ezt mondom: "Milyen nyugodtan, csendben ültél itt, míg kifizettem amit vásároltunk. Ez nagy segítség nekem, most nagyon örülök!" (s közben megpuszilom, vagy megcirógatom a fejét), akkor ponotsan tudja mit kell legközelebb hasonlóképpen csinálnia. És egészen biztos, hogy meg is fogja próbálni újra kikvívni az elismerésünket.

Mikor jutalmazásról beszélünk, akkor többnyire a szóbeli és tárgyi jutalmak kerülnek említésre. Én azonban a magam részéről óriási szerepet tulajdonítok a viselkedésbeli megerősítésnek is. Az ölelés, cirógatás, puszi, elismerő mosoly, nagyon gyakran automatikusan követi a tárgyi vagy szóbeli jutalmat. Néha azonban önmagában is alkalmazható, és nagyon hatékony is. Például, ha kicsi gyermekünk ül a szoba közepén, és egy játékkal elfoglalja magát, akkor nem kell félbeszakítani hangos dicsérettel ("Milyen szépen eljátszol már egyedül is!"), de egy futólagos simogatás (fején, hátán) kifejezésre juttatja, hogy elégedett vagyok a látvánnyal.
Néha szoktam "Örülök, hogy vagy!" jelentésű viselkedésbeli jutalmakat adni, amikor csak úgy "ok nélkül" megszeretgetem, megölelem a gyerekeimet, a páromat. Én szavak nélkül teszem, de szerintem nyugodtan ki is mondhatjuk amire gondolunk, az csak erősíti a hatást ;-).
A rutinszerű, a gyermektől elvárható, hétköznapi dolgokért (pl. rendrakás) nem praktikus tárgyi jutalmat adni, mert a végén csak annak fejében lesz hajlandó a gyermek azt megcsinálni. Sőt, gyakran előfordul, hogy egyre növekszik a jutalom értéke, mennyisége, amit a gyermek "cserébe" követel. Könnyedén belecsúszhatunk valami kellemetlen játszmába.
Ehelyett megpróbálhatunk hatni értelmére, büszkeségére (pl. Most jót játszottatok Petivel, de nagy rendetlenség kerekedett. Meg sem lehet mozdulni a játékoktól. Én tudom, hogy Te nem csak szétpakolni, hanem rendet tenni is gyorsan tudsz. Megmutatod hogyan?).

Csak csendben jegyzem meg, hogy a fent leírtak nem csak gyerekekkel szemben alkalmazhatók, hanem felnőttek egymás közt is kipróbálhatják. Konkrétan megmondani a párunknak, hogy "Jól esett, hogy megmasszíroztad a lábam, egyedül lefektetted a gyerekeket, eljöttél velem a kiállításra..."
Olyan ritkán szakítunk időt ilyesmire, pedig mindenkinek jólesik ;-).

Köszönöm Nektek!

2011-01-27T12:13:00.000-08:00

Elsősorban Joe bácsinak köszönöm a legkedvesebb blog díjat, amivel megtisztelt! Természetesen bármiféle díj nélkül is nagyon jól esik, amikor üzenetet hagytok, hozzászóltok az írásaimhoz, vagy csak bekukkantotok, s böngésztek nálam. Megtisztel, hiszen én csak írogatom ami bennem megfogalmazódik, vagy amit megtapasztalok. Bizonyára nem mindenki ért velem egyet, jól is van ez így.
Ha bárkinek konkrét kérdése van, vagy egy bizonyos téma érdekli, jelenzze bátran!
Mindenkinek szép hétvégét kívánok!

"Szellemes" megjegyzések (Szavaink ereje 6.)

2011-01-25T01:55:00.000-08:00

Múlt héten egyik este a kicsi zokogva jön be a nappaliba, majd nagy nehezen kivettem a szavaiból, hogy a legnagyobb testvére azt mondta, jönnek a szellemek, és JUJJJ!
Na, hogy érthetőbb legyen a dolog: a kicsi szeret bebújni a szekrénybe, magára csukja az ajtót, és nekünk meg kell keresnünk. Eddig sose félt, szerette ezt a játékot, de mikor most elbújt, a nagy tesója kicsi izgalmat akart vinni a dologba, és elkezdett mindenféle félelmetes hangokat kiadni, és közben mondta, hogy "Jönnek a szellemek WOOÁÁÁÁÁOOOO!"
No, a törpinek se kellett több, zokogva menekült le hozzánk. Persze életében nem látott még szellemet (képen úgy értem), mert szándékosan nem engedek nekik ilyen filmeket/rajzfilmeket nézni, de íme, máris félelem ébredt benne, csupán egy szerencsétlenül elsült játék miatt. :-(((((
Bevallom, hirtelen megállt bennem az ütő, mert olyan sok kis óvodás járt hozzám, akik még nappal sem mertek egyedül kimenni a WC-re, mert féltek a szellemektől, sötétségtől. Mondanom sem kell, hogy pl. egyetlen S***Doo rajzfilm megtekintése elég volt a hónapokig tartó hatás eléréséhez. Nem láttam még egy részt sem ebből a meséből, a kutya maga még szimpi is, de az biztos, hogy vannak gyerkők, akikre a kelleténél nagyobb hatással van, az biztos, ami természetesen nem a kicsik hibája!
Megbeszéltem a nagyokkal, hogy miért nem mondunk ilyen butaságokat a kicsinek (még nem tudja elkülöníteni a meseszerű, fantáziavilágot a valóságostól), és remélem meg is értették. Amikor ők voltak kicsik, akkor is annyira vigyáztam, hogy senki ne beszéljen nekik "zöldségeket", mert tudom, hogy a felnőttek is sokszor azt hiszik, hogy "szellemesek", de közben elképesztő károkat okoznak a gyerekek lelkében. Amikor pl. a vacsorát megenni nem akaró gyereknek azt mondják, hogy "elvisz a zsákos" és hasonló.
Persze azokat a "vicceket" sem bírom, amikor a kicsi gyereket arra buzdítják, hogy legyen szemtelen a szüleivel szemben. Pl. "Rúgd fenékbe apádat!" HMMMM! Aztán magyarázhatom jó ideig a gyereknek, hogy ez miért is nem poén.
Az biztos, hogy nagyon kell figyelni, hogy mit mondunk/teszünk, mert a kicsik feje olyan, mint a szivacs, minden infót felszív.

"Kérek inni!" - avagy játszmák az elalvás körül

2011-01-12T04:58:00.000-08:00

Drága kis két és fél évesem egy ideje belépett abba a korba, amikor az elalvás előtti időt egy picit húzni próbálja. Az esti fektetéskor már egy ideje megfigyeltem, hogy pár perccel villanyoltás után kiabál: "Kérek inni!", de legújabban délután is beindult a játszmázás. Amint elérek az ajtóhoz, és már majdnem becsuktam, akkor jut eszébe, hogy szomjas. :-)
Egyébként semmi gond, edzett vagyok már, és ráadásul tudom, hogy az elkövetkező fél évben még rosszabbodni is fog a dolog, mert amint éjjelre is lekerül a pelus, akkor jön a "Pisilni kell!", "Kakálni kell!", sőt, nehezebb napokon az "Éhes vagyok!" "Szomjas vagyok!" vagy "Még egy puszit adok." is.
Édesek egyébként, csak amikor az ember lánya egy hosszú nap után arra vágyik, hogy végre letehesse a fenekét, és pár percet magára vagy a párjára is fordíthasson, akkor fárasztó tud lenni. Főleg a harmadik pisilési próbálkozás, és a negyedik "Megint piszkál a Bobó!" után. Nem sokszor fordul elő, hogy a végletekig húzzák a gyerkőcök a dolgot, de néha megesik.
No, én még régen, mikor a nagy fiaim voltak ebben a korban, akkor bevezettem azt a szokást, hogy mielőtt elbúcsúztam tőlük mindent végigkérdeztem: "Kinek kell pisilni, kakilni? Kértek inni?", stb. Megbeszéltem velük, hogy fáradt vagyok, és miután becsuktam a szobaajtót már nem szeretnék visszajönni különféle óhajok miatt, úgyhogy még most mondják mit szeretnének. No, azért így is el tudták húzni a dolgot, úgyhogy egy idő után arra jutottam magammal, hogy én bizony ennek véget vetek. Kaptak két részes, könnyen le-fel húzható pizsamát, tudták hol a bili, és megbeszéltem velük, hogy amikor dolguk akad, akkor menjenek egyedül elintézni, még szólni sem kell nekem.
Igyekeztem persze az esti összebújásra, mesélésre elegendő időt fordítani, hogy töltekezhessenek a közös együttlétből, de aztán jóéjt puszi és lámpaoltás után már nem mentem be hozzájuk. Meg is mondtam mindig, hogy éppen mi dolgom van, ami miatt nem tudok már többet bejönni (mosogatni, tusolni, apával beszélgetni mentem, stb.). Persze mindig igazat mondtam, mert ha egyzser rajtakaptak volna, hogy nem, hááát megnézehttem volna magam azután!
Aztán persze szépen lecsengett ez az időszak is, ma már mosolyogva gondolok vissza rá, most, hogy a kicsi előhozta az emlékeket. Kíváncsi vagyok ő majd milyen indokokat talál még ki! ;-)

Karácsonyi játéközön

2010-12-14T12:43:00.000-08:00

Nemsokára itt a karácsony, és be kell valljam, a szép és szeretetteli együttlét mellett valahogy mindig ott van ez a nagy játékkánaán, ami engem kicsit zavar. A családtagoknak nem mondhatom, hogy ne vegyenek a gyerekeknek semmit, mindenki szeretne nekik valamit ajándékozni, csak az a helyzet, hogy ilyekor ettől a sok újdonságtól némileg megzavarodnak a gyerkőceim. Azt sem tudják mihez nyúljanak, valahogy túl sok az inger, és csak remélem, hogy a kapott új játékok fele egy hét múlva nem a sarokban végzi.
Pedig próbálom úgy beosztani, hogy (persze különböző személyektől) kapjanak vmit a kedvenc gyártóiktól, meg társasjáték, könyv és ruhanemű is legyen az ajándékok között, mégis túlzás az egész. Két nap alatt szülők, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, unokatesók, dédszülők, és még ki tudja kik halmozzák el őket "minden földi jóval".
Szívesen mondanám én, hogy vegyünk nekik közösen egy valami nagyobbat, és ők attól is nagyon boldogok, de ezt nem mindenkivel lehet megbeszélni. Talán már Ti is éltetek meg hasonlót...
Persze gyerekkoromban én is biztos nagy izgalommal vártam, hogy XY-tól milyen meglepetést kapok, s nem hiszem, hogy túl soknak éreztem volna az ajándékokat... :-).
Egy valami viszont jó érzéssel tölt el: már hónapok óta mondogatják a gyerekek, hogy mit szeretnének karácsonyra, és ugyan sejtik, hogy meg is kapják, mégis itt van a csodás várakozás, ami remélem megsokszorozza majd az örömüket.

Kőkemény kobak

2010-12-06T04:31:00.000-08:00

Igen, harmadik fiam bizony nem könnyű eset. Nem mondom, hogy a nagyok olyan "Bólogató Jánosok" lennének, de ez a kisember elképesztő.
De épp ezért rengeteget lehet tőle tanulni, mégpedig TÜRELEMRŐL, KITARTÁSRÓL, KÖVETKEZETESSÉGRŐL.
Nap, mint nap meg kell vele küzdenem bizonyos témákban, de nem adom fel. A következő példa jól muatatja állhatatosságát:
Nos, két és fél évesen igen határozott elképzelése van arról, hogy mit hogyan szeretne. Például ha otthonról elmegyünk, akkor mindig farmer nadrágot és farmerdzsekit szeretne felvenni. No, ezzel semmi baj nem volt, mindaddig, míg be nem jött a hidegebb idő. Csakhogy 8 fokban nem elegendő a farmerdzseki, mert megfázhat. Persze hisztizik, vég nélkül hajtogatja, hogy ő farmerdzsekit akar felvenni, és kész!
Na jó, egy ideig ment a trükközés, hogy akkor alá pulcsit adok (persze nem örült a csöppség), de nulla fok körül, ill. esőben ez nem lett volna elegendő. Ezért aztán a farmerdzsekire adtam rá a vízhatlan kabátját. Nem hazudok, heteken keresztül minden egyes alkalommal tiltakozott, pedig soha nem ért vele célt. Magyarázhattam én, hogy hideg van, megfázhat, blablabla...
Egyik alkalommal elindultunk itthonról, s kb. 20 perc sétával értük el célunkat, de az én kicsim mindvégig, megállás nélkül mondogatta hol hangosabban, hol halkabban, hogy "Mondtam, hogy ezt vegyétek le! A farmerdzsekit akarom!". Persze a kabát alatt ott volt az ominózus dzseki, de hát ez így nem tetszett a manónak. Aki már végigélt hasonlót, az tudja, hogy milyen ezt 20 percen keresztül szüntelenül hallgatni. Hát nem egy leányálom! Sokszor vettem nagy levegőt, nyeltem nagyokat, igyekeztem neki mindenféléről mesélni, de nem használt. No, ezért mondom, hogy az én kis kőkemény kobakom nagyon sok mindenre tanít engem! :-)
Azért sok heti kitartás után most már nem kéri többet a farmerdzsekit, de az igaz, hogy mindig ő választja ki, hogy a két overáljából melyiket veszi fel. Ebből nincs is köztünk nézeteltérés, hiszen az időjárásnak megfelelő öltözék mind a kettő :-).

Élet a császármetszés után

2010-11-24T05:16:00.000-08:00

Nagyon régóta készülök, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Ami most ismét eszembe juttatta, az egy nemrég indult blog, ahol korábban császármetszésen átesett édesanyák saját pozitív történeteiken keresztül kívánnak azoknak segíteni, akik szeretnének a műtét után természetes úton szülni. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hajrá csajok! http://csaszarutanszulni.blogspot.com/

Nos, pszichológus körökben nem leszek népszerű, ha ezt leírom, de mindig is nagyon elhatárolódtam attól a szemlélettől, mely a császármetszésen átesett édesanyákban teljesen felesleges és érthetetlen módon lelkiismeretfurdalást ébreszt, mondván, hogy a gyermekükkel való kapcsolatuk vagy a kicsi lelki egészsége sérül egy ilyen műtét következtében.
Először is: egészen biztos vagyok benne, hogy a császármetszésen átesett édesanyák jelentős százaléka NEM önként és dalolva választotta ezt a beavatkozást, hanem az valami miatt szükségessé vált. A praxisomban nagyon gyakran találkoztam olyan nőkkel, akik nem is értették sajnos, hogy miért döntött így az orvos a fejük fölött, de kiszolgáltatott helyzetükben nem tudtak ellene tenni.
Szinte kivétel nélkül mindenkinek lelkiismeretfurdalása volt (holott nem ő tehetett róla!), hogy nem természetes úton szülte meg gyermekét, melyhez egy nagyfokú hiányérzet is társult, hiszen nőként arra lettünk teremtve, hogy világra hozzuk a bennünk fejlődő magzatot, s ha a dolog végül nem ennek megfelelően alakult, akkor egy élmény, amire hónapokat vártunk, bizony elmaradt, s nőiességünkön csorba esett.
Másodszor: A műtétnek bizony lehetnek nagyon kellemetlen velejárói, pl. a seb nehezebb gyógyulása, a tejtermelés beindulásának lelassulása (hiszen a szervezet a sebgyógyításra is sok energiát fordít), műtéti szövődmények. Nos, ezek a velejárók valóban nem könnyítik meg az édesanya és a csecsemő korai kapcsolatát, de a legtöbb édesanya szépen túljut ezeken a megpróbáltatásokon is. Főleg, ha a további lelkiismerefurdalás gerjeszését mellőzzük, és inkább támogatjuk a kismamát!
Harmadszor: Magától értetődő, hogy kellemesebb természetes úton világra jönni, de könyörgöm, azért még elég sok élmény, emlék, tapasztalat vár ránk az életben, ezt ne felejtsük el!
Jómagam mindhárom fiamat otthon szültem, nincs saját élményem a császármetszésről. Egy azonban biztos: úgy vélem, hogy mindenkit, aki császármetszéssel szült, maximálisan támogatni és biztatni kell, megerősíteni abban, hogy nagyon jó anyuka, segíteni abban, hogy fel tudja dolgozni a műtét esetleges testi-lelki következményeit, és meg kell szüntetni a lelkiismerefurdalás ébresztését, fokozását! Mert ez utóbbi árt legtöbbet az anya és gyermeke kapcsolatának, ebben biztos vagyok.
A fent említett blog azt hiszem rengeteget tesz ezért, minden kedves írójának köszönet érte!
Az INDOKOLATLAN és SZÜKSÉGTELEN császármetszések ellen azonban úgy vélem fel kell lépnünk.

Bízzatok a testetekben, a női erőtökben!

Anyu segíts, ha testvérkém érkezik!

2010-11-21T12:30:00.000-08:00

Ezzel a címmel jelent meg a napokban (korábbann Andris és a kistestvér címet viselő), óvodásoknak és szüleiknek szóló mesekönyvem, mellyet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani.
A könyvvel azoknak a családoknak szeretnék segítséget nyújtani, akik még várják a kistesót, illetve max. másfél éve megszületett a pici, és az óvodás korú nagyobb gyermekük viselkedése jelentősen megváltozott.
A 13 kis történet a gyermekeknek segít feldolgozni a megváltozott élethelyzetet, míg a mesék végén szereplő tippekből a szülők meríthetnek öteleteket, ezen sokszor megpróbáltatásokkal teli időszak túléléséhez, s a komolyabb testvérféltékenységgel összefüggő problémák megelőzéséhez.

Minden kedves blogolvasómnak szeretném megköszönni a bizalmat, aki rendelt az első kiadásból, s ezzel segítette, hogy a könyv megérje a második kiadást (immár színes illusztrációkkal)!
A jó hír, hogy jelenleg karácsonyi akció keretében december 15-ig 1800 Ft-os bevezető áron rendelhető (+240 Ft postaköltség).
Karácsonyi ajándéknak sem utolsó! ;-)

"Ezt így nem értem."

2010-10-29T01:01:00.000-07:00

Mostanában bizony gyakran kell ezt mondanom, mert a legkisebb ugrifüles két és fél éves lett, és bár eddig is igen erős akarattal rendelkezett, mostanság mindig mindent hangosan, erőszakosan AKAR.
Igazi kis Kos a lelkem (és harmadikként is szeretne érvényesülni), így nem könnyű vele, de azt azért mégsem hagyhatom, hogy ebben a stílusban kérje amit szeretne, így aztán ilyenkor mondom neki, hogy "Ezt így nem értem". Már hozzá sem kell tennem, hogy "Halkabban is tudod mondani?" vagy "Tudod szépen kérni?" mert pontosan tudja, hogy mit várok tőle ilyenkor.
Mint látjátok ezt is érdemes kérdés és nem parancs ("Mondd halkabban!") formájában hozzáfűzni, mert így kisebb ellenállásra számíthatunk.
Nekem ezek a "varázsmondatok" már 8-9 éve a szótáramban vannak, és mindig beváltak. Remélem Nálatok is így lesz!

A mi biztonságos otthonunk - könyvajánló

2010-09-23T11:31:00.000-07:00

Ez a címe annak a könyvnek, amiről nektek is szeretnék pár szót szólni.

A pár hete történt tragédia kapcsán (egy hétéves kislány kiesett a hetedik emeletről) jutott eszembe ez a könyv, mert a magam részéről nem a felelősség keresése, hanem a szülőknek (úgy általában) való segítségnyújtás a célom.

A balesetek megelőzésében igen sokat lehetne tenni, ha lennének olyan kis könyvek, rövidfilmek, melyekkel már óvodás kortól megismerkedhetnének a gyerekek, és nem csak azt látnák/hallanák, hogy milyen csodás és varázslatos (sokszor igen veszélyes) dolgok történhetnek meg a mesehősökkel.

Ez egy keménytáblás, kb. 30*30 cm-es, szép színes, képeskönyv, amit már kb. két éves kortól lapozgathatunk a picúrral, s melyben egy háromgyermekes mackócsalád otthonát ismerhetjük meg.

Tulajdonképpen eddig semmi különös nincs benne, most jön a lényeg.

A könyv bemutatja, hogy miként tehető biztonságossá egy otthon az egészen kicsi gyermekek számára is, s egyes helyzetek, tárgyak, stb. milyen esetleges veszély/baleset forrásai lehetnek. Kihajtható ablakai vannak, amelyek mögött a lehetséges baleset képe látható, és egy nagyon rövid kis szöveg arról, hogy az adott dolog/helyzet miért lehet veszélyes. Természetesen a ház apró lakóinak szájából hangzanak el a figyelmeztetések.

Nekem azért tetszik, mert már az egészen kicsiket is leköti, és a teljes házat körbejárja, még a kert biztonságos használatára is kitér.

Az egyetlen (nagy!) hibája, hogy Magyarországon sajnos nem kapható, mi külföldön vettük.

Bölcsőde-, óvodakezdés - Nos, ez sem könnyű

2010-09-20T05:43:00.000-07:00

Egyik kedves olvasóm írta, hogy gyermeke most kezdte az óvodát (bölcsi után), s bár "egy nap alatt beszokott", nem minden felhőtlen.
Azt hiszem azoknak a gyerekeknek valóban sokkal könnyebb beszokni az óvodába, akik előtte bölcsibe jártak, hisz már megtapasztalhatták, hogy akkor is jól érezhetik magukat, ha anyától távol vannak, s a szülő mindig jön értük, nem hagyja őket örökre magukra. Másrészt egy újfajta napirendet is megszoktak, és a társak, a gondozónők jelenlétét.
Mégis azt kell mondjam, hogy egy nap alatt csak látszólag szokik be egy gyermek egy új környezetbe. Még akkor is, ha nem sír, eljátszik a többiekkel, és azt mondja nyugodtan otthagyhatjuk őt.
Gondoljunk csak bele, ha mi munkahelyet váltunk, akkor nekünk is kell egy bizonyos idő, míg otthonosan mozgunk az új terepen, s egy picivel még később már felszabadultan, jól érezzük magunkat.
Ha valami gond felmerül, az annak a jele, hogy még nem szokta meg a kicsi ezt az új helyzetet.
Nagyon sok kisgyermeknél tapasztaltam már, hogy az új környezetben nem akarnak pisilni, kakilni, vagy éppen enni. Nem olyan ritka jelenség ez, s még azt hiszem a bizalmatlanság jele. Nem tudnak még annyira megnyílni, annyira kitárulkozni az új környezetben.
Különösen gyakori ez akkor, ha a gyermek életének más területein is változás állt be, ami az ő biztonságérzetét megingathatta (költözés, válás, kistestvér születése, betegség, haláleset a családban, stb.)
Mindez nagyon ijesztő a szülők és óvónők számára, hiszen a gyermek alapvető szükségleteinek kielégítéséről van szó, az egészsége van veszélyben.
Mégis azt kell mondjam, hogy akkor teszünk a gyermekkel a legjobbat, ha rábízzuk ezt a dolgot.
Hogy mondhatok ilyet? Nos, tapasztalatom szerint, ha "ügyet", "problémát" csinálunk az alapvető szükségletek kielégítéséből (evés, ürítés, alvás), akkor nagyon kitolunk a gyerekkel is és magunkkal is, mert igen valószínű, hogy hosszú évekig elhúzódik, s elfajul a porbléma. A fizikai gondokra ráépülnek a lelki terhek, amiktől még nehezebb megszabadulni.

Hogyan is alakul ki az "ördögi kör"? Az én fejemben ez valahogy így áll öszze:
Először a gyermek produkálja a tünetet (nem eszik, nem pisil, stb.). Erre a szülő megijed, s próbál a lelkére beszélni (először szépen, finoman), de ez nem használ, mert a kicsi még nem érzi magát olyan biztonságban, hogy ennyire megnyíljon, nem megy a dolog. A szülő kezd bepánikolni, hogy ez így nem mehet tovább, mert gond lesz a gyerek egészségével, s minden elképzelhetőt bevet (könyörgés, ígéret, szidás...). Erre a gyerek mégjobban bezárkózik, megijed, hogy már a szülő sem az ő pártján áll, nem érti meg őt, s ettől még rosszabbul érzi magát, persze a tünet egyre csak fokozódik. Itt már elkezdődött a lelki terhek felépítése is.
Mindennapossá válnak a "Pisiltél/kakiltál az oviban?" c. kérdések (esetleg "Megint bepisiltél/bekakiltál?" hiszen nem lehet a végtelenségig visszatartani), már a szomszéd néni is tud a problémáról, s ő is kérdezget, próbál "segíteni", s a végén másról sem szól az este, mint a problémáról, a veszekedésről.
Arról nem is beszélve, hogy egy idő után észreveszi, hogy ez a dolog nekünk mennyire kellemetlen, mennyire bánt, s ezzel egy ütőkártyát adunk a kezébe, amivel "büntethet", "zsarolhat" bennünket, és meg is fogja tenni.

Na jó, ha ez nem megoldás, akkor mégis mit lehet tenni? - kérdezitek most bizonyára.
Mivel azt már biztosan tudom, hogy a fönti út nem járható, így valami egészen mást javaslok. Nagyon nehéz lesz megtenni, de őszintén hiszek benne, hogy segít. Rá kell bízni a gyerekre, hogy ő milyen tempóban akar és tud megnyílni. Ez alatt azt értem, hogy nyugodtan beszéljük meg vele, hogy: "Látom, még nincs kedved itt pisilni (kakilni, enni, stb.) az oviban. Nem baj, rendben van ez így. Én rád bízom, majd ha Te úgy érzed, akkor itt is megpróbálhatod a többiekkkel együtt, nem siettetlek" Tehát időt kell neki adni, és ebben nagyon fontos, hogy az óvónőket (és dadusokat) magunknak partnerként megnyerjük. Csak akkor működhet a dolog, ha mindenki a ráhagyás elvét képviseli.
Lehetőleg ne faggatózzunk, hogy sikerült-e ma már az oviban pisilni, enni , inni, stb.! Szóba se kerüljön ez a téma! Az óvónőkkel se vitassuk ezt meg a gyerk füle hallatára!
Ha mondjuk a gyerek nem eszik, akkor mindig kapjon ő is egy keveset a tányérjába, persze rábízva, hogy abból mikor és mennyit eszik. Akár a mosdóba is kimehet a többiekkel, akinek ürítési gondjai vannak, csak nem kell ráülnie a wc-re.
Mindig figyelni kell a gyerek reakcióit, tempóját, s aszerint rugalmasan alakítani a körülményeket.

A legfontosabb tehát a bizalom, hogy rá merjük bízni a döntést, hogy mikor nyílik meg az új környezetben. Nem könnyű. Ha megérzi, hogy aggódunk, akkor nem is fog működni.
Annyi kis trükköt bevethet a szülő, hogy ha meg tudja oldani, hogy nem egész napra adja a gyereket az intézménybe, akkor ugye hamarabb kerül a kicsi a biztonságos környzetbe - haza, ahol gyorsan kielégítheti alapvető szükségleteit, ami biztosan jobb az egészsége szempontjából.

Én azt hiszem pár hét alatt ezeknek a gondoknak meg kell szűnnie, s ha nem, akkor mindenképpen javaslom a gyermekpszichoógus felkeresését. Szintén fontosnak érzem a szakember segítségét olyan esetekben, ahol nem csak az óvoda,- bölcsődekezdés okozza a nehézségeket, hanem egyéb érzelmi biztonságot veszélyeztető körülmények is fennállnak (kistesó születése, költözés, betegség, haláleset, válás, stb.).

Imádom ezt a nőt!

2010-09-09T07:30:00.000-07:00

Ritka, hogy egy nap két bejegyzést is tegyek, de ezt meg kell osztanom Veletek!
Először is: a nagy fiamék mégiscsak elmennek abba a bizonyos parasztgazdaságba 3 napra osztálykirándulni. Meggondolták magukat a szülők, és ez olyan jó!
Holnap indulnak egyébként.
Másodszor: Gondolom ebből az alkalomból kifolyólag mesélt nekik a tanító néni történeteket a saját gyerekkorából. Például kb. 9 éves korában, egy táborban előfordult vele, hogy éjszaka, álmában már nagyon kellett neki pipilni, és azt álmodta, hogy elért a mosdóba, s könnyített magán. Igen ám, de mindez csak álom volt, és mikor felébredt, akkor nem csak ő vette észre, hogy baj történt, hanem a többi gyerek is, és kinevették. Ekkor az ottani felügyelő felnőtt összehívta őket, és arról beszélgettek, hogy kivel történt meg már hasonló estet. Szinte mindenkivel.
Tudom, hogy van olyan kisgyerek, akinek vannak hasonló problémái az osztályban, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül mesélte el a tanító néni ezt a történetet a gyerekeknek. Szerintem zseniális. Imádom, hogy ilyen nagyon figyel a részletekre!
Mindenkinek ilyen tanító nénit kívánok!

Hát, ezt én szúrtam el!

2010-09-09T04:49:00.000-07:00

A harmadik gyerekemnél talán már nem számítok kezdőnek, mégis be kell látnom, hogy vannak dolgok, amiket az első kettőnél ésszerűbben csináltam. Hát igen, emberek vagyunk, hibázunk, sokszor a jól bevált dolgokat is a sarokba dobjuk. Szerencsére előbb-utóbb rájövünk, hogy nem a helyes úton járunk.
Nézzük konkrétan. Az evés nem Domi erőssége, és igen sokáig csak szopizni volt hajlandó. Mikor elkezdett végre enni, akkor elképesztően válogatós lett, és őszintén szólva örültem, hogy valamit elfogad, így általában valami kis játékkal kötöttem le evés közben a figyelmét (1. hiba). Sajnos erről mostanáig nem szokott le, és mivel a keze tele van mindennel, így idáig én etetgettem (2. hiba). Valljuk be kényelmes is volt, mert nem ette le a ruháját, nem koszolta össze maga alatt 2 négyzetméteres körben a padlót, stb.
Mára viszont elmúlt két éves, és a kortársai már rég önállóan esznek, ő meg kanállal, villával nem igazán tud enni, vagy hamar közli, hogy elfáradt. Persze a nagyoknál ez nem így volt, hiszen a 13 hónapnyi korkülönbséggel nem is tudtam volna megoldani, hogy mindkettőt etessem, de mára elkényelmesedtem.
Tudtam én, hogy ez így nem igazán jó, de csak most fogalmazódott meg bennem, hogy mindenképp változtatnom kell, mert a gyerkőcömmel szúrok ki, ha nem tsezem. Ott fog ülni az oviban, és majd várja, hogy valaki megetese, s még az is lehet, hogy kinevetik. Na, ez nem hiányzik!
Így aztán próbálom rávenni, hogy egyedül is eszegessen. Pár nap alatt sokat ügyesedett, szóval fog az menni, csak nekem kellett elszánni magam.
Csak azért írtam le mindezt, hogy lássátok, mindenki fevehet rossz szokásokat, bevethet rossz ötleteket, vagy épp előfordulhat, hogy nem veszi észre mikor kell egy szokást felszámolni. De sebaj, ha észbekapunk, akkor gyorsan ki kell találni valamit, hogy a helyes irányba tereljük a dolgokat! :-)

Amikor összecsapnak a hullámok - avagy kistesó érkezett

2010-08-31T14:05:00.000-07:00

Tudom, hogy Dóri már nagyon régen kérdezett tőlem ebben a témában, de remélem azért még most is hasznos lesz a válasz. A kérdése konkrétan arra vonatkozott, hogy mit tehet egy édesanya, ha észreveszi, hogy elsőszülöttje olyannyira elégedetlen az új helyzettel, hogy minden létező fronton ellenáll (nem eszik, hisztizik, agresszív, stb.).
Nos, nincs reménytelen helyzet! Piszokul nehéz, mert általában mire észbekapunk, addigra nagy a baj, és nehéz újra érzelmileg közel férkőzni a germekünkhöz. Valóban a kistesó megérkezése számos új feladatot és aggodalmat hoz magával, s ha nincs segítsége az édesanyának, akkor a tartalékai könnyen kimerülhetnek, belesodródhat egy ördögi körbe, mely önmagát erősíti, s a végén már rá sem ismer elsőszülöttjére, és önmagára sem.
Nem ritka ez, és nincs is rajta csodálkoznivaló. Emberek vagyunk, véges energiakészlettel.
Mit tehetünk ellene? Nem akarom reklámozni a könyvemet (főleg, hogy épp kifogyóban van), de abban pontosan ehhez az időszakhoz adok tippeket, ötleteket.
A honlapomon is olvasható egy összefoglaló, melyet korábban a testvérféltékenységről készítettem, remélem ott is találtok hasznos információkat.
Amit itt nagyon kiemelnék, az a testi kontaktus fokozása. Hihetetlen, hogy milyen csodákra képes! Azonnal bevethető, még a nagyon ellenálló gyerekeknél is. Minden gyermek vérmérsékletéhez, igényeihez alakítható (simogatás, ölbe vétel, ringatás, csikalndozás, megzabálás, birkódás, dögönyözés, stb.). Nem lehet megunni, úgyhogy ne fukarkodjunk vele, minden létező alkalmat ki kell hasznánli, naponta többször is!!!!
A másik a saját magunk védelme. Ha ki van merülve az édesanya, akkor nincs kellő türelme, és azt a gyerekek megérzik, ők is elégedetlenek lesznek, és jönnek a viselkedési problémák. Sokszor egy esti séta, vagy futás, egy aromaterápiás fürdő is csodát tesz. Annyi időre meg apuka is biztosan figyel a kicsik álmára. Ha pedig több segítségünk is van, akkor azt tessék kihasználni! Sokkal többet használunk a gyerkőceinknek, ha 1-2 órát fizikailag ugyan távol töltünk tőlük, de jókedvvel, feltöltődve érkezünk haza, mintha otthon maradunk velük, de elgyötörtek, kedvetlenek vagyunk.
Természetesen meg kell próbálni a naggyal kettesben valamilyen elfoglaltságot taláni.
Ha ilyenkor végképp nincs kire bízni a kicsit, akkor őt a hátunkra is vehetjük valamilyen hordozóban, s onnan fentről igen jól elnézelődik, míg mi a nagyobbal táncolunk, főzünk, gyurmázunk, stb.

Azt mindenképp tudni kell, hogy a gyermek viselkedési problémái belső elégedetlenséget tükröznek. Nem direkt akar bosszantani, csak rosszul érzi magát a bőrében.
Nem kellemes ha folyton hisztiznek, ellenállnak, olykor az édesanya negatív érzéseket is táplálhat elsőszülöttje iránt. Azt javaslom, vegyük ilyenkor kézbe a régi babaalbumot, nézegessük azokat a képeket, ahol még ő volt pici, és idézzük fel azokat az időket, amikor még boldog harmónai uralkodott kettőnk között! Biztosan segít meglátni, újra megtalálni gyermekünkben a szeretni valót, a szépet, a jót. Talán arra is könnyebben emlékezünk mit szeret annyira, mik a kedvenc elfoglaltságai, és ezen a nyomon elindulhatunk a "meghódítására".
Mert azt tudnunk kell, hogy a kistesó érkezése benne sokszor negatív érzelmeket is gerjeszt (teljesen természetes módon), melyeket rajtunk vezet le, hiszen mi hoztuk a házba a picúrt. tehát mi vagyunk a baj forrása, nekünk kell őt újra megnyerni, elvarázsolni, kiengesztelni.
Nos, tessék gyorsan azon elgondolkozni, hogy holnap milyen formáját vetjük be a testi kontaktust igénylő játéknak! :-) (A problémamentes családoknak is ajánlom, mert remek móka!)

Babák a bilin

2010-07-15T07:57:00.000-07:00

Először kb. 2.5 éve találkoztam az E. C.-vel (elimination communication azaz ürítési kommunikáció). Épp a harmadik babánkat vártam, és valamelyik kismamáknak szóló lapban találtam a témáról egy cikket. Akkor még Magyarországon nem igazán volt ismert a dolog, és meg kell mondjam ez a cikk sem segített túl sokat, mert nem volt világos belőle, hogy mi is ez tulajdonképpen.
Így aztán első döbbenetemben csak pislogtam, hiszen praxisom során sok-sok olyan esettel találkoztam, ahol a szobatisztaságra szoktatás erőltetése pszichés problémák kialakulásához vezetett.
Nem hagyott azonban nyugodni a téma, így az interneten kutakodtam. Ekkor megértettem, hogy arról van szó, hogy a szülők figyelik gyermekük jelzéseit (kis- vagy nagydolog előtt), és ha úgy látják, hogy szükség van rá, akkor felkínálják a kicsinek a lehetőséget, hogy ne a pelusba, hanem a mosdóba vagy a wc-be, bilibe ürítsenek. (Vannak olyanok is, akik nem várnak jelzést, hanem bizonyos időközönként viszik a babát, s próbálkoznak, miközben egy konkrét hanghoz kapcsolják az ürítést. Mindez nem órákig tart, csupán pár másodperc, és semmi kényszer sincs benne.)
A nagy előnyét abban látom, hogy nem kell pelus a babára, ami érzékenyebb bőrű piciknél óriási dolog. A hátránya, hogy nagyon kell figyelni, ha az ember az összes pisit el akarja csípni, és ez többgyerekes háztartásban igen nehéz lehet. Én ezzel a részével nem is próbálkoztam, de a kaki bizony sokszor landolt a mosdóban, mert annak elég egyértelmű jelei vannak, ha nagydologra készül egy kisbaba. Az meg mindenkinek jobb, ha nem a pelusba érkezik a cuccos (főleg ha mosható pelust használ az ember). Akkor volt kissé nehezebb, amikor az anyatej mellé mást is kezdett enni a kisfiam, akkoriban nem mindig tudtuk elcsípni a pillanatot, de később, mikor már ki tudta mondani, hogy "kaka", akkor megint jó lett, hiszen vittük gyorsan a wc-re.
Én úgy voltam vele, hogy kaka után úgyis át kell pelusozni, akkor minek várjak vele, inkább le a pelust, és irány a mosdó (később wc). Ebben semmi kényszer, erőltetés nincs, így nem árthat a gyerkőc lelkének.

Ajaj, harap a gyermekem!

2010-07-05T05:07:00.000-07:00

Egy kedves blogtársam kérdezett tőlem két éves kisfia agresszivitásával kapcsolatban (olykor más gyerekeket, vagy a családtagjait harapja, megkarmolja), s remélem nem bánja, ha egy bejegyzésben válaszolok, mert talán mást is érdekel a téma.

Nos, ha ilyesmit tapasztaltok a saját gyerkőcötöknél, semmi ok az aggodalomra, ebben a korban teljesen normális ez a kis agresszió. Azért írom, hogy "kis", mert valószínűleg nem tart sokáig. Ez is a két éves kori énfelfedezés, határpróbálgatás része. Ennek ellenére, természetes, hogy zavarja a szülőket, megértem.
Mit tud az ember tenni?
Mindenképpen egyértelműen jelezni, hogy ez nem okés, mégpedig úgy, hogy egy kicsit megvonod tőle a szociális kontaktust. Ha titeket szülőket harap meg, akkor mondod, hogy "Nem szabad, ez fáj!", és leteszed az öledből, arrébb mész, nem dühösen vagy sértődötten, de mégis jelzed, hogy így nincs kedved vele játszani.
Én néha azt is mondtam a fiaimnak, hogy "Tedd a szád elé a kezed!" Így nem csak "elszenvedi" a büntetést, henm aktívan részt vesz benne.
Ha mást harap meg, pl. a játszóházban, akkor is jöhetnek a fentiek, s egyszerűen kicsit leülteted, "kivonod a forgalomból" (a társak közül), persze anélkül, hogy extra figyelmet kapna tőled.
Attól sem riadnék vissza, ha esetleg nagyon eldurvul a dolog, hogy rávegyem, hogy önmagán kipróbálja, hogy ez fájdalmas, s magát harapja meg.
Persze nincs kizárva, hogy a "megzabálós" játékokból merít öteletet, és jót akar, de az is elképzelhető, hogy más gyerekeket azért bánt, mert rájuk is oda merünk figyelni. Ezeket is éredmes átgonadolni.
Az viszont nagyon fontos, hogy ne kapjon azáltal plussz figyelmet, mert valakit megharapott! Mert ilyenkor az ember próbál a lelkére beszélni, stb. és ezáltal plusz figyelmet szentel a gyerkőcnek, aminek ő tulajdonképpen örül. Inkább egyszerűen, röviden közölni kell, hogy ez így nem jó.
Ha ütlegel, karmol a kicsi, akkor meg lehet állítani a kis kezét (megfogni, lefogni), és a száj elé tevés helyett mondhatjuk: " Tedd hátra a kezed!" A többi a fentiekhez hasonlóan történjen.
Semmiképp nem javaslom, hogy mi megüssük, megharapjuk a gyereket, hiszen mindent tőlünk tanul, legfőképpen utánzás által. Tehát "visszaadni" a kapottakat nem jó ötlet. megérti ő anélkül is, hogy ez a viselkedés nekünk nem tetszik.

Mindenkinek sok sikert!

Ha bárkinek kérdése van, azt nyugodtan tegye fel, szívesen válaszolok itt a blogban, hiszen másokat is érdekelhet a téma! Szép nyarat nektek! :-)

Itt a nyár. - Itt a szobatisztaság?

2010-07-04T13:24:00.000-07:00

Remélem nálunk igen. Legalábbis úton vagyunk afelé. Kicsi fiam már szépen beszél, így tudja közölni, ha valami dolga akad, de azt is élvezi, ha csak úgy önállóan a fűbe vagy a bilibe intézi kisebb-nagyobb ügyeit.
No, persze olykor a szőnyegre is jut, ez vele jár.
Nappalra már itthon nem kap pelust, de éjjel még igen. De hogy mennyire észben tartja, hogy szólni kell, azt a következő sztori is mutatja
Gyerkőcöket lefektettük, de a kicsi pár perc múlva elkezdett kiabálni, minket hívott. A férjem bemegy, hát a manó anyaszült meztelenül (egy szál borostyánláncban :-)) áll a kiságyban, és mondogatja: "Jön a pisi!". Így hát ki kellett őt vinni még alvás előtt, egy utolsó alkalommal :-).
Őszintén megmondom a két nagyobb fiamnál megvártam, míg önmaguktól szóltak (kb. 2,5 évesen), hogy "Nem kell pelus!", de Dominál én voltam a kezdeményező. Eddig megy is a dolog, de azért mindenkinek azt javaslom, ha a gyerkőc ellenáll, és még nem érzi magát erre késznek, akkor ne erőltessétek! Majd eljön az idő, amikor gond nélkül lekerülhet a pelus a babapopóról.
És, hogy milyen könnyű "elrontani" a dolgokat, arra is van egy történetem:
Kicsi fiam már januártól szólt, ha kakálnia kellett, és azt a wc-be intézte, ami nagyon nagy segítség volt nekem, mert mosható pelenkát használunk. Nos, áprilisban elutaztunk, és nem vittük a pelcsiket, így eldobható került a popójára. Sajnos kb. egy hét után elég pöttyös lett a kis popsi, így próbáltam mindenféle alternatív módon megoldani a dolgokat, s egyszer nem adtam rá semmit a nadrág alá. Gondoltam, ha kaka jön, akkor úgyis szól, a pisi meg nem olyan nagy ügy, majd lesz valahogy.
Igen, szólt is a manó, hogy "Kaka!", mentünk is a wc-be, felültettem, s csak akkor vettem észre, hogy közben már becsusszant, és jól végigkentem a gyerkőc lábát is. Hát sopánkodtam egy sort, meg persze levadásztam róla a trutyis nadrágot, stb., s az egész valahogy megzavarta, vagy nem tudom, de attól a naptól kezdve nem szólt, ha kakálnia kellett. :-( Na, ilyen könnyű elrontani a dolgot...
Ha véletlen ilyemi történne nálatok is, akkor semmi pánik! Nem szabad erőltetni, majd kis idő múlva helyreállnak a dolgok. Ha erőltetitek, és problémát csináltok belőle, abból súlyos és hosszútávú nehézségek adódhatnak! (Ld. az előző bejegyzést)
No, mindenkinek szép nyarat, sikeres próbálkozást!

"Ön igazán jó pszichológus lenne, doktor úr!"

2010-07-02T04:16:00.000-07:00

No, ezt el kell mesélnem, mert nagyon aranyos, és lehet belőle tanulni!
Úgy alakult, hogy a két éves kori kötelező vizsgálatot egy idegen gyerekorvos végezte el Domin. Nem ismert minket, a gyermeket sem, így kérdezősködött. Mindenféléről: mozgása, beszéde, evés, stb. Aztán megkérdeztem tőle, mennyire gond az, hogy a gyerkőcöm semmiféle nyers gyümölcsöt vagy zöldséget nem hajlandó megenni (főve is necces).
A válasza nemcsak mint anyának, de mint pszichológusnak is nagyon tetszett. Azt mondta nem gond, ne csináljak belőle ügyet! Sőt, a gyerek véletlenül se vegye észre, hogy én ezen aggódom (szerencsére nem így van), vagy nekem fontos lenne, hogy ő ilyesmit is egyen, tehát ez ne legyen téma a családban! Mindig tegyek étkezésekkor gyümölcsöt vagy zöldséget az asztalra, hogy megszokja, hogy ez hozzátartozik az evéshez, de ha nem kér, akkor fogadjam el a döntését. Hozzátette, hogy én, mint anya, így mindent megtettem a gyerekem egészséges étkezéséért, és ez elég. Majd eszik később ilyet is.
Olyan profi volt ez a válasz, hogy el kellett mosolyodnom, mert én is ilyesmiket szoktam mondani a szülőknek :-). A lényeg, hogy a normális hétköznapi dolgokból, főleg a biológiai szükségletekből (evés, alvás, ürítés) nem szabad problémát csinálni! Ha a gyerek észreveszi, hogy a szülőt ezzel befolyásolni tudja, akkor fogja is!
Ezek után nem mondhattam mást: "Ön igazán jó pszichológus lenne, doktor úr!" :-)

Hogy csináljam, merre menjek?

2010-06-17T04:28:00.000-07:00

Meg kell mondjam, nem szerettem, hogy az egyetemen oly sok különböző elméletet meg kellett tanulnunk a gyerekek fejlődéséről, neveléséről, miegyéb. Egyik-másiknak se füle, se farka nem volt, de egy valamire azonban jó volt a dolog: megtanultam kritikusan szemlélni a hallottakat, olvasottakat.
Mi köze ennek a gyerekneveléshez? Elég sok. Manapság ha az ember gyereknevelésről szóló könyveket, elméleteket keres, igen könnyen hozzájut a legkülönfélébb információkhoz (könyvek, internet, szomszédok, nagyszülők segítenek, ha kell, ha nem).
Ezek az információk, elméletek, jótanácsok azonban gyakran szöges ellentétben állnak egymással, és az ember fejében könnyedén összezavarodnak a dolgok. "Most akkor hagyjam sírni vagy ne? Vele aludjak vagy ne? Adjak neki darabos ételt vagy még ne?", stb., stb.
A magam részéről én azt mondom: Nincs mindenkire alkalmazható kész recept, nem is volt, nem is lesz!
Persze vannak nagyon jó könyvek, elméletek, amiket mankóként használhatunk, vagy mazsolázhatunk, ötleteket meríthetünk belőlük, de mindig a saját családunkra és a helyzetre szabottan kell cselekednünk, az lesz a problémákra az igazi megoldás. Nálunk jobban egyik könyv írója sem ismeri a gyerekünket, a szituációt, miért is kellene vakon követni a tanácsait?
Arról nem beszélve, hogy sok szerző nem a mai korban él, jónéhány évtizeddel esetleg századdal korábban kigondolt valamit a gyerek fejlődéséről, neveléséről, de a világ változik, ma már korántsem biztos, hogy minden akkori gondolat, elv megállja a helyét.
Egy szónak is száz a vége: KRITIKUSAN olvassunk, hallgassunk egy-egy elméletet, javaslatot! Gondoljuk át józan "paraszti" ésszel, hogy a mi számunkra mi használható belőle, és mi nem. Érdemes több helyről ollózni, ötleteket gyűjteni, ezzel is gazdagodik a repertoárunk, és szélesedik a látókörünk. Találjuk meg a saját "arany középutunkat" ebben a vég nélküli információrengetegben!
Két könyvet már évek óta jó szívvel ajánlok minden szülő figyelmébe, de ezeket is bátran szemléljétek kritikusan!
Elisabeth Plattner: A nevelés mindennapi művészete (Szemléletet ad, sok-sok hétköznapi példával)
Adele Faber és Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje! (Konkrét tippeket ad, és apukák orra alá is dugható, mert képregényes formában mutatja be a legfontosabb tennivalókat.)

"Érted haragszom, nem ellened" (József A.)

2010-05-31T05:10:00.000-07:00

Nagyon sokszor eszembe jut ez a gondolat a gyereknevelés során. Renegetegszer érzem ezt, amikor valami olyat teszek, ami per pillanat nincs a gyerekeim ínyére (olykor az enyémre sem), de tudom, hogy meg kell tennem.
Konkrétabban?
A legkisebb gyerkőcöm most múlt két éves nemrég. Okos, értelmes kisfiú, aki nagyon sok szabállyal tisztában van már, mégis rendre felrúgja azokat, mert abban a korban van, hogy feszegeti a határokat. Egyik blogtársam tette fel a kérdést, hogy mit tehet az ember, ha a gyermeke nem fogad szót egy veszélyes helyzetben, pl. amikor kismotorral közlekedik az utcán.
Nos leírom mit tettem én kb. két hete egy ilyen szituációban. Törpikém imád motorozni, ezért gyakran kismotorral kísér el engem a boltba. A járda kb. 60-80cm széles, és rögtön mellette úttest van, járnak is sűrűn autók, így szigorú szabályok vannak a motorozást illetően: 1. Mellettem jön (a kerítsé felőli oldalon), és nem száguld el messzire. 2. Az útkereszteződésben meg kell állni, a motort felveszem, az ő kis kezét megfogom, és együtt sétálunk át a túloldalra.
Tisztában van ő teljesen ezekkel a szabályokkal, de mint afféle gyerek, próbálkozik azért "lazítani a gyeplőn".
Nos, mikor az ominózus eset történt, már hazafelé jöttünk a boltból. Az én két kezem tele mindennnel, Domi mellettem a kismotoron. Normál esetben csak egyik kezemben van szatyor, és a másik kezem a vállán nyugszik (kicsit visszafogja, ha kell), de most mindkét kezem tele volt. Mondogattam én neki hogy "Lassan! Lassabban!", de egy idő után nem ért semmit, elkezdett még jobban begyorsítani. Kiáltottam: "Állj!", de ez sem zavarta, száguldott tovább a járdán. Nem volt mit tenni, akcióba kellett lépnem, hát mikor utolértem a kapucniját fogtam meg, s a ruha megnyomta kissé elöl a nyakát. Nyilván nem eszelős módjára csináltam, mert nem az volt a célom, hogy fájdalmat okozzak neki, de úgy, hogy azért megérezze. Meglepődött, sírva is fakadt egyből, és természetesen lelassított, utána bizony tudta, hogyan kell lassabban motorozni!
Sírdogált egy percig is (miközben dumáltam neki, hogy ez most miért is nem volt jó ötlet), de szívtelen anya módjára nem vígasztaltam meg, mert most az volt a célom, hogy ne feledje el könnyen a történteket. Muszáj megóvnom az életét, és inkább sírjon egy percig (vagy jóval tovább is), mint elüsse egy autó. Sajnos nem is kell lemennie a járdáról ahhoz, hogy baj történjen, mert szinte minden kapu nyitva van, és ha tolat ki egy autó, bizony őt nem látja, olyan alacsonyan van.
Az is megoldás lehetett volna, hogy elveszem a motort, ha nem tartja be a szabályokat, csak jelen esetben már nem igazán tudtam volna cipelni, mert valszeg akkor nagy hisztiroham jött volna, és a gyerkőcömet is vinnem kellett volna hazáig.
Szerintem ilyen esetben, ha az életéről van szó, akkor nincs mese, ha nem válnak be a finom módszerek, akkor egyértelműen kell jelezni a gyereknek, hogy nem okés, amit csinál. Azonnal és meglepő módon kell reagálnunk, hogy észrevegye, hogy hopp, itt volt a határ.
Nem jó érzés, hogy nem vígasztaltam meg, és hogy síró gyerekkel mentem az utcán, de inkább ő sírjon kicsit, mint én egy életen át.

Egyik kedvenc történetem

2010-04-30T05:12:00.000-07:00

Múltkor megígértem, hogy írok az "erőltetni kellett, hogy menjen" témakörében.
Ezt a sztorit tényleg szeretem, ami a barátnőmmel, ill. a húgával esett meg. (Remélem nem haragszik meg, hogy ide leírom. :-))
Tehát, a hugica jóval fiatalabb a barátnőmnél, s a történet idején kb. 13 éves lehetett. Külön városban laknak, melyek egymástól kb. egy órányi vonatútra vannak.Már nem először fordult elő, hogy a kislány egyedül ment vonattal a nővéréhez (a szülők feltették az Intercityre, a barátnőmék leszedték róla), mikor a következő helyzet állt elő: Hazafelé indult volna a gyermek, s mikor kiértek a vasútállomásra, közölték velük, hogy egy adott szakaszon javítják a vágányokat, így ott majd át kell szállniuk autóbuszra, s később vissza a vonatra. A kislány (érthető módon) megijedt. Egyébként sem volt egy bátor gyermek, és a váratlan helyzet, a megoldandó probléma félelemmel töltötte el.
Mit tett a barátnőm? Na, ő tényleg egy talpraesett csaj, hát keresett egy szimpatikus diáklányt a vonatra váró emberek között, és megkérte, hogy viselje gondját a kishúgának. Természetesen a fiatal hölgy örömmel segített.
Hazaérve a kislány felhívta a barátnőmet, és örömmel újságolta, hogy milyen jól érezte magát a diáklány társaságában, és úgy élte meg az egészet, hogy sikeresen átvészelte ezt a kezdetben rémísztőnek tűnő helyzetet.
Magyarul tanult belőle. Mit? Először is problémamegoldást (kísérő keresése), másrészt azt, hogy ő képes rá, hogy megküzdjön egy ilyen nehézséggel. Önbizalma nőtt, büszke volt magára, hogy sikeresen "túlélte" az átszállásokat.
Nos, úgy hiszem a barátnőm megtehette volna azt is, hogy "visszavonulót fúj", azaz kocsiba pattan a húgával és hazaviszi. Mit tanult volna belőle a kislány? Hogy bizony vannak félelemkeltő helyzetek, amik elől el kell futni, és rendjén is van, hogy ő ilyen kis félős, hiszen lám, a "nagytesó" is megfutamodik.
Úgy hiszem, néha "helyzetbe kell hozni" a gyermeket, hogy megtapasztahassa, hogy amiről azt gondolta félelemkeltő, az nem is biztos, hogy valóban annyira rémes, sőt!
Most mondjam azt, hogy én sem akartam elmenni 16 évesen Belgiumba egy sporttáborba, csak édesanyám erőltette? És olyan fantasztikus volt, hogy még ma is emlékszem rá, örök emlék! :-) (Köszönöm, anyuci, hogy "erőltetted"!)

Nehéz őket elengedni?

2010-04-21T05:08:00.000-07:00

Bizony nehéz. Tegnap a harmadik osztályosok szülei a tervezett osztálykirándulásról beszélgettek. A tanító néni egy 3 napos kirándulást javasolt, melyen a gyerkek egy gazdaság életébe pillanthattak volna be, bekapcsolódhattak volna az éppen folyó napi munkába, és! éjjel szalmában alhattak volna. Nagy szomorúság volt számomra, hogy bár minden szülő úgy vélte, hogy ez egy fantasztikus élmény lenne a gyerekének, mégis leszavazták a javaslatot. Miért?
Mert nem tudnak leválni a gyerekeikről (9-10 évesekről van szó!). Ők érzik magukat rosszul, hogy a gyermek két éjjel nem velük alszik. "Mi van, ha beteg lesz? Ha haza kell hozni? 3 órás utat hogy bírnak ki a gyerekek? És ha a szalmában nem tudnak jót aludni?" Ilyen, és ehhez hasonló kérdések záporoztak. :-(
Úgy vélem a fentiek bármely későbbi életkorban is gondot okozhatnak a túlságosan aggódó szülőknek, és nagyon sajnálom, hogy erről lemaradnak a gyerekek. Úgy érzem megfosztottuk őket valami klassz dologtól.
Persze jövőre is el lehet oda menni, de épp most kapcsolódott volna a tananyaghoz ez a téma, és az sem mellékes, hogy lassacskán majd kamaszodnak is a gyerekeink, és ki tudja, hogy lesz-e kedvük a gazdaságban dolgozni, szalmában aludni?
Végül is mindegy, az biztos, hogy most nem mennek, pedig adott volt a lehetőség. Sőt a bizonytalankodó szülők is eljöhettek volna, hogy lássák, hogy a gyerekük jól érzi magát. Nekem fáj, hogy mi döntöttünk helyettük, a fejük fölött, annak dacára, hogy belül éreztük, hogy ez nekik jó lenne.
Azt hiszem gyakran döntünk a gyerekeink helyett mi szülők. Van amikor teljesen rendjénvaló, míg más esetekben érdemes átgondolni, hogy vajon nem csupán a mi saját félelmeinket vetítjük-e a gyermekeinkre, nem fosztjuk-e meg őket az aggályaink miatt valami nagyszerű dologtól?
Meddig normális mértékű a féltés? Mikor ártalmas számukra az a burok amelyben tartani szeretnénk őket?
Valamikor le kell válnunk egymásról, ez biztos. Érdemes apró lépésenként megtenni a dolgot, mert úgy mindekettőnknek sokkal jobb.
Pl. egy két éves gyerekre már jó, ha néha a nagyi vigyáz pár órán át, sőt, van aki szívesen ott is alszik a mamánaál ebben a korban. Mindenkinek más a tempója, de érdemes figyelni a gyermeket, hogy mikor van erre készen, mert ha "lecsúszunk az időpontról" (pl. 9 évesen még soha nem aludt máshol vagy a szülei nélkül a gyerek), az elég nagy gondot okozhat.
Tudom én, hogy nem könnyű a leválás, hiszen nekem is itt a három lurkóm, de sokszor arra gondolok, hogy értük tezsi az ember, hiszen nekik sem lenne jó, ha nélkülüknk létezni sem tudnának.

Melyik pedagógust válasszam?

2010-03-30T05:11:00.000-07:00

Úgy alakult, hogy idén a baráti körből sok kisgyermek kezdi meg általános iskolai tanulmányait, így mostanában gyakran találkozok a kérdéssel: Melyik tanító nénit válasszam?
Annyira nehéz döntés. Miért? Mert gyermekünk önmagához, társaihoz és a tanuláshoz való viszonya fog eldőlni az elkövetkezendő néhány évben. Igen, mellékesen megtanul írni, olvasni, számolni is (aki még nem tud), de valóban nem ez a lényeg.
A hozzám fordulóknak konkrét személyre vonatkozó tanácsot nem adhatok (hiszen az ő gyermekükről van szó, nem az enyémről), de átérzem a nehéz helyzetüket. Annyit szoktam csupán mondani, hogy amelyik tanító néniről el tudod képzelni, hogy a gyermekeddel egy hullámhosszon tud lenni, tudnak majd együtt dolgozni. Na igen, ez jól hangzik (és őszintén is mondom), de olykor kevés. Mármint az az egy-két óra kevés, amennyit lát az ember a leendő tanító néniből, s amely alapján döntenie kell.
Persze meg lehet kérdezni más szülőket is a személyes tapasztalataikról, de olykor ez még nagyobb káoszt okoz az ember fejében. Hiszen a gyerekek sem egyformák, a családok sem, aki egyiknek tökéletes, az lehet, hogy a másiknak sok-sok fejtörést okoz majd. És lássuk be a pedagógus is ember. Változik ő is az évek folyamán ilyen vagy olyan irányba. És bármennyire is próbál mindenkit nagyon szeretni az osztályában, ez nem mindig sikerül. Nem is lehet érte hibáztatni, de ha épp a mi gyerekünkkel nem jön ki jól, az bizony nagyon fájdalmas tud lenni.
Ha belegondoltok, az természetes dolog, hogy az ember nagyon szereti a saját gyerekét. Talán sok mindent el is néz neki. Mégis sokszor nagyon-nagyon nehéz szülőnek lenni, jó szülőnek meg különösen, hiszen csak évek múlva tudjuk meg, hogy kb. sikerült-e. A pedagógusnak így még nehezebb a dolga, hisz "idegen" gyerekeket kell szeretnie. Legalábbis meg kell próbálnia, mert ha nem sikerül, azt a gyerek megérzi, és nem fognak tudni együtt dolgozni.
Sokszor mondják nekem a pedagógus kollégák, hogy "Neked könnyű dolgod van, csak egy gyerekkel kell egyszerre foglalkoznod". Igazuk van (kivéve a csoportok esetében), tényleg sokkal könnyebb meglátnom így "az osztály rémében" is a kisangyalt, a szeretni való drága gyermeket. Mert mindegyikükben ott van, csak néha nem könnyű észrevenni. Azt hiszem a mai nagyon magas iskolai követelmények is megnehezítik a pedagógusok munkáját, hiszen a feszített tempó mellett annyira nehéz egy-egy kisgyermeket töviről hegyire megismerni.
Egy valamit biztosan mondhatok: azt a pedagógust semmiképpen ne válasszátok, akivel szemben a legcsekélyebb fennntartásotok is van!
Ha pedig valami oknál fogva bebizonyosodik, hogy a gyermek számára nem az illető pedagógus volt a legmegfelelőbb, akkor az önmarcangolás helyett próbáljatok meg változtatni, mert sokszor a tanárváltás megváltja a gyermeket a szenvedéseitől, és visszatereli életét a boldogság medrébe.
Érzem, hogy ezzel a bejegyzéssel nem tudtam segíteni a döntés előtt állóknak :-(, inkább csak a gondolataimat osztottam meg veletek.
Mindenkinek szívből kívánom, hogy utólag úgy érezhesse majd: Sikerült megfelelő tanítónénit talánia a gyermeke számára!

Azzal segítek, ha nem segítek?

2010-02-25T05:04:00.000-08:00

Szerintem sokszor igen. Mire is értem ezt?
A legkisebb fiam sokszor erőlködik, hogy kivegyen mondjuk egy fazekat a konyhaszekrényből, vagy beleültessen egy Duplo figurát a játékautóba. Ilyenkor elnézem, és sokszor már azon a ponton vagyok, hogy segítek neki (kvázi megteszem helyette), de megálljt parancsolok magamnak, és várok. Még akkor is, ha kicsit nyafog, és kéri, hogy segítsek. Inkább biztatom, egy-két szóval segítem, de nem végzem el helyette a munkát. Miért? Nem azért meg gonosz vagyok, és "Hadd szenvedjen az a gyerek!". Hanem azért, mert bízom benne, hogy meg tudja csinálni, és tudom, hogy sokkal jobb neki is, ha ezt megtapasztalja, mert attól nő az önbizalma, és nem utolsó sorban egyre ügyesebbé is válik a feladatmegoldások során.
A nagy fiam most egy sálat köt magának, aminek a fele már kész is van (3 nap alatt megkötötte), de most egy ideje pihen a munka, mert az olvasás jobban leköti, egyszerűen lankadt a kötés iránti érdeklődése. Rendben is van ez így, de én magamban kesergek, hogy itt a tél vége, és nem is tudja kipróbálni a munkája gyümölcsét. Megvallom sokszor átfut az agyamon, hogy csak egy kicsit kötök hozzá, hadd haladjon az a munka, de itt is meg kell fékeznem magam, mert tudom, hogy most örülne a segítségemnek, de később mégis sokkal-sokkal jobb érzés lesz neki, hogy elmondhatja: ezt a sálat ő kötötte egyedül. Akkor a teljes dicsőség az övé. Szerintem óriási a különbség, nem?
Egyébként lesz még tél jövőre is :-).

A mi kis "Picassonk"

2010-02-17T12:20:00.000-08:00

Nos, igen az én kis törpém is kipróbálta, hogy milyen szépen fog a fekete (jó vastag) alkoholos filc a falra, az ajtóra, a parkettára. Mivel frissen van minden festve, és a parketta is csak 2 hónapos, így mondanom sem kell, hogy a lélegzetem is elakadt mikor megláttam a művét. Egy pillanatra úgy éreztem itt a vég, ha a parkettáról nem jön le ez a mázolmány.
Szerencsére volt itthon oldószer, így megmenekült a padló, és a falakról is lecsiszoltuk a csíkokat, már csak le kell festeni.
Azért osztom ezt meg veletek, mert nagyon tanulságos az eset. Persze nem vagyok már én se kezdő, tudom, hogy mit nem szabad elöl hagyni, csak hát van nekem két nagyobb gyerkőcöm is, akik elvesznek ezt-azt az íróasztalomról, a szekrényemből (szó nélkül, khmmm...), és aztán elfelejtik visszatenni, vagy legalábbis a kicsi elől elrejteni. (A középső fiam íróasztalán maradt a filc.)
Azon a bizonyos délutánon gyanútlanul fölengedtem a picúrt az emeletre, és közben megnéztem idelent a nagyobbik kötését, amiben némi hibát kellett kijavítani, és igen, éreztem, hogy Domi túl sokáig van fent egyedül, és olyan gyanúsan csendben van, de jól esett a nagyokkal beszélgetni, csodálni a gyönyörű sálat, amit a legidősebb fiam köt. Eltelt így 5-10 perc.
Így történt az eset, amiben többen is hibáztunk, s elég csúfos vége lett. Nem is a kicsit szidtam meg miatta, hanem magunkat. Jó lecke volt.
Azt hiszem nagyon gyakran abból történik baj, ha mi felnőttek (vagy nagyobb gyerekek) nem vagyunk elég óvatosak, nem figyelünk kellőképpen. Nekem egyébként most külön feladat, hogy a nagyokat is figyeljem, mert a kicsi mindent utánoz, így őket is. Sajnálom is, amikor azt kell kérnem tőlük, hogy ezt vagy azt ne csinálják (pl. vmire felmászni), mert a kicsi látja és utánozni akarja őket. A nagyok persze már tudnak magukra vigyázni, de a pici még nem, és bizonyos dolgokat elmagyarázni sem tudok még neki. Majd talán bő egy év múlva.
Bevallom, amikor a két nagy kicsi volt, könnyebb dolgom volt, mert ha eltettem valami számukra veszélyes dolgot, akkor tudtam, hogy az ott is marad, míg én elő nem veszem. Most viszont a két nagy fiú miatt megsokszorozúdott a veszélyes (vagy éppen védelemre szoruló) tárgyak száma, nagyon kell figyelnem. Igazán nem könnyű.

Az iskolaérettségről - 2. rész

2010-02-04T04:53:00.000-08:00

Őszintén bevallom, én annak idején jobban féltettem a gyermekeimet az iskolakezdéstől, mint az indokolt lett volna. (Igyekeztem persze nem mutatni, mert az sokat árthat.) Most, hogy ismerem az elsős tananyagot, azt kell mondjam, hogy egy átlagosan fejlődő 6-7 éves gyermeknek nem szabad, hogy megterhelő legyen.
Persze az nagyon fonots, hogy készen álljon a gyermekünk az iskolakezdésre. De miből tudhatjuk ezt biztosra?
Nos, a következő dolgokat szoktuk figyelni az iskolaérettségi vizsgálatok során (csak tömören, a teljesség igénye nélkül):
A gyermek testi jellemzői, megjelenése, beszéde, viselkedése:
Alapvetően már nem a babás alak a jellemző, inkább nyúlánknak mondhatjuk. A fogváltás is legtöbbször megkezdődött, de ne ijedjünk meg, ha még nem. Fontos, hogy elbírja majd az iskolatáskát (és ne aludjon el az órán), tehát a pici, törékeny gyermekekre fokozottabban kell figyelni. Ha mellé szorongó és bizonytalan is, akkor nem feltétlenül kell még elkezdenie az iskolát.
A mozgás megfigyelése számomra szinte a legfontosabb. Ha egy gyermek mozgása harmonikus, rendezett, szeret biciklizni, labdázni, gyurmázni, rajzolni, akkor nagy baj nem érheti az iskolában. Ellenben ha gyermekünk sete-suta, sosem szeretett sportolni, fára mászni, és a ceruzát messze ívben elkerüli, akkor keressünk meg egy mozgásfejlesztéssel foglalkozó szakembert mielőtt iskolába adnánk!
Az nem baj, ha bal kezes, csak ne kezdjük el átszoktatni. Ha kétkezes, az már nehezebb ügy.
A gyermek rajza sok mindenről árulkodik. Az óvónő biztosan tud segíteni annak megítélésében, hogy gyermekünk életkorának megfelelő szinten rajzol-e vagy sem.
Nagyon fontos a tiszta, érthető beszéd. Csak akkor tud a hangokhoz képeket (betűket) társítani, ha megvannak neki a hangok helyesen. Érdemes megfigyelni, hogy milyen beszédhibája van a gyermeknek, mert lehet, hogy a hallásával, beszédértésével van a probléma, és nem a hangképzéssel. Ezt bízzuk szakemberre.
Persze a gyermek kifejezőkészsége, szókincse szintén nagyon fontos. Befejezi-e a mondatait? Tőmondatokban vagy bővített, összetett mondatokban beszél?
Képes-e egy korábban hallott történetet felidézni, annak lényegét elmondani, esetleg rajzot készíteni a meséhez?
Az észlelés, a megfigyelőképesség (hallás és látás területén egyaránt) szintén rendkívől fontos, hiszen csak akkor tud majd gyermekünk jól olvasni, ha észleli, pl. hogy a "b" és "d" hangok/betűk miben térnek el egymástól.
Rengeteg játékos kis feladat van, amivel ezeket felmérhetjük: egyformának tűnő, de apró különbségeket rejtő képek megfigyelése, suttogó-játék: (kész-kéz, tép-tét, toll-tol, stb. szavak közt hallja-e a különbséget).
Tud számolni, ill.megszámolni a dolgokat? Nagyon fontos, hogy ha 5 kacsa van előtte, akkor ne 6-ot mondjon! Lehet, hogy elszámol ő 15-ig is, de a számnevet nem pontosan egyezteti a látott tárggyal, és az bizony nem jó. Az 5-ös (inkább 10-es) számkörön belül képes-e egyszerűbb összeadások/kivonások elvégzésére?
Képes-e a részekből összerakni az egészet? (Pl. puzzle játékkal, építő játékkal szívesen játszik-e)
Az apró kis problémákat, amik nap mint nap adódnak hogyan oldja meg? Mindig felnőtt segítségét kéri, vagy vannak önálló gondolatai, bátran cselekszik-e?
A kudarc minden 6 évest megvisel, ezen nem érdemes problémázni, életkori sajátosság, de ha egy kisgyermek extrém módon reagál rá, az nem hasznos az iskolában.
Kicsit elhanyagolt terület a téri-, idői tájékozódás. Fent-lent, fölött-alatt, mellett, között, mögött-előtt, stb. fogalmak ismerete és helyes használata szintén segíti a gyermeket a könyvben, füzetben való tájékozódásban.
A bal és jobb irányok mindenkori pontos felismerése elengedhetetlen. Ha ez nehezen megy, akkor segíthetünk egy kis karkötővel, "tetoválásssal" vagy egyéb dísszel, hogy gyermekünk odapillantva mindig biztos legyen az irányokban.
Érdemes egy kicsit megismertetni vele az évszakok, napok, napszakok váltakozását is, persze csak az ő szintjén.
Természetesen a szűkebb környezetéről, családjáról legyenek alapvető ismeretei, tudon róluk mesélni, beszélgetni kicsit.
Az óvodai csoportban, közösségben betöltött helye, szerepe is sokat elárul majdani iskolai életéről.
A gyerekekhez és a felnőttekhez való viszonya egyaránt fontos, hiszen a suliban is együtt kell dolgoznia a tanító nénivel és a többi gyerekkel is.
Hogyan viszonyul a társasjátékokhoz, a szabályokhoz? Tud-e kb. 10-15 percig egy játékkal elmélyülten játszani, arra odafigyelni vagy folyamatosan figyelmeztetni kell, hogy jöjjön vissza, mert még nem fejeztük be?

Nos, ennél nyilván összetettebb a dolog, de próbáltam az alapvető szempontokat felsorolni.
Mindezek alapján tehát igyekszünk egy egészleges benyomást szerezni a gyermekről, és az óvoda ill. a szülő véleményét, megfigyeléseit figyelembe véve a gyermek számára legoptimálisabb döntést meghozni.

Ha engem kérdeztek, szerintem mozogjon sokat (rengeteget), másszon fára, hintázzon, gyurmázzon, rajzoljon a homokba, vagy az aszfaltra, énekeljen, mondókázzon, építsen, és akkor nem lesz semmi baj!

Az iskolaérettségről - 1. rész

2010-01-28T05:01:00.000-08:00

Bizony, mostanában kell eldönteni szülőnek, óvónőknek (akár a nevelési tanácsadó bevonásával), hogy melyik kisgyermek érett arra, hogy elkezdje szeptemberben az iskolát.
Megint azt kell mondjam, hogy nem vagyunk egyformák. A praxisomban volt olyan eset, hogy nyári születésű kisgyermeket is elengedtem iskolába, aki így éppen hat évesen kezdte meg tanulmányait, másokat pedig még nyolc évesen sem biztos, hogy érettnek talál az ember.
Talán kevesen tudják, de a dolog menete a következő: Ha 2009. december 31.-ig betöltötte a gyermek a hatodik életévét, akkor is felmenthető az iskolakezdés alól, csak ilyen esetben a helyi nevelési tanácsadó írásbeli engedélye (szakvéleménye) szükséges hozzá. A később született gyermekek szakvélemény nélkül is maradhatnak óvodában, ha ezzel kapcsolatosan a szülő és az óvónők egyetértenek.
No itt szokott a probléma kezdődni. Mert sokszor nem értenek egyet, és ilyenkor szintén a nev. tan.-ba kell menni szakvéleményért. Ekkor gyakran elhangzik: "Mennünk kell a nevelésibe, mert h*lye a gyerek!". Hát kérem szépen és tizenegynéhány éve dolgozok gyerekekkel, de h*lyét még nem láttam!
Érdemes azt figyelembe venni, hogy az óvónő (ha tetszik, ha nem) több időt tölt a gyermekkel, mint mi. Minden kisgyerek egészen másképp viselkedik otthon, és máshogyan az óvódában. Az enyémekkel is így volt ez, ami először szinte hihetetlennek tűnt.
Tehát, ha az óvodapedagógus azt javasolja, hogy vigyék el a gyereket a tanácsadóba, az bizony a kicsi érdekeit szolgálja. Miért? Mert nem mindegy, hogy úgy kerül be az iskolába, hogy az fizikailag és szellemileg is óriási teher neki, és nincs sikerélménye, hamar megutálja, sőt csak a bohóckodásával tudja felhívni magára a figyelmet, vagy pedig érett a mai iskolarendszerbe való belépésre, könnyen kirázza a kisujjából a feladatokat, folyamatos sikerélményben van része, és szívesen jár a suliba.
Mindig azt szoktam mondani, hogy az első négy iskolaév nem a tanulásról szól. Előbb-utóbb ugyanis minden kisgyerek megtanul írni, olvasni, számolni. Hanem arról, hogy a gyerek önmagáról szerez tapasztalatokat. Arról, hogy ő milyen is az ő tanuláshoz, tanárokhoz, gyerekekhez való viszonya. Önismeretet tanul, mely egy életre szól. Ha úgy érzi nem tudja tartani a többiekkel a tempót, akkor elkedvetlenedik, nem lesz motivált a tanulásra, max. a bohóckodásra, és egy életre elkapálta magát. Ha viszont sikerei vannak, akkor szárnyra kap, és szinte a lehetetlent is megoldja. Persze mindez nagyon-nagyon függ a tanító néni személyétől is, de az iskolaérettség alapvető fontosságú tényező.
Hamarosan írok arról is, hogy melyek az iskolaérettség alapvető kritériumai.

Anya = Házicseléd?

2010-01-13T03:51:00.000-08:00

Nos, kis szünet után újra itt. Nem tudom ki mennyit sütött-főzött, dolgozott az ünnepek alatt, de én elég sokat, és azt hiszem elfáradtam. Mindennek tetejébe mosogatógép nélkül voltam egy egész hónapig, és karácsony, vendégeskedés lévén ez rengeteg plussz munkát okozott.
Valószínűleg ezek eredményeképpen akadtam ki egyik nap, mert már egészen úgy érzetem magam, mint egy jófajta házicseléd. Aki mindig mindenkit körülugrál, kiszolgál, lesi a kívánságokat, csak épp a lényegre nincs ideje: valóban együtt lenni a gyerekeivel. Egyik gyerkőc kérte, hogy tanítsam meg kötni, másik, hogy hadd mutassa meg a horgolás-tudományát, amit aznap tanult az iskolában, én pedig olyan szívesen lettem volna velük, de valahogy mindig akadt valami dolgom: a kicsit tisztába tenni, megetetni, elmosogatni, felsöpörni, kiteregetni, havat söpörni, tudomisén...
Aztán vacsorakor jött el a pillanat, hogy ültek az asztalnál, megint várták, hogy csiribí-csiribá odategyek mindent, ( a nagyoknak a kenyeret szerencsére már nem kell megkennem, ezt elértem), készítsem a kakaót, etessem a kicsit, és megint azon kaptam magam, hogy már vinnem kell fürdetni a picúrt, de még nem is ettem.
Száz szónak is egy a vége, azt hiszem elrontottam valamit. Igaz, segítenek a nagyok, ha megkérem őket, de valahogy szívességnek érzik, ha nekik kell teríteni, a hűtőből ki/be pakolni, vagy a saját szobájukat felporszívózni. Aztán meg csodálkoznak, hogy nincs időm valóban együtt lenni velük (mármint értelmesen, élménydúsan).
Ennek fényében elhatároztam, hogy igenis lesz feladata mindegyiknek, hiszen az életben sem jó, ha mindig csak várunk arra, hogy kiszolgáljanak, mert egyszer csak nem lesz ott anyuci. Másrészt be kell látniuk, hogy nem én élek egyedül ebben a házban, nem én eszek egyedül, nem én koszolok egyedül, főleg nem az ő szobájukban.
Nem múzeum a lakásunk, de egy alapvető rend jólesik, ha körülvesz. Szeretném, ha ezt ők is így éreznék. A külső rendetlenség sokszor belső káoszhoz vezet.
Tudom, sokan jutalommal motiválják a gyerekeiket a segítésre. Én ezt nem szeretném. Ne azért segítsen, hogy aztán cukorkát vagy pénzt kapjon, hanem azért, mert akkor lesz időnk a közös játékra (hisz ez is jutalom), vagy azért, mert ezzel nekem örömet szerez, esetleg azért, mert neki is igénye van a rendre, tisztaságra. Nyolc és kilenc évesen ezt már beláltják szerintem.
Gondolkoztam, hogy hol rontottuk el: Mindig körülöttük forog minden. Lessük a kívánságaikat, hogy mi érdekli őket, hova mennének, mit csinálnának szívesen, stb. Ez így egy bizonyos szempontból jó is, csak valahogy meg kell találni a középutat, hogy ne csak a szórakozás, hanem az élet munka része is jelen legyen. Hiszen nem szól majd a későbbi életük sem csupán a szórakozásról, az élvezetekről. Félreértés ne essék, nem azt szeretném, hogy egész nap sikálják a lakást, csak vállaljanak annyi részt a feladatokból, ami korukból kifolyólag elvárható és nem megterhelő. Azt szeretném elérni, hogy természetes legyen neki, hogy ha indulunk vacsizni, akkor ők terítenek, veszik elő a hútőből az ételt, és maguk után el is pakolják a cuccokat. Ez szerintem normális dolog, nekem viszont rengeteg időt és energiát spórol, amit így rájuk fordíthatok.
No, remélem sikerül mindezt gördülékenyen bevezetnünk.

A szeretet körülvesz - Te is érzed?

2009-12-30T05:25:00.000-08:00

Nos, talán furcsa, hogy filmet ajánlok itt a blogomon, de nemrég a reptéren jártam, és eszembe jutott a "Love actually" (Igazából szerelem) c. film. Úgy kezdődik, hogy a londoni Heathrow reptéren az egymást üdvözlő embereket látjuk. A viszontlátás örömét, a szeretetüket.
A filmben rendkívül mély emberi érzelmeket jelenítenek meg igazán jó színészek, s mindez remek rendezésben, csodálatos zenékkel fűszerezve látható.
Szerelem, szeretet, veszteség, csalódás, megcsalatás, bizalom, remény és sok-sok humor! Mi kell még?!
Ezt a filmet nem lehet megunni. Én már sokszor láttam, de minden másodpercét élvezem.

Így karácsony táján talán hajlamosabbak vagyunk arra, hogy megálljunk egy percre, elgondolkodjunk azon, hogy a családunk tagjai mennyire fontosak a számunkra, még ha ez olykor nem is látszik a viselkedésünkön. Érdemes pedig energiát fordítani arra, hogy kimutassuk az irántuk érzett szeretetünket, mert mi másért érdemes élni, ha nem azért, hogy szeressünk, és bennünket viszont szeressenek?
Próbáljunk hát ebben a pár napban valóban együtt lenni, nem pedig csak egymás mellett! Társasjáték, közös séták, korcsolyázás, szilveszteri buli mind-mind jó alkalom arra, hogy élvezzük az együttlétet!

Mindenkinek nagyon boldog, örömökben gazdag, sikeres új évet, és jó egészséget kívánok!

És ne feledjétek: LOVE ACTUALLY IS ALL AROUND!

Tudom, az önreklám büdös...

2009-12-03T14:37:00.000-08:00

Nos, nem szép dolog az embernek önmagát reklámoznia, de nem is igazán ez a célom.
A lényeg, hogy írtam egy rendhagyó mesekönyvet a testvérféltékenységről (amiben nem csak mesék vannak, hanem ötletek, javaslatok is a szülők számára a nehézségek kezeléséhez), és szeretném felhívni az érdeklődők figyelmét, hogy már csak pár napig rendelhető a könyv (max. hétfőig). A későbbiekben bizonytalan lesz a rendelhetősége.
Bővebb információ, és bepillantás a könyvbe a www.gyerekpszichologus.hu oldalon érhető el.

Dühös, ordít, csúnyán beszél...

2009-11-27T12:41:00.000-08:00

Dóri kérdezett ebben a témában, és a bejegyzése kapcsán eszembe jutott, hogy bizony nálnuk is volt, hogy elhangzott az óvodás gyerekem szájából: "Nem szeretlek! Soha többé nem játszok veled!" - vagy ehhez hasonlók.
Máskor pedig hazahoztak egy-egy csúnya szót az óvodából, és poénból azokat harsogták, vagy éppen dühükben egymásnak kiabálták.
Emlékeim szerint ez az időszak nem tart sokáig, és a legjobb amit tehetünk, hogy nem reagálunk, legalábbis nem túlzottan. A gyerek az "itt és most"-ban él, akkor éppen dühös ránk, és mond mindenfélét. Természetesen szó sincs róla, hogy nem szeret, és lehet, hogy már fél óra múlva ő fog könyörögni, hogy játszunk együtt. Nincs ezzel semmi gond. Ha azonban megsértődünk, és elkezdjük firtatni ezt a "ki nem szeret kit" dolgot, akkor játszmává válhat az egész. (Nagymamák tudnak egyébként halálosan megsértődni, ha teszem azt a fiúunoka nem ad nekik puszit.)
A trágár szavakkal sem érdemes túl sokat foglalkozni, csupán annyit mondani, hogy ez nagyon csúnya szó, mi ezt nem használjuk (Ugye tényleg nem?). Beszélgethetünk vele arról (persze nyugodt állapotában), hogy ha dühös, azt természetesen elmondhatja, beszélhet az érzéseiről (pl. "Nagyon sokat dolgoztam ezzel a toronnyal, és most tönkrement! Piszokul dühös vagyok!), sőt meg is mutathatja mennyire mérges (újságokkal teli papírdoboz rugdalása, párna püfölése, stb.).
Ha túl sokat használja a trágár szavakat, akkor adott helyzetben annyit szólhatunk, hogy "Hogy mondod? Biztosan nem értettem jól... Szerintem ezt el tudod mondani a csúnya szavak nélkül is."
Nagyon fontos szerintem, hogy elfogadjuk, hogy a gyerekeinkben is felgyülemlik a feszültség, és azt valahogyan le kell vezetniük. Nekünk felnőtteknek az a dolgunk, hogy erre olyan módokat mutassunk nekik, amelyek társadalmilag elfogadhatóak. (Emlékeztek a Szaffi c. filmre, amelyben annak az uraságnak egy gőzkieresztő szelep van a fején? Néha nekem is jól jönne egy ilyen :-)))
Egyébként, most, hogy már nagyobbak a gyerekeim, és a suliból is hazahoznak mindenfélét, amiről nem is tudják, hogy mit jelent, most már elmondom nekik ezen trágárságok jelentését is, és így megértik, hogy miért nem kéne azokat használni. Ovis korukban ezt még nem mertem...

Alkalmi süket a gyerekem?

2009-11-23T12:05:00.000-08:00

Nos, az enyém most éppen nem :-), de Celesztina felvetette a kérdést, hogy mit tehet, ha a 3,5 éves kislánya nem hallgat rá. Úgy gondoltam a téma megér egy külön bejegyzést.

Egyrészt úgy tapasztaltam, hogy ez életkori sajátosság, tehát el fog múlni :-)! A 3 év körüli gyerekek az „én” korszakában élnek, mindent maguk szeretnének önállóan megoldani, és nem különösebben tetszik nekik, hogy más is szeretne beleszólni abba, hogy mikor mit csináljanak. Ezért játsszák el az alkalmi süketet, hátha így megmenekülhetnek a külső irányítás alól.

Mit tehetünk ilyenkor?

Egyrészt amiben csak lehet meg kell adni nekik az önállóságot, rájuk kell bízni a döntést. Pl. teljesen mindegy, hogy a piros vagy a rózsaszín sapkát veszi fel, ha mindkettő megfelel az időjárásnak. Érdemes provokálni is a döntést, tehát rákérdezni, hogy melyiket szeretné. Így azt érezheti, hogy fontos a vélemnye, és szabadon dönthet.

Másrészt nekem nagyon bevált, hogy csak akkor szólok a gyerkőchöz felszólító módban, ha valami nagyon fontos, és nem tűrök benne ellentmondást. Más esetekben kérdést használok. Pl. „Állj meg!” - szólok rá, ha át akar futni az úton, de „Van kedved gyurmázni?” - kérdezem ahelyett, hogy „Gyere, gyurmázzunk!”. Remélem érthető a különbség. Így elsőre talán furcsán hangzik, de némi gyakorlással és önkontrollal jó eredményeket érhetünk el. Bevallom, hogy a kicsinél valahogy gördülékenyebben tudom ezt alkalmazni, a nagyoknál néha figyelmeztetnem kell magam, hogy inkább kérdezzek, és ne felszólítsak.

Harmadrészt, ha fontos dolgot szeretnénk közölni, akkor hívjuk oda, várjuk meg, míg ránk néz. Én általában leguggolok, megfogom a két kis kezét, szemébe nézek, és így mondom, hogy mit kérnék tőle, és miért. Ez utóbbi is nagyon fontos, mert tapasztalatom szerint, ha elmondom, hogy mi az oka a kérésemnek, akkor könnyebben hajlik rá a gyerkőc, hogy teljesítse. Valahogy nem azt érzi, hogy csak ugráltatom, hanem tudja, hogy okom van rá. Arról nem beszélve, hogy ha már rám néz, akkor valószínűleg oda is figyel arra, amit mondok, nem pedig elengedi a füle mellett. Az ellentmondásnak is kevesebb az esélye a testi kontaktus miatt. Egyébként ha rendkívül fontos amit mondani szeretnék, akkor ezt meg is mondom a gyermeknek.

Vegyünk egy példát. A játszótéren vagyunk, nagyobbik gyermekünk remekül érzi magát, nem valószínű, hogy haza szeretne már menni, de a kicsi már fáradt, nyűgös.

Odahívom hát, leguggolok, megfogom a kezét, szemébe nézek, és mondom: „Látom, hogy jól érzed itt magad a játszótéren, tényleg klassz ez a macis hinta. Azért hívtalak, mert a húgod nyűgös, álmos. Ha most nem indulunk el haza, akkor valószínűleg végigordítja az utat hazafelé, és az azt hiszem egyikünknek sem jó. Melyik játékra szeretnél még utoljára felülni?” Persze megbeszéljük, hogy ha szólok, akkor mese nincs, indulni kell, így nem húzhatja el a végtelenségig az utolsó hintázást.

Ebben a néhány mondatban nagyon sok minden benne van, pl. az, hogy először együttérzek vele. Rendkívül fontos!!! Ha ezt őszintén teszem, az már félsiker. Aztán elmondom az okot, majd pedig felkínálok neki egy utolsó lehetőséget az éppen folyó tevékenységének folytatására. Nem jó, ha hirtelen kell félbe szakítania a játékot. Érdemes előre szólni neki, hogy pl. még egy vagy két játékra felülhet rövidebb ideig, és szólok, ha indulunk. Ezen kívül egy szabad döntést is engedélyeztem (melyik játékra ül fel utoljára), ami ugye az önérvényesítésnek kedvez, s ennek valószínűleg örülni fog.

A negyedik ötletet egy tanáromtól hallottam. Azt javasolta, hogy olyankor is hívjuk, szóljunk a gyermeknek, amikor valami kellemes dolgot szeretnénk vele megbeszélni. Pl. „Csak azt akartam kérdezni, hogy lekvárt, vagy kakaót kérsz a palacsintádba?” vagy „Képzeld, most telefonált a nagyi, holnap eljön hozzánk!”

Jó próbálkozást mindenkinek! És nagyon várom a tapasztalataitokat, visszajelzéseiteket a témával kapcsolatban!

Az anya is csak ember

2009-11-22T13:48:00.000-08:00

Nos, be kell valljam, most nincs könnyű időszakunk. Én is feszültebb, ingerlékenyebb, türelmetlenebb vagyok mint máskor, és ez lecsapódik a gyerekeimen is. Nem örülök neki, de nem is fogom magam teljesen leírni emiatt, mert az nem segít.
Természetesen igyekszem tartani magam, és néha igen nagy erőfeszítések árán, de tudom hozni a megszokott színvonalat, viszont olykor-olykor elszakad a cérna. Igen, én is emberből vagyok, s mint olyan, nem hibátlan. Megvallom, van ebben valami jó is, hogy így van, hiszen egyrészt unalmas lenne, ha hibátlan lennék, másrészt (talán furán hangzik), de ez is egyfajta tapasztalat a gyerekeim számára. Mármint az, hogy anya (vagy egy másik ember) is hibázhat, és nincs mindig a toppon. Hiszen így van ez az óvónéni, tanító néni, főnök, és a majdani partner esetében is. Adódnak helyzetek, amikor a szeretett személy nincs jó passzban, és akkor is boldogulni kell egymással.
A dologhoz persze hozzá tartozik, hogy vannak dolgok, amiket soha, semmilyen körülmények között nem engednék meg magamnak. Ilyen a gyermek megütése, megalázása, becsmérlése, fenyegetése, érzelmi zsarolása, stb. Ez nem történhet meg, mert erre nincs mentség.
Az még "belefér", hogy nincs annyi türelmem, mint máskor, nem hallgatok meg mindent azonnal, hamarabb zavar a hangoskodás, olykor felemelem a hangom. Igen, ezek megtörténnek, de ettől még remélem nem veszítem el a bizalmukat, szeretetüket, hiszen ők nem tehetnek semmiről. És ez fontos!
Ezért mindig meg is beszélem velük, hogy most miért vagyok ideges, feszült, nyűgös, mert nem szeretném, ha magukra vennék. Édesek egyébként, tényleg próbálják megérteni, hogy gondban vagyok.A legkisebb persze még nem értheti, így vele próbálok a lehető legnyugodtabb maradni.
Azért ilyenkor számot vetek önmagammal, és igyekszek a holnaphoz erőt gyűjteni, hogy türelmesebb tudjak lenni mindannyiukkal.

Alvás - Együtt vagy külön?

2009-11-08T12:46:00.000-08:00

Ebben a témában gyakran kíváncsiak a véleményemre az édesanyák. Látom rajtuk, hogy félszegen várják a választ azok is akik együtt alszanak a babájukkal, s azok is akik nem. Pedig nem vagyok egy emberevő tipus, másrészt semmi közöm hozzá (úgy értem egy pszichológus ilyesmibe nem szól bele). Mindig azt szoktam mondani (mert valóban így gondolom), hogy ők érzik, tudják, hogy nekik és a családjuknak mi a jó, és tegyék azt nyugodtan. Nem számít, hogy mit gondol a szomszéd, a barátnő, az anyós vagy éppen a pszichológus. Kizárólag az a fontos, hogy az együtt- vagy különalvásban érintetteknek mi az igénye. Amíg az adott helyzettel minden résztvevő elégedett, addig nincs min gondolkodni, főleg nem pironkodni. Akkor kell változtatni, ha valamelyik fél már nem érzi így jól magát. Erre viszont érdemes odafigyelni!
Én őszintén megmondom, hogy nem alszom egy ágyban a kisfiammal. A nagyokkal sem aludtam. Egyszerűen nem tudok, mert ha mellettem van szinte haptákba vágom magam, moccanni sem merek, elgémberednek a tagjaim, és nem tudok elaludni, mert közben a fülembe szuszog-muszog, szörcsög, arról nem beszélve, hogy kitúr az ágyból. Szükségem van a pihenésre, hogy másnap mosolygós, türelmes anyukája tudjak lenni. Ez van. Persze az első jópár hónapban egy szobában aludtunk, karnyújtásnyira egymástól, mert így sok minden egyszerűbb volt. Aztán észrevettem, hogy sokszor mi ébresztjük meg őt, amikor lefekszünk aludni, és átkerült külön szobába. Ennek ellenére továbbra is felkeltem éjjel akár háromszor is, és megszoptattam, soha nem hagyom sírni, mert ha éjjel felkel, akkor azt nem véletlenül teszi, hanem valami gondja van. Így aztán nem alszunk együtt, és én így is jó anyának érzem magam.
Nem egyformák a babák igényei sem. Nekünk szerencsénk van, mert a csöppség egészen pici kora óta nem karban szeret elaludni, hanem jelzi ha fáradt, és egyenesen ugrik a karomból a kiságyba. Ott tud jót aludni. Pedig hordoztam, néha még most is, itthon is, de ő szeret az ágyában aludni. Gondolom elég neki az a napi kontaktusmennyiség, ami számára biztosítva van. Bizonyára vannak olyan babák, akiknek ez kevés, egyszerűen többre vágynak, és éjjel is szeretnének a szüleik közelében lenni. Nekik (és a családjuknak) valószínűleg az hozza meg a nyugodt pihenést, ha közös ágyban alszanak. És természetesen van, amikor a szülők igénye a több fizikai kontaktus a babával, és ez is rendben van.
Ahhoz pedig senkinek semmi köze sincs, hogy ezek a családok mikor fogják úgy érezni, hogy változtatni szeretnének. Ha valamelyikük számára terhes lesz az együttalvás (apukákra tessék odafigyelni!), majd változtatnak. Akkor bizony kell is!
Az a lényeg tehát, hogy bátran merjük felvállalni a saját igényeinket, és ne törődjünk mások véleményével!
Mindenkinek jó éjszakát, jó pihenést kívánok!

Egy tragédia kapcsán...

2009-11-01T12:15:00.000-08:00

Ma szörnyű tragédia történt kis falunkban. Egy közeli ház kigyulladt, és jó része leégett. Az ablakunkból láttuk, amint a közeli fák lombja fölött a narancssárga fény hol erősebben, hol gyengébben fellobban, az ég felé türemkedik, szikrákat szór, s közben tudtuk, hogy egy család ezekben a percekben mindenét elveszíti. Szívbemarkoló..., alig térek magamhoz...
A tűzről, tragédiáról eszembe jutott valami, amit már régen szerettem volna veletek megosztani.
Volt egy kis óvodás paciensem, aki rendkívül vonzódott a tűzhöz, imádott a gyertyákkal játszani (ellopta a gyufát, öngyújtót a szülőktől), s nem érezte a veszélyt. Egyik alkalommal kiosont a melléképületbe, és ott gyújtogatott valami papírzsebkendőt, miközben tőle 1-2 méterre benzines palack, és szalmabála is volt. Nem történt tragédia, nem kapott lángra semmi, mert az édesanyja időben érkezett. Megkérdeztem, hogy mit mondott a fiának, vagy mit tett, mikor felmérte a helyzetet. Hát, mondta neki, hogy ezt nem szabad, és bementek a házba. Ennyi. Persze tovább folytatódott a pirománia.
Amikor ezt elmesélte az anyuka, ott volt a gyermek is, és hallotta az én reakciómat, amit igyekeztem drámai hangvételben előadni. Elmondtam, hogy miért volt ez a helyzet annyira veszélyes, felvázoltam az esetleges következményeket, s nem rejtettem véka alá, hogy akár mindannyian meg is halhattak volna. A kisfiú csendben ült, látszólag nem reagált, de tudtam, hogy dolgoznak benne a hallottak. Mikor legközelebb jöttek, az édesanyja beszámolt róla, hogy már nem olyan szívesen gyertyázik, és azt is csak felnőtt jelenlétében teszi.
Mi a tanulság? A gyermek a mi reakcióinkból tanul. Vannak helyzetek, amikor elég, egy összehúzott szemöldök, máskor viszont ordítani, jajveszékelni, akár tombolni kell, hogy érezze a dolgok súlyát, horderejét. Hiszen nem mindegy, hogy elszakít egy újságot, vagy felgyújtja a házat. Nekünk felnőtteknek érzékeltetnük kell a különbséget, mert abból tanul a gyermek. Úgy hiszem addig jó, amíg a szülő ordításából méri fel, hogy a tűz mennyire veszélyes (a fenti esetre értem), és nem a saját bőrén tapasztalja meg.
(Természetesen itt az ordítás nem azt jelenti, hogy elmondom a gyereket ilyen-olyan nemtudoménminek, hanem azt, hogy a megdöbbenésemnek, aggodalmamnak nyomatékot adok nemcsak a szavaimmal, hanem a hangerőmmel, hanglejtéssel, az arcom, testem minden rezdülésével.)

Miért harap a mi babánk?

2009-10-27T15:01:00.000-07:00

Nos, igen, Domcsa olykor harap. Már pár hónapja így van ez (most másfél éves), és nem vészesen gyakran fordul elő, de mégis résen kell lennünk, ha játszunk vele.
Az első néhány harapás után elkezdtünk gondolkozni, hogy miért is csinálja ezt a mi bűbájos kismanónk. Aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen amikor játszunk vele, akkor mi is gyakran úgy teszünk, mintha harapnánk, sőt még mondjuk is : "Hamm, hamm!". Ő pedig utánoz minket, és neki jólesik ez a "harapdálás", hát gondolta viszonozza :-).
Arról már ne is szóljunk, hogy amikor harapott, vagy karmolt (persze valóban csak játékból), akkor mi fájdalmunkban első reakcióként gyakran felkiáltottunk "AÚÚÚ!". No, ez végtelenül tetszett neki, a végén már jött oda, hirtelen megkarmolt, és mondta "AÚÚ!", majd nevetett.
Hát nem volt más választásunk, nekünk kellett változtatni a stratégián, és valahogyan jelezni neki, hogy ez számunkra cseppet sem vicces. Így hát próbáljuk tűrni a fájdalmat, és nem "Aúúzni", viszont ilyenkor mindig letesszük az ölünkből, vagy arrébb megyünk, és határozottan mondjuk neki: "Nem! Ez fájt!". Úgy tűnik jó úton járunk, lassan elmaradnak a karmolások, és harapni is csak ritkán szokott, de ezt még mindig játékból teszi. Kár, mert annyira szeretjük őt "megzabálni", amiből ő azt látja, hogy a harapás jó móka. No majdcsak megtanulja, hogy mi a különbség a foggal és a szájszéllel történő "harapdálás" között!
Viszont mindezekből nagyon szépen látszik, hogy egyrészt az utánzás révén milyen sokat tanulnak a kicsik, másrészt, hogy a mi reakcióink meghatározzák, az ő további viselkedésüket.

Kreatív mamik

2009-10-19T14:09:00.000-07:00

Hosszú évekkel ezelőtt, még a nagy fiaimmal voltam itthon GYES-en, amikor összefutottam egy régen látott kolléganőmmel, aki éppen anyagot vásárolt, amiből a kisfiának készült nadrágot varrni. Elmesélte, hogy elvégzett egy szabás-varrás tanfolyamot, és azóta lelkesen varr. Az egyetemi időkben nem tűnt kimondottam kézimunkázós tipusnak, így elsőre meglepődtem, de aztán beavatott a titokba: A babázás hosszú távú projekt, és sokszor az eredmények is csak bizonyos idő után látszanak. Így aztán jól jön valami olyan tevékenység, ami egyben kikapcsol, és azonnali, kézzelfogható eredménye van.
Ekkor döbbentem rá arra, hogy tulajdonképpen én is így kapcsolódok ki, csak varrás helyett apróságokat készítek a lakás dekorálására, ill. ajándékként.
Azóta megfigyeltem, hogy a babával otthon lévő anyukák nagy része fantasztikusan kreatív, és lélegzetelállító dolgok kerülnek ki a kezeik közül. Sokan mesés táskákat, dekorációkat varrnak, hímeznek, kötnek, horgolnak, szőnek, fonnak, stb. Alig győzöm őket csodálni. Néha már én is varrok, de most a fő "profilom" :-) a házi kozmetikumok készítése lett. Szappanokat, desodort, krémeket, sampont gyártok, és azt tervezem, hogy karácsonyra is ilyesmivel lepem meg a szeretteimet.
Néhányan kérdezik, hogy mikor van erre időm? Nos, éjszaka :-)!

Gyerekek - Játékok - Vágyak

2009-10-17T08:22:00.000-07:00

Gyermekkoromban természetes és megszokott dolog volt számomra, hogy egy általam oly hőn áhított játékra várnom kellett, nem kaphattam meg azonnal. Sokszor hónapokig álmodoztam róla, hogy milyen lesz, s egyre jobban izgultam, amint közeledett a szülinapom, vagy a karácsony, amikor is végre a kezembe vehettem vágyaim tárgyát. Az örömöm pedig óriási volt. Úgy érzem ehhez mindenképpen hozzájárult a hosszú várakozás is.
Miről jutott ez eszembe? Múlt héten az egyik áruházban kinézett magának egy csomagnyi kisautót az én drága kisfiam. Persze azonnal szerette volna megkapni, de bevallom nem volt kedvem megvenni, mert itthon is van elég autó (na jó, matchbox kevés van). Aztán eszembe jutott, hogy van zsebpénze, és megbeszéltük, hogy ha elég rá, akkor azon megveheti magának, amikor jövünk ide legközelebb vásárolni. Nos, egész héten lázas izgalomban égett, hogy mikor megyünk már megvenni az autókat! Öröm volt látni, ahogy nap mint nap eszébe jut, gondolatban már játszik velük, és bevallom vele együtt élveztem ezt a vágyakozós időszakot.
Nem szokásunk minden vásárlás alkalmával venni valamit a gyerekeknek, mégis, ha látjuk, hogy vágynak valamire, akkor általában módot kerítünk rá, hogy hamarosan megkaphassák. Pedig a vágyakozás, várakozás teszi még kívánatosabbá, kedvesebbé az adott játékot. Ezt főleg azért is írtam le, mert közeledik a karácsony. Ha már most elkezdünk arról beszélgetni a gyerekeinkkel, hogy mit is szeretnének, akkor talán még megfűszerezhetjük a dolgot egy kis édes várakozással is, így növelve az örömüket. Mindenkinek sok sikert! :-)

Szavaink ereje 3. - "Elvitte a cica!" Hmmm???

2009-10-11T12:49:00.000-07:00

Múltkor a másfél éves kismanóm egyik ismerősünk kulcscsomójával játszott, de az illető éppen menni készült, és vissza szerette volna kapni a kulcsát. Valahogy sikerült is neki, majd gyorsan a háta mögé rejtette, és mondta: "Elvitte a cica.". A gyermek csak nézett rá, nem értette a dolgot.
Én meg bevallom meglepődtem egy pillanatra. Olyan régen hallottam már ezt a mondást, mert mi nem használjuk. Soha nem mondtam a nagyoknak sem, mert azt gondoltam mégis csak jobb az igazat megmondani, mármint azt, hogy valamit én eltettem, és kész. Biztos butaság ezen agyalni, de nekem valahogy így van rendjén. Nem akarok neki még ilyen apró dolgokban sem hazudni vagy ferdíteni, mert szeretném, ha az anyja (és családja) szavában bízhatna. Arról nem is beszélve, hogy a gyermek még kicsi, de nem h*lye...
Meg azt sem mondom, ha felszed valamit a földről, hogy: "Fúj, kakás!". Helyette azt mondom, hogy piszkos.
Más, ilyen gyakori "vicces" mondás most nem is jut eszembe, pedig biztosan van. Na, egyre azért emlékszek, de nekem az messze nem volt vicces. Az egyik anyuka mesélte, hogy a másfél-két éves gyerekét azzal fenyegeti ha rosszat csinál, hogy "Jön a zsákos bácsi, aztán elvisz!" Húh, még a hideg is kirázott. Pedig mondhatta volna azt is, hogy mérges a kicsire.
Én nagyon igyekszek, hogy őszinte legyek a gyerekeimmel, még ilyen apró dolgokban is, így számukra kiszámíthatóvá válik a világ, és nem utolsó sorban remélem, hogy vissza is kapom tőlük ezt az őszinteséget.

Maresz ajándéka

2009-10-06T13:57:00.000-07:00

Kedves blogtársam Maresz egy igazán megtisztelő ajándékkal lepett meg. Nagyon-nagyon köszönöm, valóban jólesik. Tündérláttának és Vikinek szívesen továbbadom.

"Mami, én ezt nem tudom!"

2009-10-03T13:06:00.000-07:00

Maresz kérdezte, hogy gyermeke ilyen megjegyzéseire hogyan reagáljon. Nos, ha jól emlékszem, akkor a kislányod most kezdte az iskolát, és rögtön az a kérdés ugrik be, hogy a tanító néni vajon mennyire dicséri/biztatja őt (ill. a többi gyereket)?
A lényeg szerintem az, hogy semmiképp nem elég, ha mi anyaként erre azt válaszoljuk: "Ugyan már, dehogynem, csináld csak!", és közebn mondjuk kimegyünk mosogatni.
Fontos, hogy a gyermek valóban érezhesse, hogy rá figyelünk, és valóban segíteni próbálunk. Odaülünk mellé, és megkérdezzük, hol is akadt el, mit nem ért igazán? Ez nagyon fontos, mert kiderülhet, hogy nem jól értette órán a feladatot vagy ilyesmi. Azt is megtudhatjuk hogy a feladat melyik része okoz neki nehézséget, vagy kelt benne szorongást.
Fontos, hogy átérezzük, gyermekünk gondban van, tehát lehetőleg ne mondjuk "Óh, ez könnyű!", hiszen neki most éppen nem az. Mondhatjuk inkább: "Bizony, a b betű kanyarítása elég nehéz." Mesélhetünk neki arról, hogy nekünk milyen nehézségeink voltak a suliban (valami olyat, ami hasonló az övéhez), és hogyan oldottuk meg a problémát. Jól fog esni neki, ha hallja, hogy nem ő az egyetlen, akinek valami nem megy.
A következő lépés, hogy segítjük abban, hogy ő maga elkezdhesse a feladatot. (Nem mi kezdjük el helyette, mert ő abból nem tanul!) Lehetőleg kérdésekkel segítsük, hogy saját maga találhassa meg a megoldást!
Minden apró mozzanatot megdicsérünk, még akkor is biztatjuk, ha munkája nem tökéletes, de már alakul! Megerősítjük abban, hogy jó, amit csinál, így lesz kedve folytatni. Aztán szépen lassan haladunk tovább. Végül mindenképpen dicsérjük meg az elvégzett munkáért pl.: "Ez igen! Megcsináltad! Nem volt könnyű, de Te megoldottad a feladatot! Kitartóan dolgoztál, és íme itt az eredménye! Büszke lehetsz magadra!" Így növeljük az önbizalmát.
Ha már a múltban valamely nehéz problémát/feladatot megoldott, akkor biztathatjuk azzal, hogy felidézzük neki az akkori sikerét. A lényeg, hogy ő dolgozzon meg az eredményért, mert ez erősíti önértékelését, önbizalmát, és erőt ad a következő problémák megoldásához.
A tanulás kapcsaán még az jutott eszembe, hogy érdemes suli után adni nekik egy kis szabadidőt, hogy felfrissülhessenek, Ugyanakkor a lecke megírását legkésőbb 4 óráig érdemes megejteni (alsó tagozatról beszélek), mert utána sokkal fáradtabbak, ezáltal nehezebben megy, ill. elhúzódhat a dolog. Ha lassabb a gyermek munkatempója, akkor beiktathat szüneteket (10-15 perc) a különböző feladatok közé. Ez legyen aktív pihenés: séta, ugrálás, tánc, éneklés, labdázás, stb.
Nos, mindenkinek jó tanulást, sok sikert kívánok!

Szavaink ereje 2. - Kit, mit minősítek? A gyereket vagy a viselkedését?

2009-09-24T12:10:00.000-07:00

Biztosan több helyen is olvastátok már, hogy ne a gyereket minősítsük, hanem a viselkedését. Tehát ahelyett, hogy "Rossz vagy!, Buta vagy!, Rendetlen vagy!..." mondjuk inkább: "Az rossz, ha megharapsz, mert fáj nekem., A cukorkákat szétdobálni butaság., Micsoda rendetlenség van ebben a szobában!...".
Mondani persze könnyű, hogy ezt így kellene csinálni, de alkalmazni olykor elég nehéz. A megszokás nagy úr, és könnyedén kicsúszik a szánkon a régi mondás, de nem kell megijedni, fog az menni, csak gyakorolni kell! Az már félsiker, ha észrevesszük magunkat. Ha pedig belejön az ember, akkor rutinból jönnek majd a megfelelő szavak, kifejezések.
Miért is olyan ártalmasak ezek a negatívan minősítő megjegyzések? Álljon itt egy példa, amin bizony magam is meglepődtem. Még pályám kezdetén járt hozzám egy felső tagozatos fiú, és kértem, hogy soroljon fel magáról 3 jó tulajdonságot. Azt felelte, olyan nincs neki, és elkezdte sorolni (szinte végeláthatatlanul) a rossz tulajdonságait. Először azt hittem csak viccel, vagy nagyon félvállról veszi a dolgot, hisz elég vagány srác volt, gondoltam biztos tud magáról mondani valami jót is. Aztán ráébredtem, hogy komolyan gondolja, hogy ő ízig-vérig "rossz". (És ezt büszkén vállalta, hiszen jót nem tudott mondani magáról, akkor legalább legyen piszkosul rossz.). Egyszerűen azonosult azzal a sok negatív cimkével, amit a környezete ráaggatott. Pedig valójában nagyon értékes gyerek volt.
Sokszor azt hisszük, hogy egy-egy viccesnek szánt megjegyzést félvállról vesznek a gyerekek. Pedig halálosan komyolan veszik, főleg, ha azok a szüleiktől érkeznek. A gyerek olyanná válik, amilyen tükröt tartunk eléje. Érdemes ezt komolyan venni.
Ha már a tükörnél tartunk, az is igaz, hogy gyermekeink tükörként mutatják nekünk, milyenek is vagyunk, hogyan beszélünk, stb. Ma a kicsi fiam és a legnagyobb tesója játszottak a szobában. Egyszer csak hallok valami nagy puffanást, zörgést, majd a nagy fiam hangját: " Jaj, Domi, most nagyon csúnya dolgot csináltál!" (Mint kiderült lerombolta bátyja legújabb építményét.) Bevallom jót mosolyogtam magamban, mert édes volt ezt az ő szájából hallani, másrészt anyai szívemnek igazán jó érzés volt, hogy nem azt kell hallanom: "Buta vagy!, Csúnya vagy!", netán: "Rossz vagy!".
Azt már csak nagyon csendben, "lábujjhegyen" mondom, hogy nem csak a gyerekeinkkel lehet így kommunikálni. Érdemes kerülni a többi ember negatív minősítését is (különösen a családtagokét), mert nagyon sokat változhat a kapcsolatunk.
Nos, kalandra fel! S ne feledjétek: Gyakorlat teszi a mestert!

Párkapcsolat 3. - Egy kis varázslat

2009-09-22T12:33:00.000-07:00

Ma este véletlenül bekapcsoltam a rádiót. Tudjátok, az egyik adón nagyon jó kis slágereket játszanak, este többnyire szerelmes dallamokat. Lágy, andalító zene szólt, és hirtelen egy vágy, egy romantikus érzés öntött el. Szerettem volna a párommal odakuporodni a kanapéra egy-egy pohár finom vörösbort kortyolgatva a meghittséget árasztó gyertyafényben, miközben átadjuk magunkat a zenének, egymásnak...

Legyen varázslatos estétek!

Párkapcsolat 2. - Mikor jut rá időnk?

2009-09-21T11:36:00.000-07:00

Ha az ember meg szeretné tartani a párját, akkor természetes, hogy kettejük kapcsolatára is időt kell fordítani. De kérdem én: Mikor? Ma már nem létezik olyan fogalom, hogy munkaidő, csak munka és kizsigerelés van a végtelenségig. Ha egy családapa este 7-8 óra körül ér haza, akkor a gyerekeit jó eséllyel már csak vacsorázni, fürdeni látja, vagy éppen csak egy "jóéjt" puszit tud adni nekik. Ezt nem nevezném soknak.
Marad tehát 2-3 óra, amit a szülők kettesben tölthetnek. Mindketten fáradtak, végigdolgozták a napot, lehuppannak a fotelba, és próbálják megosztani egymással az élményeket, gondolatokat. Persze az is lehet, hogy csak a legfontosabb dolgok megbeszélésére van erejük, és ez sem csoda. Így aztán bambán ülnek a tv vagy a számítógép előtt (keresvén némi kikapcsolódást), majd 1-2 óra elteltével beesnek az ágyba.
A jó öreg kommunikáció valahogy elmarad. Pedig ez a mozgatórugója mindennek.
Már csak a hétvégében lehet reménykedni, hogy akkor több idő jut a családra, a párkapcsolatra, a gondolatok, érzések megosztására, a közös kikpcsolódásra, felhőtlen együttlétre.
Lehet, hogy feketén festettem le a képet, de amerre nézek, szinte csak ezt látom, és ennek következtében depressziós anyukákat, boldogtalan párkapcsolatokat, széthulló házasságokat látok.
Ebben az országban nagyon sok a munkanélküli, nem értem tehát, hogy miért nem elég 8-9 órát dolgozni egy családapának? (Több embernek lenne munkája is.) Mert akkor több ideje maradna a gyerekeire, a párkapcsolatára, és netán egészségesebb életet élhetne testileg, lelkileg?
Véleményem szerint nem jó irányba haladunk. A gyerekeinket a tv és az utca neveli, ott keresik a példaképeiket is. Meg lehet nézni más "fejlett" országokat, hogy milyen eredményre vezetett mindez. Kétségbeejtő.
Elnézést, hogy ilyen szomorúra sikeredett ez a poszt, legközelebb igyekszem vidámabb témát keresni.

Létezik-e ideális korkülönbség a testvérek között?

2009-09-15T13:38:00.000-07:00

Szerintem mi anyukák gyakran gondolkozunk ezen. A magam részéről azt gondolom mindig az az ideális, ami éppen sikeredik. A kicsi korkülönbségnek és a nagynak is megvan a maga előnye és hátránya is, így mindenképpen örülhetünk :-).
A két nagy fiam között egy év korkülönbség van, így eleinte túlzás nélkül állíthatom, hogy a túlélésre játszottunk. Mikor egy éves lett a kisebb, azt vettük észre, hogy kezd minden egyre könnyebben és gördülékenyebben menni. Ma már fantasztikus dolognak tartom, hogy ilyen kicsi köztük a korkülönbség, mert minden élményt megsokszoroznak egymás számára (még egy egyszerű vacsorát is, bár ennek én nem mindig örülök :-)).
Nem kell gondolkozni azon, hogy kit hívjunk át játszani, mert mindig "kéznél van" a játszótárs.
Persze a hasonló érdeklődésnek az a velejárója, hogy olykor összekapnak játékokon, miegyéb, de ez teljesen rendjén van, és úgy érzem fontos is a szocializációjuk szempontjából.
A harmadik kismanónk 6,5 évvel később érkezett. Ez nálam már a nagy korkülönbség kategóriába esik. Tisztában vagyok vele, hogy valódi játszótársai nem lesznek egymásnak. A nagyok most még gyömöszölik ugyan a kicsit, de pár év múlva gyanítom egész más dolgok kötik majd le a figyelmüket. Félek is, hogy a kicsi kvázi egykeként fog felnőni.
Ugyanakkor nekünk szülőknek óriási könnyebbség, hogy a nagyok már önállóak, apró dolgokban segíteni is tudnak, így több energiánk marad a kicsire, és persze már rutinosabb is az ember, mint az első gyereknél.
Arról nem is beszélve, hogy nincs annyi veszekedés a játékokon, hiszen nem ugyanaz az érdeklődési körük (mert a békének is tudok azért örülni :-)).
Mindenben meg lehet tehát találni a szépet, a jót, csak keresni kell. Egy azonban biztos: ha van testvére az embernek - legyen kicsi vagy nagy - az nagyon jó dolog!

Testvérek - Külsőre hasonlók, belül egész mások

2009-09-11T05:08:00.000-07:00

Mikor kicsik voltak a nagy fiaim, sokszor csodálkoztam azon, hogyan is lehet egy szülőpárnak személyiségét tekintve két ennyire különböző gyermeke. Aztán egyre jobban tetszett, hogy olyan mások, kiegészítik egymást, ill. mindig új-, és újabb felfedeznivalókat rejtegetnek. Így aztán nagy örömmel vártam, milyen is lesz a harmadik kismanónk. Nem csalódtam, természetesen ő is egy külön kis világ, akit fel kell fedeznünk. :-)
Nos, az evését tekintve főleg különc, mert rendkívül bizalmatlan. Ez számomra roppantul új dolog volt, hiszen a nagy tesói jó evők voltak, élvezet volt őket etetni. Az én kis csöppem azonban nem könnyíti meg a dolgomat. Gyümölcsöt például egyáltalán nem hajlandó nyersen megenni (már 17 hónapos). A kertünkben számtalan finom gyümölcs kínálta magát a nyáron, de hiába ettük mi "kétmarokra" a málnát, cseresznyét, epret, őszibarackot, az én kicsim nem kívánta meg tőlünk. Illetve előfordult, hogy odavette a szájához, de valahogy az állaga, a hidegsége, vagy nem tudom mi miatt, de kiköpte mindet. Turmixolva, főzve már megeszi, ez is biztató. Egyébként kenyeret sem eszik, de a tésztát pl. imádja. Szóval okoz fejtörést bőven, de mit tehetnék? Várok, és reménykedek, hogy fog változni a helyzet. És persze ismét leszűröm a tanulságot: minden gyermek más és más! :-)

Egy pohár hűsítő limonádé

2009-09-08T12:39:00.000-07:00

Nemrégiben kaptam egy-egy pohár finom hűsítő limonádét Tündérláttától, és Máriától. Ezúton is köszönöm, igazán jól esett, és szeretném a díjat továbbadni. Orsinak (akinek most talán jól jön egy kis hűsítő, erőtadó ital), Belinnek (akinek mindig csodálom a munkáit) és Maresznek (akinél nagyon hasznos dolgokról lehet olvasni).
Dőljetek hárta, pihenjetek, és kortoyljátok a limonádétokat!
Szeretettel küldi: Pancsa

Első napok az óvodában

2009-09-05T06:51:00.000-07:00

Bizonyára nagy izgalomban teltek el az első napok az óvodában kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A sok új játék, a kevdes óvónénik remélem elbűvölték a kismanókat, és mindenki jól érezte magát. Igen, a 3-4 éves gyermekek többsége várja már az óvodát, szeret gyerekek között lenni.
Az első napokban ritkán van "gond", hiszen az újdonság varázsa magával ragadja gyermekeinket. Eljön azonban az idő (úgy két hét elteltével), amikor a kicsi felfedezte, kipróbálta a játékokat, megismerte a csoporttársait, és kezdeti lelkesedése csökken egy kicsit. Ilyenkor ébred rá, hogy "ez már mindig így lesz", azaz óvodába kell járnia. Ilyenkor előfordulhat, hogy nem akar esetleg óvodába menni, s ki-ki vérmérséklete szerint tiltakozik is. Nincsen ezzel semmi baj, tudjunk róla, hogy ez természetes dolog, és pár napon belül el fog múlni. Biztassuk a gyermeket, és szeretettel, de határozottan álljunk ki amellett, hogy az óvoda jó hely, és ő mostantól oda jár. (Persze, ha meggyőződtünk arról, hogy az adott csoport nem gyermekünknek való, és van rá lehetőségünk, akkor ne habozzunk váltani!)
Ha sír a kicsi az elváláskor, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy rosszul érzi magát az oviban. Inkább az elválást siratja, az anyával otthon töltött éveket sírja vissza. Nincs ezzel semmi gond, ez egy életszakasz lezárása. Érdemes délután vagy másnap megkérdezni az óvónőt, hogy meddig sírt, s utána sikerült-e feloldódnia. Legtöbbször csak néhány percig tart a sírás, utána önfeledten játszik a gyermek. Nagyon megnehezítjük azonban a dolgát, ha mi is elpityeredünk. Sokszor az apukák könnyebben elválnak a kicsitől, ilyenkor talán jobb, ha ők viszik reggel oviba.
Akinek az édesanyja otthon van a kicsi testvérével, annak nehezebb dolga van, hiszen tudja, hogy az anyunak nem kell munkába mennie, és ő is vigyázhatna rá. Érdemes ilyenkor hangsúlyozni azt, hogy az óvodás gyermek már "nagy", és ennek előnyeit kidomborítani. Lehetnek kiváltságai, új szerepei, stb.
Az sem ritka, hogy a régóta szobatiszta gyermek átmenetileg újra bepisil, bekakil. Tekintsük ezt természetesnek (mint ahogy az is), úgy hamarabb elmúlik. Ha szekáljuk vele a gyermeket, akkor súlyosbodhat a probléma. Nem kell megijedni, az óvónők is fel vannak erre készülve. A változástól (pláne, ha az élete más területeit is érinti) kicsit megbillent a gyermek lelki egyensúlya, biztonságérzete, és ez az oka a korábban már túlhaladott fejlődési szintre való visszacsúszásnak. Sok-sok szeretettl, türlemmel segíthetünk gyermekünknek a kezdeti nehézségek átvészelésében.
A hétvégék, szünetek után gyakran nehezebben indul el a kis óvodás. (Valljuk be néha velünk is így van ez hétfőnként!) Idővel azonban megszokja a hétköznapok és hétvégék váltakozását, és az újdonsült barátságok is csalogatják majd be a csoportba. Megszokja az óvodai életet, egyre önállóbb lesz, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy délután hosszasan kell rá várakozni, míg befejezi a játékot, és elbúcsúzik a társaitól. Igen, "nagyfiú/nagylány" lesz belőle :-).

Milyen feladatai legyenek a gyermeknek?

2009-09-03T04:36:00.000-07:00

Tegnap este erről beszélgettünk a férjemmel. Megmondom őszintén a három gyerek és a családi ház rengeteg tennivalót kínál, és sokszor úgy érzem nagyon egyedül vagyok pl. a rendetlenséggel vívott harcban. Négy fiú él körülöttem, és be kell látnom, nekik más az ingerküszöbük ezen a téren. Azért, ha felhívom a dologra a figyelmüket, akkor segítenek ők szívesen, és a kis csapat pikk-pakk rendet varázsol :-).
Elgondolkoztam azon, hogy mi szülők folyamatosan azon munkálkodunk, hogy a gyerekeinknek minél szebb, felhőtlenebb gyerekkort teremtsünk. Ezért aztán a mai gyerekek szinte mindenben csak a szórakozást keresik, és fel vannak háborodva, ha valami feladattal bízzuk meg őket.
A régi időkben a gyerekeknek is megvoltak a feladataik. nekik is hozzá kellett járulni a család boldogulásához. Az életük szerves része volt a munka, melyben mindig megkeresték a maguk számára a szórakozást is. A mai gyerekeken, fiatalokon azt látom, hogy inkább kerülnék a munkát, ha van rá mód.
Tavaly a kisfiam azzal jött haza az iskolából, hogy az egyik osztálytársa pénzt kap azért, hogy kitakarítsa a saját (!) szobáját, a másik pedig ajándékot. Mondtam neki, hogy : "Drágám, én úgy gondolom, hogy annak a feladata rendet rakni, aki szétpakolt. A jutalma pedig az érte, hogy innentől kezdve szép, tiszta, rendezett környezetben lehet." Elfogadta, tudja, hogy nálunk ez a rendszer, és kész. Nem vagyok hajlandó utánuk pakolni, mert nekem is csak 24 órából áll a nap.
Egyébként sokszor olyan nagy örömmel segítenek a gyerekek a ház körüli munkában, csak hagyni kell őket kibontakozni. Tavaly nyáron a nagy fiam teljesen egyedül nekilátott körtét eltenni a fagyasztóba. Meghámozta, feldarabolta, zacskóba tette, és berakta a fagyasztószekrénybe. Négy-öt adagnyit eltett így. Télen pedig nagyon büszke volt magára, amikor abból főztünk körtelevest.
Bár néha nehezen kezdenek hozzá, de akkor is büszkék magukra, amikor rendet raknak a szobájukban, s nekik is jobb érzés bemenni a tisza, rendezett helyiségbe.
Persze én sem szeretném mindig ugráltatni őket, és folyamatosan keresem ezen a téren az egyensúlyt. Mégis azt gondolom, hogy a munka örömét kár lenne elvenni tőlük.

Miért nincs televíziónk?

2009-08-30T13:14:00.000-07:00

Be kell vallanom, hogy tinédzser koromban én is sokat tv-ztem. Voltak kedvenc sorozataim, műsoraim. Persze akkor még csak 3 csatorna volt, de az is bőven elég volt. Aztán egyetemista lettem, kollégiumba kerültem, és ott nagyon nem hiányzott a tv. Egy szempillantás alatt eltűnt az életemből, mert a helyét a barátok, a társas kapcsolatok foglalták el. A férjem is koleszos volt, neki sem hiányzott, így amikor összekerültünk, akkor eldöntöttük, hogy nem kell nekünk tv. Megmondom őszintén a családunk nehezen értette meg, hogy ez nekünk így jó, de mi kitartottunk. Eleinte észrevettük magunkon, hogy ha hazamentünk hétvégén és be volt kapcsolva a tv, akkor könnyebben leültünk elé, és bámultuk. Nincs erre jobb szó, bámultuk. Néztünk ki szótlanul, bambán a fejünkből. A film végén azonban szinte mindig megállapítottuk, hogy: "Na, ez egy újabb időpocsékolás volt."
Azt is észrevettem, hogy ahol megy a tv, ott az emberek kevesebbet beszélgetnek egymással. Mondhatni semennyit. Ők is csak ülnek, és bámulnak. az esetleges kapcsolati problémák meg közben gyűlnek, de nem ejtenek róla szót, hanem csendben ülnek a készülék előtt, mert az egyszerűbb. Egy ideig legalábbis. (Arra is érdemes gondolni, hogy a gyermekeik számára is ez lesz a kommunikációs és problémamegoldó minta!!!)

Aztán jöttek a gyerekek. Nos, az én véleményem az, hogy nem mindegy, hogy bizonyos hatások egy gyermeket mely életkorban érnek. Ha túl korán, akkor még nem érett arra, hogy azt feldolgozza, megfelelően kezelje. A tv-ből meg igazán minden dől. Többnyire a szenzációhajhász "szemét". A legtöbb mesének nevezett förmedvény is az.
Arról nem beszélve, hogy ha a kisgyermek megszokja, hogy az ingerekért (kalandokért) nem kell megdolgoznia (pl. fára másznia), akkor testi és szellemi értelemben is elkényelmesedik, ellustul. Mindez pedig erőteljes hatást gyakorol a fejlődésére. Ha nem kell használnia a kezét, lábát, szemét, stb., akkor nem érnek be azok az idegrendszeri funkciók, amik az írás-, olvasás-, számolástanuláshoz kellenek. Sőt, gondolkodnia sem kell, hisz megteszik helyette a képernyő hősei. Ijesztően veszélyes szerintem.
Ja, és a förmedvények lesznek a gyermekek példaképei! Már csak azért is, mert a szülőket alig látják, de a mesehősökkel "szoros a kapcsolat".
No, a számítógép sem jobb, természetesen, de arról majd később.
Még valami: A munkám során azt tapasztaltam, hogy egyre magasabb a beszédértési nehézséggel küzdő kisgyermekek száma. Felmerült bennem, hogy köze lehet-e ennek ahhoz, hogy a háztartások nagy részében egész nap megy a tv készülék, és így folyamatos zajban vannak a gyerekek?

Persze nem kell azt gondolni, hogy a gyerekeim tudatan zombik, akik még a tv-t sem ismerik. Számítógép nálunk is van, és azon számos természetfilmet, és meséket is nézhetnek. Azonban meg kell mondjam, hogy még a mai napig mindent "cenzúrázunk", ami a szemük elé kerül. Magyarul mi előre megnézzük az adott filmet, és megítéljük, hogy a gyermekeink számára nézhető-e. Ez a tv esetében nem ilyen egyszerű.
Természetesen nem mondom azt, hogy mindenki dobja ki azonnal a tv készülékét. Csupán érdemes megválogatni, hogy mit nézünk, és mennyi időt töltünk tévézéssel.

Sokat tudnék még írni a tv-ről, talán egyszer még visszatérek a témára.

Párkapcsolat 1. - Mi lehet a baj?

2009-08-28T04:54:00.000-07:00

Amikor azt hallom, hogy egy családban a szülők válni készülnek mindig összeszorul a gyomrom. Igen, értük is aggódok, a gyerekekért is, és megvallom átvillan rajtam a gondolat, hogy "Ugye velünk ez nem történhet meg?"
Márpedig egyre több helyről hallom, és tapasztalom, hogy szinte egyik napról a másikra eltűnik az egyik fél a kapcsolatból. Vajon tényleg ilyen hirtelen születnek meg ezek a döntések? Nem valószínű. A mélyben már régóta érlelődnek, majd sokszor egy aprócska esemény is elég ahhoz, hogy felszínre kerüljenek.
Legtöbbször az apa lép ki a családból, de egyre gyakrabban az anyák is mernek változtatni.
De miért? Az eddigi tapasztalataim alapján az fogalmazódott meg bennem, hogy a kilépő felek valójában szeretik a családjukat, sőt egykor a párjukat is nagyon szerették, de most azzal a SZEREPPEL, amelyben jelenleg élnek nem elégedettek. Másra vágynak. Több szabadságra, szenvedélyre, függetlenségre, amiből egy kisgyermekes családban olykor valóban kevesebb jut. Egy gyermektelen, fiatal "harmadik" személy azonban könnyedén tudja nekik mindezt nyújtani. Tehát azt kell mondjam, az elhagyó fél nem csak a párját hagyja el, hanem az egész családját, az addigi életét. Ezt csak azért írom, mert sokszor mondja a lelépő fél a gyerekeinek: "Apa csak anyát hagyja el, de titeket nem!". Nos, tisztelet a kivételnek, de azt hiszem ez leggyakrabban nem így van.
Mi vezethetett idáig? Ill. Mit tehetünk, hogy megóvjuk a párkapcsolatunkat? - Hamarosan ezekről is szeretnék majd írni.
Most azonban egy játékra hívlak Téged, kedves olvasóm! A feladat, hogy írd össze, hányféle szerep tölti be az életedet! Érdemes jól átgondolni, mert gyakran nagyon sokféle szerepünk van, pl. anya, társ, szerető, házvezetőnő, testvér, keresztanya, barát, dolgozó nő, munkatárs, szomszéd, diák, stb. Ha kész van a lista, minden szerep mellé írd oda, hogy jelenleg az életed hány százalékát teszi ki, majd zárójelben tüntesd fel, hogy vágyaidban hány százalékot tenne ki az adott szerep. Ha valahol nagy az eltérés, azon érdemes elgondolkodni. Jó mulatást!

De nehéz az iskolatáska!

2009-08-27T10:26:00.000-07:00

Valóban, ha belepakoljuk a sok könyvet, füzetet, hát még én sem vinném szívesen hosszú távon, az biztos. Azonban nem csak a fizikai teherről van szó. A gyermek lelkében esetlegesen megbújó félelmek, kételyek is nehezítik az iskolába indulást. Ezért nagyon fontos, hogy mi szülők milyen érzéseket, gondolatokat ébresztünk bennük az iskolával kapcsolatban.
Két évvel ezelőtt kezdett az első osztályban a legidősebb fiam, s a mai napig emlékszem, néhány évfolyamtársát milyen szavakkal indította útnak az édesanyja. Pl.: "Jól van na, ez se lesz rosszabb, mint az óvoda volt!", vagy "Ne sírjál ki fogod bírni!"
Hát, men irígyeltem ezeket a pici kis elsősöket. Ilyen bátorítással nehéz elindulni bárhová.
Most, hogy már két gyermekem is elvégezte az első osztályt azt tudom mondani, hogy nem kell aggódni. Ha a gyermek valóban iskolaéretten kezdi meg a tanulmányait, akkor "nevetve" teljesíti az előtte álló feladatokat.
Érdemes tehát vidáman és bizalommal telve elindítanunk őt, s folyamatosan támogatni, erősíteni az önbizalmát, hogy a kisebb akadályokat is hamar leküzdje.
Ha bármi kis probléma felmerül mielőbb konzultáljunk a tanító nénivel. Logopédus, fejlesztő pedagógus segítségét is kérhetjük, akik valóban sokat segíthetnek a kezdeti olvasás-, írástanulási ill. egyéb nehézségek leküzdésében.
Érdemes azt szem előtt tartani, hogy most alapozzuk meg gyermekünk tanuláshoz és önmagához való viszonyát. Szerintem legalábbis erről szól az első néhány év. Ezért kell minden apró kis problémát azonnal orvosolni, hogy ne induljn el egy rossz kör, melyben a gyermek értéktelennek, haszontalannak érzi magát.
Ha úgy érezzük, hogy a tanító nénivel nem jól jön ki a kicsi, akkor bizony érdemes akár váltani is, mielőtt súlyosabb lelki sérüléseket szenved a gyermekünk.

Milyen a valódi segítség?

2009-08-22T06:11:00.000-07:00

A minap történt, hogy gyermekeim henna tetoválást szerettek volna kérni a bőrükre. Az én drága középső fiam azonnal tudta, hogy ő gyíkot szeretne, s azt is, hogy a sok közül melyiket. Mindig ilyen könnyen és gyorsan dönt, pontosan tudja, hogy mit szerete. Ennek van előnye, és hátránya is :-).
Legidősebb gyermekem hezitált, mint mindig. Rendkívül nehezen dönt. Apróságokon képes órákig, napokig vívódni. Nagyon jól ismerem ezt az érzést, én is ilyen vagyok, és megvallom piszokul zavar.
Szeretném, ha ő felnőtt korában már rutinosabban hozná meg a döntéseit. Mikor segítek azonban neki? Ha helyette döntök? Mert sokszor kéri, és bevallom néha sokkal könnyebb, egyszerűbb megoldás lenne. De ellenállok, mert azt gondolom azzal sokkal többet segítek neki hosszú távon, ha inkább megtanítom arra, hogy milyen apró trükkök, módszerek segítenek a döntéshozatalban, mintha helyette választok. Így a döntés a sajátja, másrészt meg kell tanulnia, hogy később sem adhatja át a felelősséget másoknak. Ha döntünk, annak súlya van.
Egyébként már sokat fejlődött az én kisfiam. Régebben az öccsét kérdezte meg reggelente, hogy melyik pólóját vegye fel. Ma már elmondja, hogy rájött, ez nem is olyan jó, hiszen nem mindig tetszik neki az öccse választása. Nos, remélem haladunk...

Ja, és, hogy kerek legyen a történet: végül emellett a gyönyörű skorpió mettett döntött, egészen rövid idő alatt!

Óvoda, óvoda, a mi kis manónk jár oda... 1. A vegyes életkori csoport

2009-08-22T05:44:00.000-07:00

Igaz, nekem most éppen nincs óvodás korú gyermekem, de még lesz! :-)
Az előző bejegyzés kapcsán érkezett megjegyzéseitek azonban újabb gondolatokat ébresztettek bennem a témával kapcsolatban.
A vegyes életkori csoporttal kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy sokaknak ellenérzései vannak. Az én gyerekeim ilyenbe jártak, így megosztom veletek a benyomásaimat.
Először is nem kell óvónénit és/vagy csoportot váltani. Ez nekem fontos szempont volt, mert szerintem a kisgyermek életében az állandóságnak nagy szerepe van. Ha kiscsoportban vált, az azért nem jó, mert mire éppen megszokja a közösséget, az óvónőket, akkor kezdheti elölről. Ha pedig nagycsoportosként csöppen be majd egy új csoportba, akkor szintén sok idő elmegy azzal, míg beliieszkedik, holott szüksége lenne egy nyugodt évre a suli előtt.
Másik nagy előnye, hogy egy időben nem 30, hanem csak 6-8 kisgyermek szokik be a csoportba, így az óvónők jobban tudnak rájuk figyelni, őket segíteni.
Ugyancsak előnye, hogy megtanulják, hogy számíthatnak a társaikra, s később ők maguk is segítőkké válhatnak.
Nagyon tetszett, hogy nem mindig 30 egyforma rajzocska volt kirakva, hanem mindig többféle alapanyag, eljárás közül választhatott a gyermek, és bizony sokszor koránál magasabb szintű játékokat, technikákat is kipróbálhatott.
Az óvónőktől azonban jóval nagyobb rutint, felkészülést kíván a vegyes életkorú csoport. Néha nehéz a nagyokkal foglalkozni, mert a kicsik zajosak. A mi óvodánkban szuper dolognak tartottam, hogy a vezető óvónő heti egyszer az összes nagycsoportos korú gyermeket levitte a tornaterembe, és ott tartott nekik külön foglalkozást, persze azon kívül, amit a saját óvónőjük tartott.
El ne felejtsem említeni, hogy a vegyes csoportba testvérek együtt is járhatnak, ami sokak számára előny. Azért ha van választási lehetőségünk, hogy azonos vagy külön csoportba írassuk gyermekünket, akkor érdemes átgondolni a dolgot. A gyerekek személyisége nagyon fontos tényező.
Én külön csoportba írattam őket, és ez nagyon jó döntésnek bizonyult. Nem akartam, hogy egyiket vagy másikat jobban szeresse az óvó néni, és azt szerettem volna, ha mindegyik önállóan illeszkedik be a csoportba, nem pedig a testvérén keresztül (már ha ez így érthető). Arról nem is beszélve, hogy így otthon még tudták egymás társaságát élvezni :-).
Természetesen épp így megvannak az előnyei is a közös csoportnak. Ha szorongóbb gyermekekről van szó, akkor biztosan előnyös, hogy támasznak ott vannak egymás számára. És egyszerűbb a szülő dolga is az öltöztetéskor, szülői értekezletre járáskor, stb. :-).

Hamarosan itt az óvodakezdés!

2009-08-15T12:39:00.000-07:00

Bizony, még én is emlékszem mikor legidősebb gyermekem óvodába indult. Nem volt már olyan picike, hiszen majdnem 4 éves volt, én mégis nagyon izgultam.
Kedves, szimpatikus óvó nénik várták, de milyen az anyai szív, természetesen nehezen engedi el féltve őrzött kincsét.
Igyekeztem persze nem mutatni, hogy izgulok, és a kisfiam jól érezte magát a csoportban, így eleinte nem is volt gond. Majd pár nap után megértette, hogy mostantól rendszeresen kell ide járnia, és bizony 1-2 napig nehzebben indult el befelé a többiekhez.
Nagyon nehéz volt megállnom sírás nélkül, de összeszedtem magam, és egy gyors, vidám búcsút vettem tőle (legalábbis igyekeztem), majd a lépcsőkön lefelé már folytak a könnyeim. De ezt ő már nem látta, és ez volt a fontos. Andi néni és Klári néni addigra lefoglalták, így nem is volt ideje a bánatával törődni.

Nehéz tehát elengednünk a mi kis kincseinket, de mindenképpen jót teszünk velük, ha megmutatjuk nekik, hogy a világ oly tágas, és sok-sok felfedeznivalót rejteget számukra.
Gyermekünk óvodakezdését nagy mértékben befolyásolja, hogy mi magunk mennyire vagyunk felkészülve erre az elszakadásra. Ha még nem, akkor szinte egészen biztos, hogy a gyermek sírva megy majd oviba, esetleg reggel rosszullétei lesznek, ill. nehezen illeszkedik be a csoportba.
Azonban, ha mi úgy tekintünk az óvodára, mint a mesék, játékok, és csodás élmények gazdag tárházára, akkor ezt látja majd benne a mi kis kincsünk is.

A téma mindenképpen folytatást igényel, így legközelebb arról szeretnék írni, hogy miként könnyíthetjük meg kicsi gyermekünk számára az óvodakezdés időszakát, ill. milyen nehézségekre számíthatunk.

Hogyan mondjam el neked? - Avagy szavaink ereje 1.

2009-08-13T12:46:00.000-07:00

Azért szeretnék a gyermekeinkkel való kommunikációról írni, mert szerintem nagyon fontos. Szavink ereje ugyanis sokkal nagyobb, mint azt első hallásra gondolnánk.
Először is mindig legyünk őszinték a gyermekkel, azaz mondjunk igazat. No, ez egyszerűen hangzik, pedig nem az.
Vegyünk egy példát:
Kicsi gyermekem ma bement a virágoskertbe éppen a rózsabokor mellé. Jó tövises rózsánk van, és mellette nem túl sok a hely, így aggódtam, hogy megszúrja a rózsa. Így szóltam hát: "Kicsim, az a rózsa nagyon tövises és megszúrhat. Szeretném, ha kijönnél." Közben odamentem hozzá, és megmutattam, hogy hol vannak a szúrós tövisek a virágon, és gyengéden kivezettem a gyermeket a kiskertből.
Ekkor jutott eszembe, hogy írok erről a témáról is. Sok-sok éve próbálok ügyelni a szavaimra, mégis nagyon kell figyelnem, hogy mindig a megfelelő megfogalmazást használjam.
Miért? Mi volt ebben olyan különös? - kérdezhetitek. Csak annyi, hogy nem azt mondtam: "Meg fog szúrni!", hanem azt, hogy "megszúrhat". A különbség óriási. Nem próbáltam megjósolni, hogy mi lesz (nem lett volna igaz), de felhívtam egy veszélyre a figyelmet (valós tényközlés). Így nem azt szűri le a gyerek, hogy csak beszélek a levegőbe, de nem kell odafigyelni, mert úgysem következik be amit mondok. Ez pedig számomra rendkívül fontos.
Ha valakit érdekel, írtam erről egy mesét is korábban.

Mikor pihhennek az édesanyák?

2009-08-13T03:54:00.000-07:00

Hirtelen talán azt mondanám: sohasem. Persze azért árnyalható a dolog.
Mi magunk is sokfélék vagyunk, az igényeink is, a lehetőségeink is különbözőek. Egy azonban biztos: a gyermekeinknek kipihent, mosolygós anyukára van szükségük, ezért néha muszáj feltöltődnünk. Ennek forrása lehet egy finom fürdő, egy mozilátogatás a párunkkal, sportolás, vagy akár munka is. Kinek mi jelent kikapcsolódást.
Még emlékszem, amikor 3,5 év folyamatos babázás után (egy kicsi+egy pici gyerekkel) egy hétvégét kettesben töltöttünk a párommal. Bármilyen viccesen hangzik is, de a legnagyobb boldogság az volt számomra, hogy nyugodtan elfogyaszthattam a vacsorámat, és nem kellett seniknek hoznom még egy pohár kakaót, kennem egy újabb szelet kenyeret, vagy épp popót törölni. Ezek az élet apró örömei!

Végül is egy a lényeg: időt kell szánnunk saját magunkra is! Ha túl szürkék a hétköznapok, elcsigázottak, nyűgösek vagyunk, akkor itt az ideje a kikapcsolódásnak.

Testvérek egymás közt - Kincs vagy átok?

2009-08-05T08:12:00.000-07:00

Nyolc és fél éven keresztül úgy éreztem, hogy a két idősebbik gyermekem egymás számára kincset ér. Persze voltak nézeteltérések, de nem ez volt a domináns. Nos, nem tudom, hogy a kiskamasz kor, vagy éppen a nyári szünteben való folyamatos együttlét volt az oka, de már 2-3 hete csak azt tapasztaltam, hogy egyfolytában szekálják, marják egymást, állandó a vitatkozás, veszekedés.
Többnyire az idősebb szekálta a kicsit, aki persze visított. A férjemmel úgy éreztük napról napra több az ősz hajszálunk, míg végül nem bírtuk tovább. Elhatároztuk, hogy változtatunk. Taktikát váltunk.
Ezentúl nem szóltunk rá a nagyobbra, ha gond volt, hanem a kisebbre figyeltünk, vele kezdtünk el játszani, beszélgetni, ha őt sérelem érte. Hiszen eddig a nagyobb gyermek mindig figyelmet csikart ki azáltal, hogy piszkálta az öccsét. Próbáltuk vele megbeszélni, ráfigyeltünk. Már-már egészen belemelegedett ebbe a szekálós testvér-szerepbe.
Meg is lepődött, hogy ezentúl a szülei nem őt "veszik elő", ha gond van, hanem a kisebbet hívják oda, de nem megszidni, hanem megvédeni. Eleinte nem volt sok változás. Aztán kb. egy hét elteltével elkezdett csökkenni a szekálás, mígnem egyik este azt vettük észre a férjemmel, hogy a gyerekeink úgy viselkednek egymással, mint a mesebeli jótündérek. Csupa kedvesség, udvariasság és szeretet! Csak ámultunk.
Azért merem mindezt leírni, mert úgy tűnik tartós a változás. Nem mondom, hogy napi 1-2 alkalommal nincs vita, de már nem kell aggódnunk az ősz hajszálak miatt, mert visszatért a gyerekeink közti alapvető béke és összhang. Nagyon jó érzés.
Érdemes tehát megpróbálni figyelmen kívül hagyni a nekünk nem tetsző viselkedést, hiszen ha ráfigyelünk, az egyfajta megerősítés, pozitív következmény a gyermek számára. Ellenben, ha gyermekünk azt tapasztalja, hogy ezzel nem vív ki figyelmet, akkor előbb-utóbb elhagyja az adott viselkedést.
Persze nagyon fontos, hogy közben a pozitv megnyilvánulásaira mindig reagáljunk, odafigyeljünk, azaz jutalmazzuk őket. Így majd beindul egy "jó kör", mely önmagát erősíti minenki megelégedésére :-).

Azzá leszel, amit magadról elhiszel! - A foltmanók története

2009-08-04T04:45:00.000-07:00

Egy általam nagyon tisztelt és szeretett pedagógus ezzel a kedves kis mesével búcsúzott a diákjaitól. Szerintem gyerek, szülő, és pedagógus számára egyaránt gondolatébresztő lehet.
Köszönjük, Gabi!

Tündibündi hisztimanó

2009-07-31T04:13:00.000-07:00

Nos, legkisebbik gyermekem (15 hónapos) is elérkezett abba a korba, amikor már kőkeményen érvényre szeretné juttatni az akaratát. A minap történt, hogy tollasoztunk a nagyokkal, és a picinek is adtunk egy szakadt húrú ütőt, hogy ne érezze magát olyan "kirekesztettnek".
Egy ideig tetszett is neki, de aztán rájött, hogy a nálunk levő ütők valahogy szebbek, jobbak. Az én ütőmet szemelte ki magának, de én sajnos nem szerettem volna, ha azt a betonon koptatja, vagy ilyesmi, ezért nem adtam oda neki. Illetve ez nem így igaz, mert megengedtem, hogy megnézze, úgy, hogy én is fogtam az ütőt. Igen ám, de ez így őkelmének nem felelt meg! Hát mit volt mit tenni, letettem a kicsit a fűre. És ekkor valami újjal próbálkozott az én drágám. Összerogyott, leguggolt a fűbe, és minden erejét beleadva éktelen ordításba kezdett, miközben hatalmas krokodilkönnyek gördültek végig gyönyörű kis arcocskáján. Egyszerűen tündéri volt! Zabálni való!
Bizony bevallom, mosolyogtunk rajta.
Igen, így kezdődik a hiszti-korszak. Az ilyen kicsi babák hisztijén még sokszor mosolyog az ember, de aztán valahogy zavaróvá tud válni a dolog. Főleg, mert remek érzékkel pont olyankor zendítenek rá, amikor számunkra az kellemetlen (pl. a boltban, az utcán, a vendégek előtt).
Azért van remény, kedves szülőtársak! Nem kell ennek feltétlenül így lennie.
Nálunk pl. az a szabály, hogy hisztizni szabad. Igen, nem elírás.
Miért ne fejezhetné ki a gyermek a nemtetszését? Miért ne dúlhatnának benne is indulatok?
Hiszen nekünk sincs mindig jó napunk.
Én azt vallom, hogy ha nem tiltom a hisztit, akkor sokkal hamarabb vége lesz, és ráadásul nem tud vele "zsarolni". Persze más dolog, hogy hisztivel bizony nálam nem ér el a gyermek semmit. A dolgokat meg lehet beszélni, mindig kész vagyok értelmes kompromisszumra, de a hisztinek bizony nem engedek. Ez van. Eddig bevált :-).
Azért a témára később még visszatérek!