A szeretet körülvesz - Te is érzed?

Nos, talán furcsa, hogy filmet ajánlok itt a blogomon, de nemrég a reptéren jártam, és eszembe jutott a "Love actually" (Igazából szerelem) c. film. Úgy kezdődik, hogy a londoni Heathrow reptéren az egymást üdvözlő embereket látjuk. A viszontlátás örömét, a szeretetüket.
A filmben rendkívül mély emberi érzelmeket jelenítenek meg igazán jó színészek, s mindez remek rendezésben, csodálatos zenékkel fűszerezve látható.
Szerelem, szeretet, veszteség, csalódás, megcsalatás, bizalom, remény és sok-sok humor! Mi kell még?!
Ezt a filmet nem lehet megunni. Én már sokszor láttam, de minden másodpercét élvezem.


Így karácsony táján talán hajlamosabbak vagyunk arra, hogy megálljunk egy percre, elgondolkodjunk azon, hogy a családunk tagjai mennyire fontosak a számunkra, még ha ez olykor nem is látszik a viselkedésünkön. Érdemes pedig energiát fordítani arra, hogy kimutassuk az irántuk érzett szeretetünket, mert mi másért érdemes élni, ha nem azért, hogy szeressünk, és bennünket viszont szeressenek?
Próbáljunk hát ebben a pár napban valóban együtt lenni, nem pedig csak egymás mellett! Társasjáték, közös séták, korcsolyázás, szilveszteri buli mind-mind jó alkalom arra, hogy élvezzük az együttlétet!

Mindenkinek nagyon boldog, örömökben gazdag, sikeres új évet, és jó egészséget kívánok!

És ne feledjétek: LOVE ACTUALLY IS ALL AROUND!

Tudom, az önreklám büdös...

Nos, nem szép dolog az embernek önmagát reklámoznia, de nem is igazán ez a célom.
A lényeg, hogy írtam egy rendhagyó mesekönyvet a testvérféltékenységről (amiben nem csak mesék vannak, hanem ötletek, javaslatok is a szülők számára a nehézségek kezeléséhez), és szeretném felhívni az érdeklődők figyelmét, hogy már csak pár napig rendelhető a könyv (max. hétfőig). A későbbiekben bizonytalan lesz a rendelhetősége.
Bővebb információ, és bepillantás a könyvbe a www.gyerekpszichologus.hu oldalon érhető el.

Dühös, ordít, csúnyán beszél...

Dóri kérdezett ebben a témában, és a bejegyzése kapcsán eszembe jutott, hogy bizony nálnuk is volt, hogy elhangzott az óvodás gyerekem szájából: "Nem szeretlek! Soha többé nem játszok veled!" - vagy ehhez hasonlók.
Máskor pedig hazahoztak egy-egy csúnya szót az óvodából, és poénból azokat harsogták, vagy éppen dühükben egymásnak kiabálták.
Emlékeim szerint ez az időszak nem tart sokáig, és a legjobb amit tehetünk, hogy nem reagálunk, legalábbis nem túlzottan. A gyerek az "itt és most"-ban él, akkor éppen dühös ránk, és mond mindenfélét. Természetesen szó sincs róla, hogy nem szeret, és lehet, hogy már fél óra múlva ő fog könyörögni, hogy játszunk együtt. Nincs ezzel semmi gond. Ha azonban megsértődünk, és elkezdjük firtatni ezt a "ki nem szeret kit" dolgot, akkor játszmává válhat az egész. (Nagymamák tudnak egyébként halálosan megsértődni, ha teszem azt a fiúunoka nem ad nekik puszit.)
A trágár szavakkal sem érdemes túl sokat foglalkozni, csupán annyit mondani, hogy ez nagyon csúnya szó, mi ezt nem használjuk (Ugye tényleg nem?). Beszélgethetünk vele arról (persze nyugodt állapotában), hogy ha dühös, azt természetesen elmondhatja, beszélhet az érzéseiről (pl. "Nagyon sokat dolgoztam ezzel a toronnyal, és most tönkrement! Piszokul dühös vagyok!), sőt meg is mutathatja mennyire mérges (újságokkal teli papírdoboz rugdalása, párna püfölése, stb.).
Ha túl sokat használja a trágár szavakat, akkor adott helyzetben annyit szólhatunk, hogy "Hogy mondod? Biztosan nem értettem jól... Szerintem ezt el tudod mondani a csúnya szavak nélkül is."
Nagyon fontos szerintem, hogy elfogadjuk, hogy a gyerekeinkben is felgyülemlik a feszültség, és azt valahogyan le kell vezetniük. Nekünk felnőtteknek az a dolgunk, hogy erre olyan módokat mutassunk nekik, amelyek társadalmilag elfogadhatóak. (Emlékeztek a Szaffi c. filmre, amelyben annak az uraságnak egy gőzkieresztő szelep van a fején? Néha nekem is jól jönne egy ilyen :-)))
Egyébként, most, hogy már nagyobbak a gyerekeim, és a suliból is hazahoznak mindenfélét, amiről nem is tudják, hogy mit jelent, most már elmondom nekik ezen trágárságok jelentését is, és így megértik, hogy miért nem kéne azokat használni. Ovis korukban ezt még nem mertem...

Alkalmi süket a gyerekem?

Nos, az enyém most éppen nem :-), de Celesztina felvetette a kérdést, hogy mit tehet, ha a 3,5 éves kislánya nem hallgat rá. Úgy gondoltam a téma megér egy külön bejegyzést.

Egyrészt úgy tapasztaltam, hogy ez életkori sajátosság, tehát el fog múlni :-)! A 3 év körüli gyerekek az „én” korszakában élnek, mindent maguk szeretnének önállóan megoldani, és nem különösebben tetszik nekik, hogy más is szeretne beleszólni abba, hogy mikor mit csináljanak. Ezért játsszák el az alkalmi süketet, hátha így megmenekülhetnek a külső irányítás alól.

Mit tehetünk ilyenkor?

Egyrészt amiben csak lehet meg kell adni nekik az önállóságot, rájuk kell bízni a döntést. Pl. teljesen mindegy, hogy a piros vagy a rózsaszín sapkát veszi fel, ha mindkettő megfelel az időjárásnak. Érdemes provokálni is a döntést, tehát rákérdezni, hogy melyiket szeretné. Így azt érezheti, hogy fontos a vélemnye, és szabadon dönthet.

Másrészt nekem nagyon bevált, hogy csak akkor szólok a gyerkőchöz felszólító módban, ha valami nagyon fontos, és nem tűrök benne ellentmondást. Más esetekben kérdést használok. Pl. „Állj meg!” - szólok rá, ha át akar futni az úton, de „Van kedved gyurmázni?” - kérdezem ahelyett, hogy „Gyere, gyurmázzunk!”. Remélem érthető a különbség. Így elsőre talán furcsán hangzik, de némi gyakorlással és önkontrollal jó eredményeket érhetünk el. Bevallom, hogy a kicsinél valahogy gördülékenyebben tudom ezt alkalmazni, a nagyoknál néha figyelmeztetnem kell magam, hogy inkább kérdezzek, és ne felszólítsak.

Harmadrészt, ha fontos dolgot szeretnénk közölni, akkor hívjuk oda, várjuk meg, míg ránk néz. Én általában leguggolok, megfogom a két kis kezét, szemébe nézek, és így mondom, hogy mit kérnék tőle, és miért. Ez utóbbi is nagyon fontos, mert tapasztalatom szerint, ha elmondom, hogy mi az oka a kérésemnek, akkor könnyebben hajlik rá a gyerkőc, hogy teljesítse. Valahogy nem azt érzi, hogy csak ugráltatom, hanem tudja, hogy okom van rá. Arról nem beszélve, hogy ha már rám néz, akkor valószínűleg oda is figyel arra, amit mondok, nem pedig elengedi a füle mellett. Az ellentmondásnak is kevesebb az esélye a testi kontaktus miatt. Egyébként ha rendkívül fontos amit mondani szeretnék, akkor ezt meg is mondom a gyermeknek.

Vegyünk egy példát. A játszótéren vagyunk, nagyobbik gyermekünk remekül érzi magát, nem valószínű, hogy haza szeretne már menni, de a kicsi már fáradt, nyűgös.

Odahívom hát, leguggolok, megfogom a kezét, szemébe nézek, és mondom: „Látom, hogy jól érzed itt magad a játszótéren, tényleg klassz ez a macis hinta. Azért hívtalak, mert a húgod nyűgös, álmos. Ha most nem indulunk el haza, akkor valószínűleg végigordítja az utat hazafelé, és az azt hiszem egyikünknek sem jó. Melyik játékra szeretnél még utoljára felülni?” Persze megbeszéljük, hogy ha szólok, akkor mese nincs, indulni kell, így nem húzhatja el a végtelenségig az utolsó hintázást.

Ebben a néhány mondatban nagyon sok minden benne van, pl. az, hogy először együttérzek vele. Rendkívül fontos!!! Ha ezt őszintén teszem, az már félsiker. Aztán elmondom az okot, majd pedig felkínálok neki egy utolsó lehetőséget az éppen folyó tevékenységének folytatására. Nem jó, ha hirtelen kell félbe szakítania a játékot. Érdemes előre szólni neki, hogy pl. még egy vagy két játékra felülhet rövidebb ideig, és szólok, ha indulunk. Ezen kívül egy szabad döntést is engedélyeztem (melyik játékra ül fel utoljára), ami ugye az önérvényesítésnek kedvez, s ennek valószínűleg örülni fog.

A negyedik ötletet egy tanáromtól hallottam. Azt javasolta, hogy olyankor is hívjuk, szóljunk a gyermeknek, amikor valami kellemes dolgot szeretnénk vele megbeszélni. Pl. „Csak azt akartam kérdezni, hogy lekvárt, vagy kakaót kérsz a palacsintádba?” vagy „Képzeld, most telefonált a nagyi, holnap eljön hozzánk!”

Jó próbálkozást mindenkinek! És nagyon várom a tapasztalataitokat, visszajelzéseiteket a témával kapcsolatban!

Az anya is csak ember

Nos, be kell valljam, most nincs könnyű időszakunk. Én is feszültebb, ingerlékenyebb, türelmetlenebb vagyok mint máskor, és ez lecsapódik a gyerekeimen is. Nem örülök neki, de nem is fogom magam teljesen leírni emiatt, mert az nem segít.
Természetesen igyekszem tartani magam, és néha igen nagy erőfeszítések árán, de tudom hozni a megszokott színvonalat, viszont olykor-olykor elszakad a cérna. Igen, én is emberből vagyok, s mint olyan, nem hibátlan. Megvallom, van ebben valami jó is, hogy így van, hiszen egyrészt unalmas lenne, ha hibátlan lennék, másrészt (talán furán hangzik), de ez is egyfajta tapasztalat a gyerekeim számára. Mármint az, hogy anya (vagy egy másik ember) is hibázhat, és nincs mindig a toppon. Hiszen így van ez az óvónéni, tanító néni, főnök, és a majdani partner esetében is. Adódnak helyzetek, amikor a szeretett személy nincs jó passzban, és akkor is boldogulni kell egymással.
A dologhoz persze hozzá tartozik, hogy vannak dolgok, amiket soha, semmilyen körülmények között nem engednék meg magamnak. Ilyen a gyermek megütése, megalázása, becsmérlése, fenyegetése, érzelmi zsarolása, stb. Ez nem történhet meg, mert erre nincs mentség.
Az még "belefér", hogy nincs annyi türelmem, mint máskor, nem hallgatok meg mindent azonnal, hamarabb zavar a hangoskodás, olykor felemelem a hangom. Igen, ezek megtörténnek, de ettől még remélem nem veszítem el a bizalmukat, szeretetüket, hiszen ők nem tehetnek semmiről. És ez fontos!
Ezért mindig meg is beszélem velük, hogy most miért vagyok ideges, feszült, nyűgös, mert nem szeretném, ha magukra vennék. Édesek egyébként, tényleg próbálják megérteni, hogy gondban vagyok.A legkisebb persze még nem értheti, így vele próbálok a lehető legnyugodtabb maradni.
Azért ilyenkor számot vetek önmagammal, és igyekszek a holnaphoz erőt gyűjteni, hogy türelmesebb tudjak lenni mindannyiukkal.

Alvás - Együtt vagy külön?

Ebben a témában gyakran kíváncsiak a véleményemre az édesanyák. Látom rajtuk, hogy félszegen várják a választ azok is akik együtt alszanak a babájukkal, s azok is akik nem. Pedig nem vagyok egy emberevő tipus, másrészt semmi közöm hozzá (úgy értem egy pszichológus ilyesmibe nem szól bele). Mindig azt szoktam mondani (mert valóban így gondolom), hogy ők érzik, tudják, hogy nekik és a családjuknak mi a jó, és tegyék azt nyugodtan. Nem számít, hogy mit gondol a szomszéd, a barátnő, az anyós vagy éppen a pszichológus. Kizárólag az a fontos, hogy az együtt- vagy különalvásban érintetteknek mi az igénye. Amíg az adott helyzettel minden résztvevő elégedett, addig nincs min gondolkodni, főleg nem pironkodni. Akkor kell változtatni, ha valamelyik fél már nem érzi így jól magát. Erre viszont érdemes odafigyelni!
Én őszintén megmondom, hogy nem alszom egy ágyban a kisfiammal. A nagyokkal sem aludtam. Egyszerűen nem tudok, mert ha mellettem van szinte haptákba vágom magam, moccanni sem merek, elgémberednek a tagjaim, és nem tudok elaludni, mert közben a fülembe szuszog-muszog, szörcsög, arról nem beszélve, hogy kitúr az ágyból. Szükségem van a pihenésre, hogy másnap mosolygós, türelmes anyukája tudjak lenni. Ez van. Persze az első jópár hónapban egy szobában aludtunk, karnyújtásnyira egymástól, mert így sok minden egyszerűbb volt. Aztán észrevettem, hogy sokszor mi ébresztjük meg őt, amikor lefekszünk aludni, és átkerült külön szobába. Ennek ellenére továbbra is felkeltem éjjel akár háromszor is, és megszoptattam, soha nem hagyom sírni, mert ha éjjel felkel, akkor azt nem véletlenül teszi, hanem valami gondja van. Így aztán nem alszunk együtt, és én így is jó anyának érzem magam.
Nem egyformák a babák igényei sem. Nekünk szerencsénk van, mert a csöppség egészen pici kora óta nem karban szeret elaludni, hanem jelzi ha fáradt, és egyenesen ugrik a karomból a kiságyba. Ott tud jót aludni. Pedig hordoztam, néha még most is, itthon is, de ő szeret az ágyában aludni. Gondolom elég neki az a napi kontaktusmennyiség, ami számára biztosítva van. Bizonyára vannak olyan babák, akiknek ez kevés, egyszerűen többre vágynak, és éjjel is szeretnének a szüleik közelében lenni. Nekik (és a családjuknak) valószínűleg az hozza meg a nyugodt pihenést, ha közös ágyban alszanak. És természetesen van, amikor a szülők igénye a több fizikai kontaktus a babával, és ez is rendben van.
Ahhoz pedig senkinek semmi köze sincs, hogy ezek a családok mikor fogják úgy érezni, hogy változtatni szeretnének. Ha valamelyikük számára terhes lesz az együttalvás (apukákra tessék odafigyelni!), majd változtatnak. Akkor bizony kell is!
Az a lényeg tehát, hogy bátran merjük felvállalni a saját igényeinket, és ne törődjünk mások véleményével!
Mindenkinek jó éjszakát, jó pihenést kívánok!

Egy tragédia kapcsán...

Ma szörnyű tragédia történt kis falunkban. Egy közeli ház kigyulladt, és jó része leégett. Az ablakunkból láttuk, amint a közeli fák lombja fölött a narancssárga fény hol erősebben, hol gyengébben fellobban, az ég felé türemkedik, szikrákat szór, s közben tudtuk, hogy egy család ezekben a percekben mindenét elveszíti. Szívbemarkoló..., alig térek magamhoz...
A tűzről, tragédiáról eszembe jutott valami, amit már régen szerettem volna veletek megosztani.
Volt egy kis óvodás paciensem, aki rendkívül vonzódott a tűzhöz, imádott a gyertyákkal játszani (ellopta a gyufát, öngyújtót a szülőktől), s nem érezte a veszélyt. Egyik alkalommal kiosont a melléképületbe, és ott gyújtogatott valami papírzsebkendőt, miközben tőle 1-2 méterre benzines palack, és szalmabála is volt. Nem történt tragédia, nem kapott lángra semmi, mert az édesanyja időben érkezett.  Megkérdeztem, hogy mit mondott a fiának, vagy mit tett, mikor felmérte a helyzetet. Hát, mondta neki, hogy ezt nem szabad, és bementek a házba. Ennyi. Persze tovább folytatódott a pirománia.
Amikor ezt elmesélte az anyuka, ott volt a gyermek is, és hallotta az én reakciómat, amit igyekeztem drámai hangvételben előadni. Elmondtam, hogy miért volt ez a helyzet annyira veszélyes, felvázoltam az esetleges következményeket, s nem rejtettem véka alá, hogy akár mindannyian meg is halhattak volna. A kisfiú csendben ült, látszólag nem reagált, de tudtam, hogy dolgoznak benne a hallottak. Mikor legközelebb jöttek, az édesanyja beszámolt róla, hogy már nem olyan szívesen gyertyázik, és azt is csak felnőtt jelenlétében teszi.
Mi a tanulság? A gyermek a mi reakcióinkból tanul. Vannak helyzetek, amikor elég, egy összehúzott szemöldök, máskor viszont ordítani, jajveszékelni, akár tombolni kell, hogy érezze a dolgok súlyát, horderejét. Hiszen nem mindegy, hogy elszakít egy újságot, vagy felgyújtja a házat. Nekünk felnőtteknek érzékeltetnük kell a különbséget, mert abból tanul a gyermek. Úgy hiszem addig jó, amíg a szülő ordításából méri fel, hogy a tűz mennyire veszélyes (a fenti esetre értem), és nem a saját bőrén tapasztalja meg.
(Természetesen itt az ordítás nem azt jelenti, hogy elmondom a gyereket ilyen-olyan nemtudoménminek, hanem azt, hogy a megdöbbenésemnek, aggodalmamnak nyomatékot adok nemcsak a szavaimmal, hanem a hangerőmmel, hanglejtéssel, az arcom, testem minden rezdülésével.)

Miért harap a mi babánk?

Nos, igen, Domcsa olykor harap. Már pár hónapja így van ez (most másfél éves), és nem vészesen gyakran fordul elő, de mégis résen kell lennünk, ha játszunk vele.
Az első néhány harapás után elkezdtünk gondolkozni, hogy miért is csinálja ezt a mi bűbájos kismanónk. Aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen amikor játszunk vele, akkor mi is gyakran úgy teszünk, mintha harapnánk, sőt még mondjuk is : "Hamm, hamm!". Ő pedig utánoz minket, és neki jólesik ez a "harapdálás", hát gondolta viszonozza :-).
Arról már ne is szóljunk, hogy amikor harapott, vagy karmolt (persze valóban csak játékból), akkor mi fájdalmunkban első reakcióként gyakran felkiáltottunk "AÚÚÚ!". No, ez végtelenül tetszett neki, a végén már jött oda, hirtelen megkarmolt, és mondta "AÚÚ!", majd nevetett.
Hát nem volt más választásunk, nekünk kellett változtatni a stratégián, és valahogyan jelezni neki, hogy ez számunkra cseppet sem vicces. Így hát próbáljuk tűrni a fájdalmat, és nem "Aúúzni", viszont ilyenkor mindig letesszük az ölünkből, vagy arrébb megyünk, és határozottan mondjuk neki: "Nem! Ez fájt!". Úgy tűnik jó úton járunk, lassan elmaradnak a karmolások, és harapni is csak ritkán szokott, de ezt még mindig játékból teszi. Kár, mert annyira szeretjük őt "megzabálni", amiből ő azt látja, hogy a harapás jó móka. No majdcsak megtanulja, hogy mi a különbség a foggal és a szájszéllel történő "harapdálás" között!
Viszont mindezekből nagyon szépen látszik, hogy egyrészt az utánzás révén milyen sokat tanulnak a kicsik, másrészt, hogy a mi reakcióink meghatározzák, az ő további viselkedésüket.

Kreatív mamik

Hosszú évekkel ezelőtt, még a nagy fiaimmal voltam itthon GYES-en, amikor összefutottam egy régen látott kolléganőmmel, aki éppen anyagot vásárolt, amiből a kisfiának készült nadrágot varrni. Elmesélte, hogy elvégzett egy szabás-varrás tanfolyamot, és azóta lelkesen varr. Az egyetemi időkben nem tűnt kimondottam kézimunkázós tipusnak, így elsőre meglepődtem, de aztán beavatott a titokba: A babázás hosszú távú projekt, és sokszor az eredmények is csak bizonyos idő után látszanak. Így aztán jól jön valami olyan tevékenység, ami egyben kikapcsol, és azonnali, kézzelfogható eredménye van.
Ekkor döbbentem rá arra, hogy tulajdonképpen én is így kapcsolódok ki, csak varrás helyett apróságokat készítek a lakás dekorálására, ill. ajándékként.
Azóta megfigyeltem, hogy a babával otthon lévő anyukák nagy része fantasztikusan kreatív, és lélegzetelállító dolgok kerülnek ki a kezeik közül. Sokan mesés táskákat, dekorációkat varrnak, hímeznek, kötnek, horgolnak, szőnek, fonnak, stb. Alig győzöm őket csodálni. Néha már én is varrok, de most a fő "profilom" :-) a házi kozmetikumok készítése lett. Szappanokat, desodort, krémeket, sampont gyártok, és azt tervezem, hogy karácsonyra is ilyesmivel lepem meg a szeretteimet.
Néhányan kérdezik, hogy mikor van erre időm? Nos, éjszaka :-)!

Gyerekek - Játékok - Vágyak

Gyermekkoromban természetes és megszokott dolog volt számomra, hogy egy általam oly hőn áhított játékra várnom kellett, nem kaphattam meg azonnal. Sokszor hónapokig álmodoztam róla, hogy milyen lesz, s egyre jobban izgultam, amint közeledett a szülinapom, vagy a karácsony, amikor is végre a kezembe vehettem vágyaim tárgyát. Az örömöm pedig óriási volt. Úgy érzem ehhez mindenképpen hozzájárult a hosszú várakozás is.
Miről jutott ez eszembe? Múlt héten az egyik áruházban  kinézett magának egy csomagnyi kisautót az én drága kisfiam. Persze azonnal szerette volna megkapni, de bevallom nem volt kedvem megvenni, mert itthon is van elég autó (na jó, matchbox kevés van). Aztán eszembe jutott, hogy van zsebpénze, és megbeszéltük, hogy ha elég rá, akkor azon megveheti magának, amikor jövünk ide legközelebb vásárolni. Nos, egész héten lázas izgalomban égett, hogy mikor megyünk már megvenni az autókat! Öröm volt látni, ahogy nap mint nap eszébe jut, gondolatban már játszik velük, és bevallom vele együtt élveztem ezt a vágyakozós időszakot.
Nem szokásunk minden vásárlás alkalmával venni valamit a gyerekeknek, mégis, ha látjuk, hogy vágynak valamire, akkor általában módot kerítünk rá, hogy hamarosan megkaphassák. Pedig a vágyakozás, várakozás teszi még kívánatosabbá, kedvesebbé az adott játékot. Ezt főleg azért is írtam le, mert közeledik a karácsony. Ha már most elkezdünk arról beszélgetni a gyerekeinkkel, hogy mit is szeretnének, akkor talán még megfűszerezhetjük a dolgot egy kis édes várakozással is, így növelve az örömüket. Mindenkinek sok sikert! :-)

Szavaink ereje 3. - "Elvitte a cica!" Hmmm???

Múltkor a másfél éves kismanóm egyik ismerősünk kulcscsomójával játszott, de az illető éppen menni készült, és vissza szerette volna kapni a kulcsát. Valahogy sikerült is neki, majd gyorsan a háta mögé rejtette, és mondta: "Elvitte a cica.". A gyermek csak nézett rá, nem értette a dolgot.
Én meg bevallom meglepődtem egy pillanatra. Olyan régen hallottam már ezt a mondást, mert mi nem használjuk. Soha nem mondtam a nagyoknak sem, mert azt gondoltam mégis csak jobb az igazat megmondani, mármint azt, hogy valamit én eltettem, és kész. Biztos butaság ezen agyalni, de nekem valahogy így van rendjén. Nem akarok neki még ilyen apró dolgokban sem hazudni vagy ferdíteni, mert szeretném, ha az anyja (és családja) szavában bízhatna. Arról nem is beszélve, hogy a gyermek még kicsi, de nem h*lye...
Meg azt sem mondom, ha felszed valamit a földről, hogy: "Fúj, kakás!". Helyette azt mondom, hogy piszkos.
Más, ilyen gyakori "vicces" mondás most nem is jut eszembe, pedig biztosan van. Na, egyre azért emlékszek, de nekem az messze nem volt vicces. Az egyik anyuka mesélte, hogy a másfél-két éves gyerekét azzal fenyegeti ha rosszat csinál, hogy "Jön a zsákos bácsi, aztán elvisz!" Húh, még a hideg is kirázott. Pedig mondhatta volna azt is, hogy mérges a kicsire.
Én nagyon igyekszek, hogy őszinte legyek a gyerekeimmel, még ilyen apró dolgokban is, így számukra kiszámíthatóvá válik a világ, és nem utolsó sorban remélem, hogy vissza is kapom tőlük ezt az őszinteséget.

Maresz ajándéka

Kedves blogtársam Maresz egy igazán megtisztelő ajándékkal lepett meg. Nagyon-nagyon köszönöm, valóban jólesik. Tündérláttának és Vikinek szívesen továbbadom.

"Mami, én ezt nem tudom!"

Maresz kérdezte, hogy gyermeke ilyen megjegyzéseire hogyan reagáljon. Nos, ha jól emlékszem, akkor a kislányod most kezdte az iskolát, és rögtön az a kérdés ugrik be, hogy a tanító néni vajon mennyire dicséri/biztatja őt (ill. a többi gyereket)?
A lényeg szerintem az, hogy semmiképp nem elég, ha mi anyaként erre azt válaszoljuk: "Ugyan már, dehogynem, csináld csak!", és közebn mondjuk kimegyünk mosogatni.
Fontos, hogy a gyermek valóban érezhesse, hogy rá figyelünk, és valóban segíteni próbálunk. Odaülünk mellé, és megkérdezzük, hol is akadt el, mit nem ért igazán? Ez nagyon fontos, mert  kiderülhet, hogy nem jól értette órán a feladatot vagy ilyesmi. Azt is megtudhatjuk hogy a feladat melyik része okoz neki nehézséget, vagy kelt benne szorongást.
Fontos, hogy átérezzük, gyermekünk gondban van, tehát lehetőleg ne mondjuk "Óh, ez könnyű!", hiszen neki most éppen nem az. Mondhatjuk inkább: "Bizony, a b betű kanyarítása elég nehéz." Mesélhetünk neki arról, hogy nekünk milyen nehézségeink voltak a suliban (valami olyat, ami hasonló az övéhez), és hogyan oldottuk meg a problémát. Jól fog esni neki, ha hallja, hogy nem ő az egyetlen, akinek valami nem megy.
A következő lépés, hogy segítjük abban, hogy ő maga elkezdhesse a feladatot. (Nem mi kezdjük el helyette, mert ő abból nem tanul!) Lehetőleg kérdésekkel segítsük, hogy saját maga találhassa meg a megoldást!
Minden apró mozzanatot megdicsérünk, még akkor is biztatjuk, ha munkája nem tökéletes, de már alakul! Megerősítjük abban, hogy jó, amit csinál, így lesz kedve folytatni. Aztán szépen lassan haladunk tovább. Végül mindenképpen dicsérjük meg az elvégzett munkáért pl.: "Ez igen! Megcsináltad! Nem volt könnyű, de Te megoldottad a feladatot! Kitartóan dolgoztál, és íme itt az eredménye! Büszke lehetsz magadra!" Így növeljük az önbizalmát.
Ha már a múltban valamely nehéz problémát/feladatot megoldott, akkor biztathatjuk azzal, hogy felidézzük neki az akkori sikerét. A lényeg, hogy ő dolgozzon meg az eredményért, mert ez erősíti önértékelését, önbizalmát, és erőt ad a következő problémák megoldásához.
A tanulás kapcsaán még az jutott eszembe, hogy érdemes suli után adni nekik egy kis szabadidőt, hogy felfrissülhessenek, Ugyanakkor a lecke megírását legkésőbb 4 óráig érdemes megejteni (alsó tagozatról beszélek), mert utána sokkal fáradtabbak, ezáltal nehezebben megy, ill. elhúzódhat a dolog. Ha lassabb a gyermek munkatempója, akkor beiktathat szüneteket (10-15 perc) a különböző feladatok közé. Ez legyen aktív pihenés: séta, ugrálás, tánc, éneklés, labdázás, stb.
Nos, mindenkinek jó tanulást, sok sikert kívánok!

Szavaink ereje 2. - Kit, mit minősítek? A gyereket vagy a viselkedését?

Biztosan több helyen is olvastátok már, hogy ne a gyereket minősítsük, hanem a viselkedését. Tehát ahelyett, hogy "Rossz vagy!, Buta vagy!, Rendetlen vagy!..." mondjuk inkább: "Az rossz, ha megharapsz, mert fáj nekem., A cukorkákat szétdobálni butaság., Micsoda rendetlenség van ebben a szobában!...".
Mondani persze könnyű, hogy ezt így kellene csinálni, de alkalmazni olykor elég nehéz. A megszokás nagy úr, és könnyedén kicsúszik a szánkon a  régi  mondás, de nem kell megijedni, fog az menni, csak gyakorolni kell! Az már félsiker, ha észrevesszük magunkat. Ha pedig belejön az ember, akkor rutinból jönnek majd a megfelelő szavak, kifejezések.
Miért is olyan ártalmasak ezek a negatívan minősítő megjegyzések? Álljon itt egy példa, amin bizony magam is meglepődtem. Még pályám kezdetén járt hozzám egy felső tagozatos fiú, és kértem, hogy soroljon fel magáról 3 jó tulajdonságot. Azt felelte, olyan nincs neki, és elkezdte sorolni (szinte végeláthatatlanul) a rossz tulajdonságait. Először azt hittem csak viccel, vagy nagyon félvállról veszi a dolgot, hisz elég vagány srác volt, gondoltam biztos tud magáról mondani valami jót is. Aztán ráébredtem, hogy komolyan gondolja, hogy ő ízig-vérig "rossz". (És ezt büszkén vállalta, hiszen jót nem tudott mondani magáról, akkor legalább legyen piszkosul rossz.). Egyszerűen azonosult azzal a sok negatív cimkével, amit a környezete ráaggatott. Pedig valójában nagyon értékes gyerek volt.
Sokszor azt hisszük, hogy egy-egy viccesnek szánt megjegyzést félvállról vesznek a gyerekek. Pedig halálosan komyolan veszik, főleg, ha azok a szüleiktől érkeznek. A gyerek olyanná válik, amilyen tükröt tartunk eléje. Érdemes ezt komolyan venni.
Ha már a tükörnél tartunk, az is igaz, hogy gyermekeink tükörként mutatják nekünk, milyenek is vagyunk, hogyan beszélünk, stb. Ma a kicsi fiam és a legnagyobb tesója játszottak a szobában. Egyszer csak hallok valami nagy puffanást, zörgést, majd a nagy fiam hangját: " Jaj, Domi, most nagyon csúnya dolgot csináltál!" (Mint kiderült lerombolta bátyja legújabb építményét.) Bevallom jót mosolyogtam magamban, mert édes volt ezt az ő szájából hallani, másrészt anyai szívemnek igazán jó érzés volt, hogy nem azt kell hallanom: "Buta vagy!, Csúnya vagy!", netán: "Rossz vagy!".
Azt már csak nagyon csendben, "lábujjhegyen" mondom, hogy nem csak a gyerekeinkkel lehet így kommunikálni. Érdemes kerülni a többi ember negatív minősítését is (különösen a családtagokét), mert nagyon sokat változhat a kapcsolatunk.
Nos, kalandra fel! S ne feledjétek: Gyakorlat teszi a mestert!

Párkapcsolat 3. - Egy kis varázslat

Ma este véletlenül bekapcsoltam a rádiót. Tudjátok, az egyik adón nagyon jó kis slágereket játszanak, este többnyire szerelmes dallamokat. Lágy, andalító zene szólt, és hirtelen egy vágy, egy romantikus érzés öntött el. Szerettem volna a párommal odakuporodni a kanapéra egy-egy pohár finom vörösbort kortyolgatva a meghittséget árasztó gyertyafényben, miközben átadjuk magunkat a zenének, egymásnak...

Legyen varázslatos estétek!

Párkapcsolat 2. - Mikor jut rá időnk?

Ha az ember meg szeretné tartani a párját, akkor természetes, hogy kettejük kapcsolatára is időt kell fordítani. De kérdem én: Mikor? Ma már nem létezik olyan fogalom, hogy munkaidő, csak munka és kizsigerelés van a végtelenségig. Ha egy családapa este 7-8 óra körül ér haza, akkor a gyerekeit jó eséllyel már csak vacsorázni, fürdeni látja, vagy éppen csak egy "jóéjt" puszit tud adni nekik. Ezt nem nevezném soknak.
Marad tehát 2-3 óra, amit a szülők kettesben tölthetnek. Mindketten fáradtak, végigdolgozták a napot, lehuppannak a fotelba, és próbálják megosztani egymással az élményeket, gondolatokat. Persze az is lehet, hogy csak a legfontosabb dolgok megbeszélésére van erejük, és ez sem csoda. Így aztán bambán ülnek a tv vagy a számítógép előtt (keresvén némi kikapcsolódást), majd  1-2 óra elteltével beesnek az ágyba.
A jó öreg kommunikáció valahogy elmarad. Pedig ez a mozgatórugója mindennek.
Már csak a hétvégében lehet reménykedni, hogy akkor több idő jut a családra, a párkapcsolatra, a gondolatok, érzések megosztására, a közös kikpcsolódásra, felhőtlen együttlétre.
Lehet, hogy feketén festettem le a képet, de amerre nézek, szinte csak ezt látom, és ennek következtében depressziós anyukákat, boldogtalan párkapcsolatokat, széthulló házasságokat látok.
Ebben az országban nagyon sok a munkanélküli, nem értem tehát, hogy miért nem elég 8-9 órát dolgozni egy családapának? (Több embernek lenne munkája is.) Mert akkor több ideje maradna a gyerekeire, a párkapcsolatára, és netán egészségesebb életet élhetne testileg, lelkileg?
Véleményem szerint nem jó irányba haladunk. A gyerekeinket a tv és az utca neveli, ott keresik a példaképeiket is. Meg lehet nézni más "fejlett" országokat, hogy milyen eredményre vezetett mindez. Kétségbeejtő.
Elnézést, hogy ilyen szomorúra sikeredett ez a poszt, legközelebb igyekszem vidámabb témát keresni.

Létezik-e ideális korkülönbség a testvérek között?

Szerintem mi anyukák gyakran gondolkozunk ezen. A magam részéről azt gondolom mindig az az ideális, ami éppen sikeredik. A kicsi korkülönbségnek és a nagynak is megvan a maga előnye és hátránya is, így mindenképpen örülhetünk :-).
A két nagy fiam között egy év korkülönbség van, így eleinte túlzás nélkül állíthatom, hogy a túlélésre játszottunk. Mikor egy éves lett a kisebb, azt vettük észre, hogy kezd minden egyre könnyebben és gördülékenyebben menni. Ma már fantasztikus dolognak tartom, hogy ilyen kicsi köztük a korkülönbség, mert minden élményt megsokszoroznak egymás számára (még egy egyszerű vacsorát is, bár ennek én nem mindig örülök :-)).
Nem kell gondolkozni azon, hogy kit hívjunk át játszani, mert mindig "kéznél van" a játszótárs.
Persze a hasonló érdeklődésnek az a velejárója, hogy olykor összekapnak játékokon, miegyéb, de ez teljesen rendjén van, és úgy érzem fontos is a szocializációjuk szempontjából.
A harmadik kismanónk 6,5 évvel később érkezett. Ez nálam már a nagy korkülönbség kategóriába esik. Tisztában vagyok vele, hogy valódi játszótársai nem lesznek egymásnak. A nagyok most még gyömöszölik ugyan a kicsit, de pár év múlva gyanítom egész más dolgok kötik majd le a figyelmüket. Félek is, hogy a kicsi kvázi egykeként fog felnőni.
Ugyanakkor nekünk szülőknek óriási könnyebbség, hogy a nagyok már önállóak, apró dolgokban segíteni is tudnak, így több energiánk marad a kicsire, és persze már rutinosabb is az ember, mint az első gyereknél.
Arról nem is beszélve, hogy nincs annyi veszekedés a játékokon, hiszen nem ugyanaz az érdeklődési körük (mert a békének is tudok azért örülni :-)).
Mindenben meg lehet tehát találni a szépet, a jót, csak keresni kell. Egy azonban biztos: ha van testvére az embernek - legyen kicsi vagy nagy - az nagyon jó dolog!

Testvérek - Külsőre hasonlók, belül egész mások

Mikor kicsik voltak a nagy fiaim, sokszor csodálkoztam azon, hogyan is lehet egy szülőpárnak személyiségét tekintve két ennyire különböző gyermeke. Aztán egyre jobban tetszett, hogy olyan mások, kiegészítik egymást, ill. mindig új-, és újabb felfedeznivalókat rejtegetnek. Így aztán nagy örömmel vártam, milyen is lesz a harmadik kismanónk. Nem csalódtam, természetesen ő is egy külön kis világ, akit fel kell fedeznünk. :-)
Nos, az evését tekintve főleg különc, mert rendkívül bizalmatlan. Ez számomra roppantul új dolog volt, hiszen a nagy tesói jó evők voltak, élvezet volt őket etetni. Az én kis csöppem azonban nem könnyíti meg a dolgomat. Gyümölcsöt például egyáltalán nem hajlandó nyersen megenni (már 17 hónapos). A kertünkben számtalan finom gyümölcs kínálta magát a nyáron, de hiába ettük mi "kétmarokra" a málnát, cseresznyét, epret, őszibarackot, az én kicsim nem kívánta meg tőlünk. Illetve előfordult, hogy odavette a szájához, de valahogy az állaga, a hidegsége, vagy nem tudom mi miatt, de kiköpte mindet. Turmixolva, főzve már megeszi, ez is biztató. Egyébként kenyeret sem eszik, de a tésztát pl. imádja. Szóval okoz fejtörést bőven, de mit tehetnék? Várok, és reménykedek, hogy fog változni a helyzet. És persze ismét leszűröm a tanulságot: minden gyermek más és más! :-)

Egy pohár hűsítő limonádé

Nemrégiben kaptam egy-egy pohár finom hűsítő limonádét Tündérláttától, és Máriától. Ezúton is köszönöm, igazán jól esett, és szeretném a díjat továbbadni. Orsinak (akinek most talán jól jön egy kis hűsítő, erőtadó ital), Belinnek (akinek mindig csodálom a munkáit) és Maresznek (akinél nagyon hasznos dolgokról lehet olvasni).
Dőljetek hárta, pihenjetek, és kortoyljátok a limonádétokat!
Szeretettel küldi: Pancsa

Első napok az óvodában

Bizonyára nagy izgalomban teltek el az első napok az óvodában kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A sok új játék, a kevdes óvónénik remélem elbűvölték a kismanókat, és mindenki jól érezte magát. Igen, a 3-4 éves gyermekek többsége várja már az óvodát, szeret gyerekek között lenni.
Az első napokban ritkán van "gond", hiszen az újdonság varázsa magával ragadja gyermekeinket. Eljön azonban az idő (úgy két hét elteltével), amikor a kicsi felfedezte, kipróbálta a játékokat, megismerte a csoporttársait, és kezdeti lelkesedése csökken egy kicsit. Ilyenkor ébred rá, hogy "ez már mindig így lesz", azaz óvodába kell járnia. Ilyenkor előfordulhat, hogy nem akar esetleg óvodába menni, s ki-ki vérmérséklete szerint tiltakozik is. Nincsen ezzel semmi baj, tudjunk róla, hogy ez természetes dolog, és pár napon belül el fog múlni. Biztassuk a gyermeket, és szeretettel, de határozottan álljunk ki amellett, hogy az óvoda jó hely, és ő mostantól oda jár. (Persze, ha meggyőződtünk arról, hogy az adott csoport nem gyermekünknek való, és van rá lehetőségünk, akkor ne habozzunk váltani!)
Ha sír a kicsi az elváláskor, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy rosszul érzi magát az oviban. Inkább az elválást siratja, az anyával otthon töltött éveket sírja vissza. Nincs ezzel semmi gond, ez egy életszakasz lezárása. Érdemes délután vagy másnap megkérdezni az óvónőt, hogy meddig sírt, s utána sikerült-e feloldódnia. Legtöbbször csak néhány percig tart a sírás, utána önfeledten játszik a gyermek. Nagyon megnehezítjük azonban a dolgát, ha mi is elpityeredünk. Sokszor az apukák könnyebben elválnak a kicsitől, ilyenkor talán jobb, ha ők viszik reggel oviba.
Akinek az édesanyja otthon van a kicsi testvérével, annak nehezebb dolga van, hiszen tudja, hogy az anyunak nem kell munkába mennie, és ő is vigyázhatna rá. Érdemes ilyenkor hangsúlyozni azt, hogy az óvodás gyermek már "nagy", és ennek előnyeit kidomborítani. Lehetnek kiváltságai, új szerepei, stb.
Az sem ritka, hogy a régóta szobatiszta gyermek átmenetileg újra bepisil, bekakil. Tekintsük ezt természetesnek (mint ahogy az is), úgy hamarabb elmúlik. Ha szekáljuk vele a gyermeket, akkor súlyosbodhat a probléma. Nem kell megijedni, az óvónők is fel vannak erre készülve. A változástól (pláne, ha az élete más területeit is érinti) kicsit megbillent a gyermek lelki egyensúlya, biztonságérzete, és ez az oka a korábban már túlhaladott fejlődési szintre való visszacsúszásnak. Sok-sok szeretettl, türlemmel segíthetünk gyermekünknek a kezdeti nehézségek átvészelésében.
A hétvégék, szünetek után gyakran nehezebben indul el a kis óvodás. (Valljuk be néha velünk is így van ez hétfőnként!) Idővel azonban megszokja a hétköznapok és hétvégék váltakozását, és az újdonsült barátságok is csalogatják majd be a csoportba. Megszokja az óvodai életet, egyre önállóbb lesz, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy délután hosszasan kell rá várakozni, míg befejezi a játékot, és elbúcsúzik a társaitól. Igen, "nagyfiú/nagylány" lesz belőle :-).

Milyen feladatai legyenek a gyermeknek?

Tegnap este erről beszélgettünk a férjemmel. Megmondom őszintén a három gyerek és a családi ház rengeteg tennivalót kínál, és sokszor úgy érzem nagyon egyedül vagyok pl. a rendetlenséggel vívott harcban. Négy fiú él körülöttem, és be kell látnom, nekik más az ingerküszöbük ezen a téren. Azért, ha felhívom a dologra a figyelmüket, akkor segítenek ők szívesen, és a kis csapat pikk-pakk rendet varázsol :-).
Elgondolkoztam azon, hogy mi szülők folyamatosan azon munkálkodunk, hogy a gyerekeinknek minél szebb, felhőtlenebb gyerekkort teremtsünk. Ezért aztán a mai gyerekek szinte mindenben csak a szórakozást keresik, és fel vannak háborodva, ha valami feladattal bízzuk meg őket.
A régi időkben a gyerekeknek is megvoltak a feladataik. nekik is hozzá kellett járulni a család boldogulásához. Az életük szerves része volt a munka, melyben mindig megkeresték a maguk számára a szórakozást is. A mai gyerekeken, fiatalokon azt látom, hogy inkább kerülnék a munkát, ha van rá mód.
Tavaly a kisfiam azzal jött haza az iskolából, hogy az egyik osztálytársa pénzt kap azért, hogy kitakarítsa a saját (!) szobáját, a másik pedig ajándékot. Mondtam neki, hogy : "Drágám, én úgy gondolom, hogy annak a feladata rendet rakni, aki szétpakolt. A jutalma pedig az érte, hogy innentől kezdve szép, tiszta, rendezett környezetben lehet." Elfogadta, tudja, hogy nálunk ez a rendszer, és kész. Nem vagyok hajlandó utánuk pakolni, mert nekem is csak 24 órából áll a nap.
Egyébként sokszor olyan nagy örömmel segítenek a gyerekek a ház körüli munkában, csak hagyni kell őket kibontakozni. Tavaly nyáron a nagy fiam teljesen egyedül nekilátott körtét eltenni a fagyasztóba. Meghámozta, feldarabolta, zacskóba tette, és berakta a fagyasztószekrénybe. Négy-öt adagnyit eltett így. Télen pedig nagyon büszke volt magára, amikor abból főztünk körtelevest.
Bár néha nehezen kezdenek hozzá, de akkor is büszkék magukra, amikor rendet raknak a szobájukban, s nekik is jobb érzés bemenni a tisza, rendezett helyiségbe.
Persze én sem szeretném mindig ugráltatni őket, és folyamatosan keresem ezen a téren az egyensúlyt. Mégis azt gondolom, hogy a munka örömét kár lenne elvenni tőlük.

Miért nincs televíziónk?

Be kell vallanom, hogy tinédzser koromban én is sokat tv-ztem. Voltak kedvenc sorozataim, műsoraim. Persze akkor még csak 3 csatorna volt, de az is bőven elég volt. Aztán egyetemista lettem, kollégiumba kerültem, és ott nagyon nem hiányzott a tv. Egy szempillantás alatt eltűnt az életemből, mert a helyét a barátok, a társas kapcsolatok foglalták el. A férjem is koleszos volt, neki sem hiányzott, így amikor összekerültünk, akkor eldöntöttük, hogy nem kell nekünk tv. Megmondom őszintén a családunk nehezen értette meg, hogy ez nekünk így jó, de mi kitartottunk. Eleinte észrevettük magunkon, hogy ha hazamentünk hétvégén és be volt kapcsolva a tv, akkor könnyebben leültünk elé, és bámultuk. Nincs erre jobb szó, bámultuk. Néztünk ki szótlanul, bambán a fejünkből. A film végén azonban szinte mindig megállapítottuk, hogy: "Na, ez egy újabb időpocsékolás volt."
Azt is észrevettem, hogy ahol megy a tv, ott az emberek kevesebbet beszélgetnek egymással. Mondhatni semennyit. Ők is csak ülnek, és bámulnak. az esetleges kapcsolati problémák meg közben gyűlnek, de nem ejtenek róla szót, hanem csendben ülnek a készülék előtt, mert az egyszerűbb. Egy ideig legalábbis. (Arra is érdemes gondolni, hogy a gyermekeik számára is ez lesz a kommunikációs és problémamegoldó minta!!!)

Aztán jöttek a gyerekek. Nos, az én véleményem az, hogy nem mindegy, hogy bizonyos hatások egy gyermeket mely életkorban érnek. Ha túl korán, akkor még nem érett arra, hogy azt feldolgozza, megfelelően kezelje. A tv-ből meg igazán minden dől. Többnyire a szenzációhajhász "szemét". A legtöbb mesének nevezett förmedvény is az.
Arról nem beszélve, hogy ha a kisgyermek megszokja, hogy az ingerekért (kalandokért) nem kell megdolgoznia (pl. fára másznia), akkor testi és szellemi értelemben is elkényelmesedik, ellustul. Mindez pedig erőteljes hatást gyakorol a fejlődésére. Ha nem kell használnia a kezét, lábát, szemét, stb., akkor nem érnek be azok az idegrendszeri funkciók, amik az írás-, olvasás-, számolástanuláshoz kellenek. Sőt, gondolkodnia sem kell, hisz megteszik helyette a képernyő hősei. Ijesztően veszélyes szerintem.
Ja, és a förmedvények lesznek a gyermekek példaképei! Már csak azért is, mert a szülőket alig látják, de a mesehősökkel "szoros a kapcsolat".
No, a számítógép sem jobb, természetesen, de arról majd később.
Még valami: A munkám során azt tapasztaltam, hogy egyre magasabb a beszédértési nehézséggel küzdő kisgyermekek száma. Felmerült bennem, hogy köze lehet-e ennek ahhoz, hogy a háztartások nagy részében egész nap megy a tv készülék, és így folyamatos zajban vannak a gyerekek?

Persze nem kell azt gondolni, hogy a gyerekeim tudatan zombik, akik még a tv-t sem ismerik. Számítógép nálunk is van, és azon számos természetfilmet, és meséket is nézhetnek. Azonban meg kell mondjam, hogy még a mai napig mindent "cenzúrázunk", ami a szemük elé kerül. Magyarul mi előre megnézzük az adott filmet, és megítéljük, hogy a gyermekeink számára nézhető-e. Ez a tv esetében nem ilyen egyszerű.
Természetesen nem mondom azt, hogy mindenki dobja ki azonnal a tv készülékét. Csupán érdemes megválogatni, hogy mit nézünk, és mennyi időt töltünk tévézéssel.

Sokat tudnék még írni a tv-ről, talán egyszer még visszatérek a témára.

Párkapcsolat 1. - Mi lehet a baj?

Amikor azt hallom, hogy egy családban a szülők válni készülnek mindig összeszorul a gyomrom. Igen, értük is aggódok, a gyerekekért is, és megvallom átvillan rajtam a gondolat, hogy "Ugye velünk ez nem történhet meg?"
Márpedig egyre több helyről hallom, és tapasztalom, hogy szinte egyik napról a másikra eltűnik az egyik fél a kapcsolatból. Vajon tényleg ilyen hirtelen születnek meg ezek a döntések? Nem valószínű. A mélyben már régóta érlelődnek, majd sokszor egy aprócska esemény is elég ahhoz, hogy felszínre kerüljenek.
Legtöbbször az apa lép ki a családból, de egyre gyakrabban az anyák is mernek változtatni.
De miért? Az eddigi tapasztalataim alapján az fogalmazódott meg bennem, hogy a kilépő felek valójában szeretik a családjukat, sőt egykor a párjukat is nagyon szerették, de most azzal a SZEREPPEL, amelyben jelenleg élnek nem elégedettek. Másra vágynak. Több szabadságra, szenvedélyre, függetlenségre, amiből egy kisgyermekes családban olykor valóban kevesebb jut. Egy gyermektelen, fiatal "harmadik" személy azonban könnyedén tudja nekik mindezt nyújtani. Tehát azt kell mondjam, az elhagyó fél nem csak a párját hagyja el, hanem az egész családját, az addigi életét. Ezt csak azért írom, mert sokszor mondja a lelépő fél a gyerekeinek: "Apa csak anyát hagyja el, de titeket nem!". Nos, tisztelet a kivételnek, de azt hiszem ez leggyakrabban nem így van.
Mi vezethetett idáig? Ill. Mit tehetünk, hogy megóvjuk a párkapcsolatunkat? - Hamarosan ezekről is szeretnék majd írni.
Most azonban egy játékra hívlak Téged, kedves olvasóm! A feladat, hogy írd össze, hányféle szerep tölti be az életedet! Érdemes jól átgondolni, mert gyakran nagyon sokféle szerepünk van, pl. anya, társ, szerető, házvezetőnő, testvér, keresztanya, barát, dolgozó nő, munkatárs, szomszéd, diák, stb. Ha kész van a lista, minden szerep mellé írd oda, hogy jelenleg az életed hány százalékát teszi ki, majd zárójelben tüntesd fel, hogy vágyaidban hány százalékot tenne ki az adott szerep. Ha valahol nagy az eltérés, azon érdemes elgondolkodni. Jó mulatást!

De nehéz az iskolatáska!

Valóban, ha belepakoljuk a sok könyvet, füzetet, hát még én sem vinném szívesen hosszú távon, az biztos. Azonban nem csak a fizikai teherről van szó. A gyermek lelkében esetlegesen megbújó félelmek, kételyek is nehezítik az iskolába indulást. Ezért nagyon fontos, hogy mi szülők milyen érzéseket, gondolatokat ébresztünk bennük az iskolával kapcsolatban.
Két évvel ezelőtt kezdett az első osztályban a legidősebb fiam, s a mai napig emlékszem, néhány évfolyamtársát milyen szavakkal indította útnak az édesanyja. Pl.: "Jól van na, ez se lesz rosszabb, mint az óvoda volt!", vagy "Ne sírjál ki fogod bírni!"
Hát, men irígyeltem ezeket a pici kis elsősöket. Ilyen bátorítással nehéz elindulni bárhová.
Most, hogy már két gyermekem is elvégezte az első osztályt azt tudom mondani, hogy nem kell aggódni. Ha a gyermek valóban iskolaéretten kezdi meg a tanulmányait, akkor "nevetve" teljesíti az előtte álló feladatokat.
Érdemes tehát vidáman és bizalommal telve elindítanunk őt, s folyamatosan támogatni, erősíteni az önbizalmát, hogy a kisebb akadályokat is hamar leküzdje.
Ha bármi kis probléma felmerül mielőbb konzultáljunk a tanító nénivel. Logopédus, fejlesztő pedagógus segítségét is kérhetjük, akik valóban sokat segíthetnek a kezdeti olvasás-, írástanulási ill. egyéb nehézségek leküzdésében.
Érdemes azt szem előtt tartani, hogy most alapozzuk meg gyermekünk tanuláshoz és önmagához való viszonyát. Szerintem legalábbis erről szól az első néhány év. Ezért kell minden apró kis problémát azonnal orvosolni, hogy ne induljn el egy rossz kör, melyben a gyermek értéktelennek, haszontalannak érzi magát.
Ha úgy érezzük, hogy a tanító nénivel nem jól jön ki a kicsi, akkor bizony érdemes akár váltani is, mielőtt súlyosabb lelki sérüléseket szenved a gyermekünk.

Milyen a valódi segítség?

A minap történt, hogy gyermekeim henna tetoválást szerettek volna kérni a bőrükre. Az én drága középső fiam azonnal tudta, hogy ő gyíkot szeretne, s azt is, hogy a sok közül melyiket. Mindig ilyen könnyen és gyorsan dönt, pontosan tudja, hogy mit szerete. Ennek van előnye, és hátránya is :-).
Legidősebb gyermekem hezitált, mint mindig. Rendkívül nehezen dönt. Apróságokon képes órákig, napokig vívódni. Nagyon jól ismerem ezt az érzést, én is ilyen vagyok, és megvallom piszokul zavar.
Szeretném, ha ő felnőtt korában már rutinosabban hozná meg a döntéseit. Mikor segítek azonban neki? Ha helyette döntök? Mert sokszor kéri, és bevallom néha sokkal könnyebb, egyszerűbb megoldás lenne. De ellenállok, mert azt gondolom azzal sokkal többet segítek neki hosszú távon, ha inkább megtanítom arra, hogy milyen apró trükkök, módszerek segítenek a döntéshozatalban, mintha helyette választok. Így a döntés a sajátja, másrészt meg kell tanulnia, hogy később sem adhatja át a felelősséget másoknak. Ha döntünk, annak súlya van.
Egyébként már sokat fejlődött az én kisfiam. Régebben az öccsét kérdezte meg reggelente, hogy melyik pólóját vegye fel. Ma már elmondja, hogy rájött, ez nem is olyan jó, hiszen nem mindig tetszik neki az öccse választása. Nos, remélem haladunk...

Ja, és, hogy kerek legyen a történet: végül emellett a gyönyörű skorpió mettett döntött, egészen rövid idő alatt!

Óvoda, óvoda, a mi kis manónk jár oda... 1. A vegyes életkori csoport

Igaz, nekem most éppen nincs óvodás korú gyermekem, de még lesz! :-)
Az előző bejegyzés kapcsán érkezett megjegyzéseitek azonban újabb gondolatokat ébresztettek bennem a témával kapcsolatban.
A vegyes életkori csoporttal kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy sokaknak ellenérzései vannak. Az én gyerekeim ilyenbe jártak, így megosztom veletek a benyomásaimat.
Először is nem kell óvónénit és/vagy csoportot váltani. Ez nekem fontos szempont volt, mert szerintem a kisgyermek életében az állandóságnak nagy szerepe van. Ha kiscsoportban vált, az azért nem jó, mert mire éppen megszokja a közösséget, az óvónőket, akkor kezdheti elölről. Ha pedig nagycsoportosként csöppen be majd egy új csoportba, akkor szintén sok idő elmegy azzal, míg beliieszkedik, holott szüksége lenne egy nyugodt évre a suli előtt.
Másik nagy előnye, hogy egy időben nem 30, hanem csak 6-8 kisgyermek szokik be a csoportba, így az óvónők jobban tudnak rájuk figyelni, őket segíteni.
Ugyancsak előnye, hogy megtanulják, hogy számíthatnak a társaikra, s később ők maguk is segítőkké válhatnak.
Nagyon tetszett, hogy nem mindig 30 egyforma rajzocska volt kirakva, hanem mindig többféle alapanyag, eljárás közül választhatott a gyermek, és bizony sokszor koránál magasabb szintű játékokat, technikákat is kipróbálhatott.
Az óvónőktől azonban jóval nagyobb rutint, felkészülést kíván a vegyes életkorú csoport. Néha nehéz a nagyokkal foglalkozni, mert a kicsik zajosak. A mi óvodánkban szuper dolognak tartottam, hogy a vezető óvónő heti egyszer az összes nagycsoportos korú gyermeket levitte a tornaterembe, és ott tartott nekik külön foglalkozást, persze azon kívül, amit a saját óvónőjük tartott.
El ne felejtsem említeni, hogy a vegyes csoportba testvérek együtt is járhatnak, ami sokak számára előny. Azért ha van választási lehetőségünk, hogy azonos vagy külön csoportba írassuk gyermekünket, akkor érdemes átgondolni a dolgot. A gyerekek személyisége nagyon fontos tényező.
Én külön csoportba írattam őket, és ez nagyon jó döntésnek bizonyult. Nem akartam, hogy egyiket vagy másikat jobban szeresse az óvó néni, és azt szerettem volna, ha mindegyik önállóan illeszkedik be a csoportba, nem pedig a testvérén keresztül (már ha ez így érthető). Arról nem is beszélve, hogy így otthon még tudták egymás társaságát élvezni :-).
Természetesen épp így megvannak az előnyei is a közös csoportnak. Ha szorongóbb gyermekekről van szó, akkor biztosan előnyös, hogy támasznak ott vannak egymás számára. És egyszerűbb a szülő dolga is az öltöztetéskor, szülői értekezletre járáskor, stb. :-).

Hamarosan itt az óvodakezdés!

Bizony, még én is emlékszem mikor legidősebb gyermekem óvodába indult. Nem volt már olyan picike, hiszen majdnem 4 éves volt, én mégis nagyon izgultam.
Kedves, szimpatikus óvó nénik várták, de milyen az anyai szív, természetesen nehezen engedi el féltve őrzött kincsét.
Igyekeztem persze nem mutatni, hogy izgulok, és a kisfiam jól érezte magát a csoportban, így eleinte nem is volt gond. Majd pár nap után megértette, hogy mostantól rendszeresen kell ide járnia, és bizony 1-2 napig nehzebben indult el befelé a többiekhez.
Nagyon nehéz volt megállnom sírás nélkül, de összeszedtem magam, és egy gyors, vidám búcsút vettem tőle (legalábbis igyekeztem), majd a lépcsőkön lefelé már folytak a könnyeim. De ezt ő már nem látta, és ez volt a fontos. Andi néni és Klári néni addigra lefoglalták, így nem is volt ideje a bánatával törődni.

Nehéz tehát elengednünk a mi kis kincseinket, de mindenképpen jót teszünk velük, ha megmutatjuk nekik, hogy a világ oly tágas, és sok-sok felfedeznivalót rejteget számukra.
Gyermekünk óvodakezdését nagy mértékben befolyásolja, hogy mi magunk mennyire vagyunk felkészülve erre az elszakadásra. Ha még nem, akkor szinte egészen biztos, hogy a gyermek sírva megy majd oviba, esetleg reggel rosszullétei lesznek, ill. nehezen illeszkedik be a csoportba.
Azonban, ha mi úgy tekintünk az óvodára, mint a mesék, játékok, és csodás élmények gazdag tárházára, akkor ezt látja majd benne a mi kis kincsünk is.

A téma mindenképpen folytatást igényel, így legközelebb arról szeretnék írni, hogy miként könnyíthetjük meg kicsi gyermekünk számára az óvodakezdés időszakát, ill. milyen nehézségekre számíthatunk.

Hogyan mondjam el neked? - Avagy szavaink ereje 1.

Azért szeretnék a gyermekeinkkel való kommunikációról írni, mert szerintem nagyon fontos. Szavink ereje ugyanis sokkal nagyobb, mint azt első hallásra gondolnánk.
Először is mindig legyünk őszinték a gyermekkel, azaz mondjunk igazat. No, ez egyszerűen hangzik, pedig nem az.
Vegyünk egy példát:
Kicsi gyermekem ma bement a virágoskertbe éppen a rózsabokor mellé. Jó tövises rózsánk van, és mellette nem túl sok a hely, így aggódtam, hogy megszúrja a rózsa. Így szóltam hát: "Kicsim, az a rózsa nagyon tövises és megszúrhat. Szeretném, ha kijönnél." Közben odamentem hozzá, és megmutattam, hogy hol vannak a szúrós tövisek a virágon, és gyengéden kivezettem a gyermeket a kiskertből.
Ekkor jutott eszembe, hogy írok erről a témáról is. Sok-sok éve próbálok ügyelni a szavaimra, mégis nagyon kell figyelnem, hogy mindig a megfelelő megfogalmazást használjam.
Miért? Mi volt ebben olyan különös? - kérdezhetitek. Csak annyi, hogy nem azt mondtam: "Meg fog szúrni!", hanem azt, hogy "megszúrhat". A különbség óriási. Nem próbáltam megjósolni, hogy mi lesz (nem lett volna igaz), de felhívtam egy veszélyre a figyelmet (valós tényközlés). Így nem azt szűri le a gyerek, hogy csak beszélek a levegőbe, de nem kell odafigyelni, mert úgysem következik be amit mondok. Ez pedig számomra rendkívül fontos.
Ha valakit érdekel, írtam erről egy mesét is korábban.

Mikor pihhennek az édesanyák?

Hirtelen talán azt mondanám: sohasem. Persze azért árnyalható a dolog.
Mi magunk is sokfélék vagyunk, az igényeink is, a lehetőségeink is különbözőek. Egy azonban biztos: a gyermekeinknek kipihent, mosolygós anyukára van szükségük, ezért néha muszáj feltöltődnünk. Ennek forrása lehet egy finom fürdő, egy mozilátogatás a párunkkal, sportolás, vagy akár munka is. Kinek mi jelent kikapcsolódást.
Még emlékszem, amikor 3,5 év folyamatos babázás után (egy kicsi+egy pici gyerekkel) egy hétvégét kettesben töltöttünk a párommal. Bármilyen viccesen hangzik is, de a legnagyobb boldogság az volt számomra, hogy nyugodtan elfogyaszthattam a vacsorámat, és nem kellett seniknek hoznom még egy pohár kakaót, kennem egy újabb szelet kenyeret, vagy épp popót törölni. Ezek az élet apró örömei!

Végül is egy a lényeg: időt kell szánnunk saját magunkra is! Ha túl szürkék a hétköznapok, elcsigázottak, nyűgösek vagyunk, akkor itt az ideje a kikapcsolódásnak.

Testvérek egymás közt - Kincs vagy átok?

Nyolc és fél éven keresztül úgy éreztem, hogy a két idősebbik gyermekem egymás számára kincset ér. Persze voltak nézeteltérések, de nem ez volt a domináns. Nos, nem tudom, hogy a kiskamasz kor, vagy éppen a nyári szünteben való folyamatos együttlét volt az oka, de már 2-3 hete csak azt tapasztaltam, hogy egyfolytában szekálják, marják egymást, állandó a vitatkozás, veszekedés.
Többnyire az idősebb szekálta a kicsit, aki persze visított. A férjemmel úgy éreztük napról napra több az ősz hajszálunk, míg végül nem bírtuk tovább. Elhatároztuk, hogy változtatunk. Taktikát váltunk.
Ezentúl nem szóltunk rá a nagyobbra, ha gond volt, hanem a kisebbre figyeltünk, vele kezdtünk el játszani, beszélgetni, ha őt sérelem érte. Hiszen eddig a nagyobb gyermek mindig figyelmet csikart ki azáltal, hogy piszkálta az öccsét. Próbáltuk vele megbeszélni, ráfigyeltünk. Már-már egészen belemelegedett ebbe a szekálós testvér-szerepbe.
Meg is lepődött, hogy ezentúl a szülei nem őt "veszik elő", ha gond van, hanem a kisebbet hívják oda, de nem megszidni, hanem megvédeni. Eleinte nem volt sok változás. Aztán kb. egy hét elteltével elkezdett csökkenni a szekálás, mígnem egyik este azt vettük észre a férjemmel, hogy a gyerekeink úgy viselkednek egymással, mint a mesebeli jótündérek. Csupa kedvesség, udvariasság és szeretet! Csak ámultunk.
Azért merem mindezt leírni, mert úgy tűnik tartós a változás. Nem mondom, hogy napi 1-2 alkalommal nincs vita, de már nem kell aggódnunk az ősz hajszálak miatt, mert visszatért a gyerekeink közti alapvető béke és összhang. Nagyon jó érzés.
Érdemes tehát megpróbálni figyelmen kívül hagyni a nekünk nem tetsző viselkedést, hiszen ha ráfigyelünk, az egyfajta megerősítés, pozitív következmény a gyermek számára. Ellenben, ha gyermekünk azt tapasztalja, hogy ezzel nem vív ki figyelmet, akkor előbb-utóbb elhagyja az adott viselkedést.
Persze nagyon fontos, hogy közben a pozitv megnyilvánulásaira mindig reagáljunk, odafigyeljünk, azaz jutalmazzuk őket. Így majd beindul egy "jó kör", mely önmagát erősíti minenki megelégedésére :-).

Azzá leszel, amit magadról elhiszel! - A foltmanók története

Egy általam nagyon tisztelt és szeretett pedagógus ezzel a kedves kis mesével búcsúzott a diákjaitól. Szerintem gyerek, szülő, és pedagógus számára egyaránt gondolatébresztő lehet.
Köszönjük, Gabi!

Tündibündi hisztimanó

Nos, legkisebbik gyermekem (15 hónapos) is elérkezett abba a korba, amikor már kőkeményen érvényre szeretné juttatni az akaratát. A minap történt, hogy tollasoztunk a nagyokkal, és a picinek is adtunk egy szakadt húrú ütőt, hogy ne érezze magát olyan "kirekesztettnek".
Egy ideig tetszett is neki, de aztán rájött, hogy a nálunk levő ütők valahogy szebbek, jobbak. Az én ütőmet szemelte ki magának, de én sajnos nem szerettem volna, ha azt a betonon koptatja, vagy ilyesmi, ezért nem adtam oda neki. Illetve ez nem így igaz, mert megengedtem, hogy megnézze, úgy, hogy én is fogtam az ütőt. Igen ám, de ez így őkelmének nem felelt meg! Hát mit volt mit tenni, letettem a kicsit a fűre. És ekkor valami újjal próbálkozott az én drágám. Összerogyott, leguggolt a fűbe, és minden erejét beleadva éktelen ordításba kezdett, miközben hatalmas krokodilkönnyek gördültek végig gyönyörű kis arcocskáján. Egyszerűen tündéri volt! Zabálni való!
Bizony bevallom, mosolyogtunk rajta.
Igen, így kezdődik a hiszti-korszak. Az ilyen kicsi babák hisztijén még sokszor mosolyog az ember, de aztán valahogy zavaróvá tud válni a dolog. Főleg, mert remek érzékkel pont olyankor zendítenek rá, amikor számunkra az kellemetlen (pl. a boltban, az utcán, a vendégek előtt).
Azért van remény, kedves szülőtársak! Nem kell ennek feltétlenül így lennie.
Nálunk pl. az a szabály, hogy hisztizni szabad. Igen, nem elírás.
Miért ne fejezhetné ki a gyermek a nemtetszését? Miért ne dúlhatnának benne is indulatok?
Hiszen nekünk sincs mindig jó napunk.
Én azt vallom, hogy ha nem tiltom a hisztit, akkor sokkal hamarabb vége lesz, és ráadásul nem tud vele "zsarolni". Persze más dolog, hogy hisztivel bizony nálam nem ér el a gyermek semmit. A dolgokat meg lehet beszélni, mindig kész vagyok értelmes kompromisszumra, de a hisztinek bizony nem engedek. Ez van. Eddig bevált :-).
Azért a témára később még visszatérek!