2009. október 27., kedd

Miért harap a mi babánk?


Nos, igen, Domcsa olykor harap. Már pár hónapja így van ez (most másfél éves), és nem vészesen gyakran fordul elő, de mégis résen kell lennünk, ha játszunk vele.
Az első néhány harapás után elkezdtünk gondolkozni, hogy miért is csinálja ezt a mi bűbájos kismanónk. Aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen amikor játszunk vele, akkor mi is gyakran úgy teszünk, mintha harapnánk, sőt még mondjuk is : "Hamm, hamm!". Ő pedig utánoz minket, és neki jólesik ez a "harapdálás", hát gondolta viszonozza :-).
Arról már ne is szóljunk, hogy amikor harapott, vagy karmolt (persze valóban csak játékból), akkor mi fájdalmunkban első reakcióként gyakran felkiáltottunk "AÚÚÚ!". No, ez végtelenül tetszett neki, a végén már jött oda, hirtelen megkarmolt, és mondta "AÚÚ!", majd nevetett.
Hát nem volt más választásunk, nekünk kellett változtatni a stratégián, és valahogyan jelezni neki, hogy ez számunkra cseppet sem vicces. Így hát próbáljuk tűrni a fájdalmat, és nem "Aúúzni", viszont ilyenkor mindig letesszük az ölünkből, vagy arrébb megyünk, és határozottan mondjuk neki: "Nem! Ez fájt!". Úgy tűnik jó úton járunk, lassan elmaradnak a karmolások, és harapni is csak ritkán szokott, de ezt még mindig játékból teszi. Kár, mert annyira szeretjük őt "megzabálni", amiből ő azt látja, hogy a harapás jó móka. No majdcsak megtanulja, hogy mi a különbség a foggal és a szájszéllel történő "harapdálás" között!
Viszont mindezekből nagyon szépen látszik, hogy egyrészt az utánzás révén milyen sokat tanulnak a kicsik, másrészt, hogy a mi reakcióink meghatározzák, az ő további viselkedésüket.

2009. október 19., hétfő

Kreatív mamik


Hosszú évekkel ezelőtt, még a nagy fiaimmal voltam itthon GYES-en, amikor összefutottam egy régen látott kolléganőmmel, aki éppen anyagot vásárolt, amiből a kisfiának készült nadrágot varrni. Elmesélte, hogy elvégzett egy szabás-varrás tanfolyamot, és azóta lelkesen varr. Az egyetemi időkben nem tűnt kimondottam kézimunkázós tipusnak, így elsőre meglepődtem, de aztán beavatott a titokba: A babázás hosszú távú projekt, és sokszor az eredmények is csak bizonyos idő után látszanak. Így aztán jól jön valami olyan tevékenység, ami egyben kikapcsol, és azonnali, kézzelfogható eredménye van.
Ekkor döbbentem rá arra, hogy tulajdonképpen én is így kapcsolódok ki, csak varrás helyett apróságokat készítek a lakás dekorálására, ill. ajándékként.
Azóta megfigyeltem, hogy a babával otthon lévő anyukák nagy része fantasztikusan kreatív, és lélegzetelállító dolgok kerülnek ki a kezeik közül. Sokan mesés táskákat, dekorációkat varrnak, hímeznek, kötnek, horgolnak, szőnek, fonnak, stb. Alig győzöm őket csodálni. Néha már én is varrok, de most a fő "profilom" :-) a házi kozmetikumok készítése lett. Szappanokat, desodort, krémeket, sampont gyártok, és azt tervezem, hogy karácsonyra is ilyesmivel lepem meg a szeretteimet.
Néhányan kérdezik, hogy mikor van erre időm? Nos, éjszaka :-)!

2009. október 17., szombat

Gyerekek - Játékok - Vágyak


Gyermekkoromban természetes és megszokott dolog volt számomra, hogy egy általam oly hőn áhított játékra várnom kellett, nem kaphattam meg azonnal. Sokszor hónapokig álmodoztam róla, hogy milyen lesz, s egyre jobban izgultam, amint közeledett a szülinapom, vagy a karácsony, amikor is végre a kezembe vehettem vágyaim tárgyát. Az örömöm pedig óriási volt. Úgy érzem ehhez mindenképpen hozzájárult a hosszú várakozás is.
Miről jutott ez eszembe? Múlt héten az egyik áruházban  kinézett magának egy csomagnyi kisautót az én drága kisfiam. Persze azonnal szerette volna megkapni, de bevallom nem volt kedvem megvenni, mert itthon is van elég autó (na jó, matchbox kevés van). Aztán eszembe jutott, hogy van zsebpénze, és megbeszéltük, hogy ha elég rá, akkor azon megveheti magának, amikor jövünk ide legközelebb vásárolni. Nos, egész héten lázas izgalomban égett, hogy mikor megyünk már megvenni az autókat! Öröm volt látni, ahogy nap mint nap eszébe jut, gondolatban már játszik velük, és bevallom vele együtt élveztem ezt a vágyakozós időszakot.
Nem szokásunk minden vásárlás alkalmával venni valamit a gyerekeknek, mégis, ha látjuk, hogy vágynak valamire, akkor általában módot kerítünk rá, hogy hamarosan megkaphassák. Pedig a vágyakozás, várakozás teszi még kívánatosabbá, kedvesebbé az adott játékot. Ezt főleg azért is írtam le, mert közeledik a karácsony. Ha már most elkezdünk arról beszélgetni a gyerekeinkkel, hogy mit is szeretnének, akkor talán még megfűszerezhetjük a dolgot egy kis édes várakozással is, így növelve az örömüket. Mindenkinek sok sikert! :-)

2009. október 11., vasárnap

Szavaink ereje 3. - "Elvitte a cica!" Hmmm???


Múltkor a másfél éves kismanóm egyik ismerősünk kulcscsomójával játszott, de az illető éppen menni készült, és vissza szerette volna kapni a kulcsát. Valahogy sikerült is neki, majd gyorsan a háta mögé rejtette, és mondta: "Elvitte a cica.". A gyermek csak nézett rá, nem értette a dolgot.
Én meg bevallom meglepődtem egy pillanatra. Olyan régen hallottam már ezt a mondást, mert mi nem használjuk. Soha nem mondtam a nagyoknak sem, mert azt gondoltam mégis csak jobb az igazat megmondani, mármint azt, hogy valamit én eltettem, és kész. Biztos butaság ezen agyalni, de nekem valahogy így van rendjén. Nem akarok neki még ilyen apró dolgokban sem hazudni vagy ferdíteni, mert szeretném, ha az anyja (és családja) szavában bízhatna. Arról nem is beszélve, hogy a gyermek még kicsi, de nem h*lye...
Meg azt sem mondom, ha felszed valamit a földről, hogy: "Fúj, kakás!". Helyette azt mondom, hogy piszkos.
Más, ilyen gyakori "vicces" mondás most nem is jut eszembe, pedig biztosan van. Na, egyre azért emlékszek, de nekem az messze nem volt vicces. Az egyik anyuka mesélte, hogy a másfél-két éves gyerekét azzal fenyegeti ha rosszat csinál, hogy "Jön a zsákos bácsi, aztán elvisz!" Húh, még a hideg is kirázott. Pedig mondhatta volna azt is, hogy mérges a kicsire.
Én nagyon igyekszek, hogy őszinte legyek a gyerekeimmel, még ilyen apró dolgokban is, így számukra kiszámíthatóvá válik a világ, és nem utolsó sorban remélem, hogy vissza is kapom tőlük ezt az őszinteséget.

2009. október 6., kedd

Maresz ajándéka


Kedves blogtársam Maresz egy igazán megtisztelő ajándékkal lepett meg. Nagyon-nagyon köszönöm, valóban jólesik. Tündérláttának és Vikinek szívesen továbbadom.

2009. október 3., szombat

"Mami, én ezt nem tudom!"


Maresz kérdezte, hogy gyermeke ilyen megjegyzéseire hogyan reagáljon. Nos, ha jól emlékszem, akkor a kislányod most kezdte az iskolát, és rögtön az a kérdés ugrik be, hogy a tanító néni vajon mennyire dicséri/biztatja őt (ill. a többi gyereket)?
A lényeg szerintem az, hogy semmiképp nem elég, ha mi anyaként erre azt válaszoljuk: "Ugyan már, dehogynem, csináld csak!", és közebn mondjuk kimegyünk mosogatni.
Fontos, hogy a gyermek valóban érezhesse, hogy rá figyelünk, és valóban segíteni próbálunk. Odaülünk mellé, és megkérdezzük, hol is akadt el, mit nem ért igazán? Ez nagyon fontos, mert  kiderülhet, hogy nem jól értette órán a feladatot vagy ilyesmi. Azt is megtudhatjuk hogy a feladat melyik része okoz neki nehézséget, vagy kelt benne szorongást.
Fontos, hogy átérezzük, gyermekünk gondban van, tehát lehetőleg ne mondjuk "Óh, ez könnyű!", hiszen neki most éppen nem az. Mondhatjuk inkább: "Bizony, a b betű kanyarítása elég nehéz." Mesélhetünk neki arról, hogy nekünk milyen nehézségeink voltak a suliban (valami olyat, ami hasonló az övéhez), és hogyan oldottuk meg a problémát. Jól fog esni neki, ha hallja, hogy nem ő az egyetlen, akinek valami nem megy.
A következő lépés, hogy segítjük abban, hogy ő maga elkezdhesse a feladatot. (Nem mi kezdjük el helyette, mert ő abból nem tanul!) Lehetőleg kérdésekkel segítsük, hogy saját maga találhassa meg a megoldást!
Minden apró mozzanatot megdicsérünk, még akkor is biztatjuk, ha munkája nem tökéletes, de már alakul! Megerősítjük abban, hogy jó, amit csinál, így lesz kedve folytatni. Aztán szépen lassan haladunk tovább. Végül mindenképpen dicsérjük meg az elvégzett munkáért pl.: "Ez igen! Megcsináltad! Nem volt könnyű, de Te megoldottad a feladatot! Kitartóan dolgoztál, és íme itt az eredménye! Büszke lehetsz magadra!" Így növeljük az önbizalmát.
Ha már a múltban valamely nehéz problémát/feladatot megoldott, akkor biztathatjuk azzal, hogy felidézzük neki az akkori sikerét. A lényeg, hogy ő dolgozzon meg az eredményért, mert ez erősíti önértékelését, önbizalmát, és erőt ad a következő problémák megoldásához.
A tanulás kapcsaán még az jutott eszembe, hogy érdemes suli után adni nekik egy kis szabadidőt, hogy felfrissülhessenek, Ugyanakkor a lecke megírását legkésőbb 4 óráig érdemes megejteni (alsó tagozatról beszélek), mert utána sokkal fáradtabbak, ezáltal nehezebben megy, ill. elhúzódhat a dolog. Ha lassabb a gyermek munkatempója, akkor beiktathat szüneteket (10-15 perc) a különböző feladatok közé. Ez legyen aktív pihenés: séta, ugrálás, tánc, éneklés, labdázás, stb.
Nos, mindenkinek jó tanulást, sok sikert kívánok!