Mert ki tudja meddig öleleheted...

Ez egy nehezebb témájú bejegyzés lesz, de hátha megéri elolvasni. Kellett nekem is egy kis idő, míg erőt éreztem magamban a megírásához.
Január elején ismét mentek a gyerekeim iskolába, óvodába. Ilyenkor ugye minden kedves ismerősnek boldog új évet kívánunk, stb. Én is éppen erre készültem, amikor az egyik anyukával találkoztam az óvodából. Látszott, hogy nincs nagyon vidám hangulatban, s megosztotta velem is a szomorú hírt, hogy a gyerekeink egyik kis csoporttársának az édesanyja karácsony előtt 2 nappal meghalt. Mellrák. 42 éves volt, két kisgyerek maradt utána.
Nagyon váratlanul ért, nagyon megérintett, szólni sem tudtam, mert az én kisfiam viszonylag új a csoportban, nem tudtam, hogy már évek óta küzdött az anyuka ezzel a szörnyű betegséggel. Persze, néha a nagymama jött a kislányért, de azért ilyenre mégsem gondol az ember...
Azonnal bevillant az agyamba egy kép. November táján lehetett, az ovi öltözőjében próbáltam rávenni a gyermekemet, hogy öltözzön, vagy legalább figyeljen rám, hogy én öltöztetni tudjam. Ő viszont teljesen "szét volt esve", a szavaim még véletlenül sem jutottak el hozzá, így pár percnyi szelíd próbálkozás után megfogtam a karját, és egyszerűen lenyomtam a padra, hogy "mostmár akkor öltözzünk!". Siettünk valahová, nem volt időm még fél óráig szöszölni. Persze ő rendkívül jogtalannak érezte a dolgot, és "De megszorítottad a karom!"- nyivákolásba kezdett. Éreztem, hogy az említett édesanya minket néz. Nem rosszallóan, nem szemrehányóan, csak végtelenül szomorúan.
Akkor is éreztem, hogy igaza van, és el is szégyelltem magam, de a mai fejemmel látom csak tisztán, hogy mire is gondolhatott. Akkor ő már tudta, hogy nagyon kevés ideje van itt a Földön a gyermekeivel együtt lenni, s hogy minden közösen eltöltött pillanat óriási kincs, amit ki kell használni arra, hogy kimutassuk, éreztessük a másikkal a szeretetünket.
Hiszitek, vagy nem, azóta minden nap, sőt naponta többször is eszembe jut ez az édesanya, az ő szomorú bölcsessége, és nagyon igyekszem, hogy ne is felejtsem azt el soha többé. A nehéz, és nyűgös pillanatokban sem.

Csúnya beszéd

Egyik olvasóm kérdezte, hogy mit tehetne, ha a kisfia az óvodából hazahozott csúnya szavakat rendre ismételgeti, s azok figyelmen kívül hagyása nem segített, ill. az sem, ha elmagyarázták neki, hogy ezek csúnya szavak, s szüleit elszomorítja, ha ezeket használja.
Nos, a fentiek általában beválnak, de morfondíroztam, mit tennék még, ha gyermekem továbbra is makacsul ismételgetné a nem kívánatos szavakat.
Azt hiszem egész egyszerűen megkérném, hogy amíg ezeket a csúnya szavakat van kedve mondogatni, addig menjen már ki a szobából (ahol épp vagyunk), mert mi ezeket nem szívesen halljuk (magyarul megfosztom a társaságunktól, ez egyfajta negatív megerősítés). Ha nem akar mozdulni, akkor finoman én kikísérném, vagy kimennék magam, s épp máshol keresnék tevékenységet.
Aztán azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ha nem tudok arrébb menni, akkor a párommal kezdenék beszélgetésbe, s ügyet sem vetnék rá. Vagy ha nincs ott senki, akkor énekelnék magamnak. Igen, ezek is a figyelmen kívül hagyás praktikái, és ha ezt vetjük be, akkor számolnunk kell azzal, hogy eleinte FOKOZÓDNI!!! fog a dolog, de ha kellően kitartóak vagyunk, akkor szépen lecseng majd.
Én olykor azt is szoktam mondani, hogy ilyet én sem mondok,és kerem, hogy ő se tegye, meg hogy az olyan okos kisfiúk, mint ő nem szoktak ilyen csúnyát jelentő szavakat mondani, mert megértik, hogy az nem szép dolog.
Nekem ennyi jutott most eszembe, de mindenkitől szeretettel várjuk a további ötleteket!

Tükör

A minap a következő jelenet játszódott le a szemem előtt:
Két kisfiú, akik az óvodában csoporttársak, találkoznak az utcán. Szüleik is velük vannak. Az egyikük, nevezzük Daninak egy élénkebb, mindig mosolygós, igen társaságkedvelő gyermek. A másik, nevezzük őt Fábiánnak, rettentő visszahúzódó, inkább magányos tipus, de bájos kis arca és szeretetteli szemei vannak.
Az óvodában nem elválaszthatatlan jóbarátok, de játszanak együtt is.
Dani, felismerve Fábiánt kitárja kis karját, fülig ér a szája, szinte egy helyben ugrál örömében, és próbálja kis csoporttársát üdvözlésképpen átölelni. Fábián édesanyja kezét fogja, és Dani közeledésére visszahúzódással reagál. Az anyuka mint valami anyatigris belép Dani és gyermeke közé, előbbit igyekszik távolítani, miközben arról magyaráz, hogy ezt Fábián nem szereti.
A vicc az egészben, hogy Fábián, bár hátrál, azért mosolyog, s élvezi az egész helyzetet. Ha anyukája nem szólna bele, valószínűleg hamarosan egy vidám fogócska bontakozna kis a két lurkó között. Mindezt azonban az édesanya onnan "fentről" nem látja, mert ő csak azzal van elfoglalva, hogy a másik gyereket eltaszítsa kis védencétől.
Végül látva a hiábavaló próbálkozást, Dani szülei eltérítik kisfiukat szándékától, hogy Fábiánt megölelje, vagy csak megsímítsa, és elköszönnek.
Kívülről nézve csak sóhajtok egy nagyot, s közben mindkét gyereket rettentően sajnálom. Danit azért, mert olyan örömmel és valóban gyengéden próbálta üdvözölni kis csoporttársát, s ez meghiusult.
Fábiánt pedig azért, mert egyébként is oly visszahúzódó, s édesanyja ezt a tulajdonságát ismét megerősítette. Ha gyermekünk "gyengéit" nem oldani próbáljuk, hanem mindig ráerősítünk, azzal nem segítünk neki.
Szívesen tartottam volna tükröt ennek az édesanyának, s megkéreztem volna, hogy valójában mit is szeretne elérni gyermekénél?

A jutalmazásról

Talán erről még nem írtam, pedig nagyon fontos.
Először is azt kell tisztáznunk, hogy a jutalmazás célja a gyermek valamely viselkedésének megerősítése (nem pedig édességgel való elhalmozása). Lehet tárgyi, szóbeli, viselkedésbeli. Én nem annyira a tárgyit preferálom, ha van rá mód.
Azonban a dicséret sem mindegy, hogy milyen. A hatékony szóbeli jutalom KONKRÉT, azaz pontosan kifejezi, hogy az adott viselkedés mely eleme tetszett nekem. Vegyünk egy példát: Ha egy bevásárlást követően csak annyit mondok a gyerkőmnek, hogy "Jó kisfiú voltál!", akkor nem tudja, hogy annak örülök, hogy a bevásárlókocsiba szórta a kekszet, hogy viszonylag nyugodtan ülte végig az eseményt, vagy hogy mikor nem néztem oda, a testvérére öltötte a nyelvét.
Ha viszont ezt mondom: "Milyen nyugodtan, csendben ültél itt, míg kifizettem amit vásároltunk. Ez nagy segítség nekem, most nagyon örülök!" (s közben megpuszilom, vagy megcirógatom a fejét), akkor ponotsan tudja mit kell legközelebb hasonlóképpen csinálnia. És egészen biztos, hogy meg is fogja próbálni újra kikvívni az elismerésünket.

Mikor jutalmazásról beszélünk, akkor többnyire a szóbeli és tárgyi jutalmak kerülnek említésre. Én azonban a magam részéről óriási szerepet tulajdonítok a viselkedésbeli megerősítésnek is. Az ölelés, cirógatás, puszi, elismerő mosoly, nagyon gyakran automatikusan követi a tárgyi vagy szóbeli jutalmat. Néha azonban önmagában is alkalmazható, és nagyon hatékony is. Például, ha kicsi gyermekünk ül a szoba közepén, és egy játékkal elfoglalja magát, akkor nem kell félbeszakítani hangos dicsérettel ("Milyen szépen eljátszol már egyedül is!"), de egy futólagos simogatás (fején, hátán) kifejezésre juttatja, hogy elégedett vagyok a látvánnyal.
Néha szoktam "Örülök, hogy vagy!" jelentésű viselkedésbeli jutalmakat adni, amikor csak úgy "ok nélkül" megszeretgetem, megölelem a gyerekeimet, a páromat. Én szavak nélkül teszem, de szerintem nyugodtan ki is mondhatjuk amire gondolunk, az csak erősíti a hatást ;-).
A rutinszerű, a gyermektől elvárható, hétköznapi dolgokért (pl. rendrakás) nem praktikus tárgyi jutalmat adni, mert a végén csak annak fejében lesz hajlandó a gyermek azt megcsinálni. Sőt, gyakran előfordul, hogy egyre növekszik a jutalom értéke, mennyisége, amit a gyermek "cserébe" követel. Könnyedén belecsúszhatunk valami kellemetlen játszmába. 
Ehelyett megpróbálhatunk hatni értelmére, büszkeségére (pl. Most jót játszottatok Petivel, de nagy rendetlenség kerekedett. Meg sem lehet mozdulni a játékoktól. Én tudom, hogy Te nem csak szétpakolni, hanem rendet tenni is gyorsan tudsz. Megmutatod hogyan?).

Csak csendben jegyzem meg, hogy a fent leírtak nem csak gyerekekkel szemben alkalmazhatók, hanem felnőttek egymás közt is kipróbálhatják. Konkrétan megmondani a párunknak, hogy "Jól esett, hogy megmasszíroztad a lábam, egyedül lefektetted a gyerekeket, eljöttél velem a kiállításra..."
Olyan ritkán szakítunk időt ilyesmire, pedig mindenkinek jólesik ;-).

Köszönöm Nektek!

Elsősorban  Joe bácsinak köszönöm a legkedvesebb blog díjat, amivel megtisztelt! Természetesen bármiféle díj nélkül is nagyon jól esik, amikor üzenetet hagytok, hozzászóltok az írásaimhoz, vagy csak bekukkantotok, s böngésztek nálam. Megtisztel, hiszen én csak írogatom ami bennem megfogalmazódik, vagy amit megtapasztalok. Bizonyára nem mindenki ért velem egyet, jól is van ez így.
Ha bárkinek konkrét kérdése van, vagy egy bizonyos téma érdekli, jelenzze bátran!
Mindenkinek szép hétvégét kívánok!

"Szellemes" megjegyzések (Szavaink ereje 6.)

Múlt héten egyik este a kicsi zokogva jön be a nappaliba, majd nagy nehezen kivettem a szavaiból, hogy a legnagyobb testvére azt mondta, jönnek a szellemek, és JUJJJ!
Na, hogy érthetőbb legyen a dolog: a kicsi szeret bebújni a szekrénybe, magára csukja az ajtót, és nekünk meg kell keresnünk. Eddig sose félt, szerette ezt a játékot, de mikor most elbújt, a nagy tesója kicsi izgalmat akart vinni a dologba, és elkezdett mindenféle félelmetes hangokat kiadni, és közben mondta, hogy "Jönnek a szellemek WOOÁÁÁÁÁOOOO!"
No, a törpinek se kellett több, zokogva menekült le hozzánk. Persze életében nem látott még szellemet (képen úgy értem), mert szándékosan nem engedek nekik ilyen filmeket/rajzfilmeket nézni, de íme, máris félelem ébredt benne, csupán egy szerencsétlenül elsült játék miatt. :-(((((
Bevallom, hirtelen megállt bennem az ütő, mert olyan sok kis óvodás járt hozzám, akik még nappal sem mertek egyedül kimenni a WC-re, mert féltek a szellemektől, sötétségtől. Mondanom sem kell, hogy pl. egyetlen S***Doo rajzfilm megtekintése elég volt a hónapokig tartó hatás eléréséhez. Nem láttam még egy részt sem ebből a meséből, a kutya maga még szimpi is, de az biztos, hogy vannak gyerkők, akikre a kelleténél nagyobb hatással van, az biztos, ami természetesen nem a kicsik hibája!
Megbeszéltem a nagyokkal, hogy miért nem mondunk ilyen butaságokat a kicsinek (még nem tudja elkülöníteni a meseszerű, fantáziavilágot a valóságostól), és remélem meg is értették. Amikor ők voltak kicsik, akkor is annyira vigyáztam, hogy senki ne beszéljen nekik "zöldségeket", mert tudom, hogy a felnőttek is sokszor azt hiszik, hogy "szellemesek", de közben elképesztő károkat okoznak a gyerekek lelkében. Amikor pl. a vacsorát megenni nem akaró gyereknek azt mondják, hogy "elvisz a zsákos" és hasonló.
Persze azokat a "vicceket" sem bírom, amikor a kicsi gyereket arra buzdítják, hogy legyen szemtelen a szüleivel szemben. Pl. "Rúgd fenékbe apádat!" HMMMM! Aztán magyarázhatom jó ideig a gyereknek, hogy ez miért is nem poén.
Az biztos, hogy nagyon kell figyelni, hogy mit mondunk/teszünk, mert a kicsik feje olyan, mint a szivacs, minden infót felszív.

"Kérek inni!" - avagy játszmák az elalvás körül

Drága kis két és fél évesem egy ideje belépett abba a korba, amikor az elalvás előtti időt egy picit húzni próbálja. Az esti fektetéskor már egy ideje megfigyeltem, hogy pár perccel villanyoltás után kiabál: "Kérek inni!", de legújabban délután is beindult a játszmázás. Amint elérek az ajtóhoz, és már majdnem becsuktam, akkor jut eszébe, hogy szomjas. :-)
Egyébként semmi gond, edzett vagyok már, és ráadásul tudom, hogy az elkövetkező fél évben még rosszabbodni is fog a dolog, mert amint éjjelre is lekerül a pelus, akkor jön a "Pisilni kell!", "Kakálni kell!", sőt, nehezebb napokon az "Éhes vagyok!" "Szomjas vagyok!" vagy "Még egy puszit adok." is.
Édesek egyébként, csak amikor az ember lánya egy hosszú nap után arra vágyik, hogy végre letehesse a fenekét, és pár percet magára vagy a párjára is fordíthasson, akkor fárasztó tud lenni. Főleg a harmadik pisilési próbálkozás, és a negyedik "Megint piszkál a Bobó!" után. Nem sokszor fordul elő, hogy a végletekig húzzák a gyerkőcök a dolgot, de néha megesik.
No, én még régen, mikor a nagy fiaim voltak ebben a korban, akkor bevezettem azt a szokást, hogy mielőtt elbúcsúztam tőlük mindent végigkérdeztem: "Kinek kell pisilni, kakilni? Kértek inni?", stb. Megbeszéltem velük, hogy fáradt vagyok, és miután becsuktam a szobaajtót már nem szeretnék visszajönni különféle óhajok miatt, úgyhogy még most mondják mit szeretnének. No, azért így is el tudták húzni a dolgot, úgyhogy egy idő után arra jutottam magammal, hogy én bizony ennek véget vetek. Kaptak két részes, könnyen le-fel húzható pizsamát, tudták hol a bili, és megbeszéltem velük, hogy amikor dolguk akad, akkor menjenek egyedül elintézni, még szólni sem kell nekem.
Igyekeztem persze az esti összebújásra, mesélésre elegendő időt fordítani, hogy töltekezhessenek a közös együttlétből, de aztán jóéjt puszi és lámpaoltás után már nem mentem be hozzájuk. Meg is mondtam mindig, hogy éppen mi dolgom van, ami miatt nem tudok már többet bejönni (mosogatni, tusolni, apával beszélgetni mentem, stb.). Persze mindig igazat mondtam, mert ha egyzser rajtakaptak volna, hogy nem, hááát megnézehttem volna magam azután!
Aztán persze szépen lecsengett ez az időszak is, ma már mosolyogva gondolok vissza rá, most, hogy a kicsi előhozta az emlékeket. Kíváncsi vagyok ő majd milyen indokokat talál még ki! ;-)

Karácsonyi játéközön

Nemsokára itt a karácsony, és be kell valljam, a szép és szeretetteli együttlét mellett valahogy mindig ott van ez a nagy játékkánaán, ami engem kicsit zavar. A családtagoknak nem mondhatom, hogy ne vegyenek a gyerekeknek semmit, mindenki szeretne nekik valamit ajándékozni, csak az a helyzet, hogy ilyekor ettől a sok újdonságtól némileg megzavarodnak a gyerkőceim. Azt sem tudják mihez nyúljanak, valahogy túl sok az inger, és csak remélem, hogy a kapott új játékok fele egy hét múlva nem a sarokban végzi.
Pedig próbálom úgy beosztani, hogy (persze különböző személyektől) kapjanak vmit a kedvenc gyártóiktól, meg társasjáték, könyv és ruhanemű is legyen az ajándékok között, mégis túlzás az egész. Két nap alatt szülők, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, unokatesók, dédszülők, és még ki tudja kik halmozzák el őket "minden földi jóval".
Szívesen mondanám én, hogy vegyünk nekik közösen egy valami nagyobbat, és ők attól is nagyon boldogok, de ezt nem mindenkivel lehet megbeszélni. Talán már Ti is éltetek meg hasonlót...
Persze gyerekkoromban én is biztos nagy izgalommal vártam, hogy XY-tól milyen meglepetést kapok, s nem hiszem, hogy túl soknak éreztem volna az ajándékokat... :-).
Egy valami viszont jó érzéssel tölt el: már hónapok óta mondogatják a gyerekek, hogy mit szeretnének karácsonyra, és ugyan sejtik, hogy meg is kapják, mégis itt van a csodás várakozás, ami remélem megsokszorozza majd az örömüket.

Kőkemény kobak

Igen, harmadik fiam bizony nem könnyű eset. Nem mondom, hogy a nagyok olyan "Bólogató Jánosok" lennének, de ez a kisember elképesztő.
De épp ezért rengeteget lehet tőle tanulni, mégpedig TÜRELEMRŐL, KITARTÁSRÓL, KÖVETKEZETESSÉGRŐL.
Nap, mint nap meg kell vele küzdenem bizonyos témákban, de nem adom fel. A következő példa jól muatatja állhatatosságát:
Nos, két és fél évesen igen határozott elképzelése van arról, hogy mit hogyan szeretne. Például ha otthonról elmegyünk, akkor mindig farmer nadrágot és farmerdzsekit szeretne felvenni. No, ezzel semmi baj nem volt, mindaddig, míg be nem jött a hidegebb idő. Csakhogy 8 fokban nem elegendő a farmerdzseki, mert megfázhat. Persze hisztizik, vég nélkül hajtogatja, hogy ő farmerdzsekit akar felvenni, és kész!
Na jó, egy ideig ment a trükközés, hogy akkor alá pulcsit adok (persze nem örült a csöppség), de nulla fok körül, ill. esőben ez nem lett volna elegendő. Ezért aztán a farmerdzsekire adtam rá a vízhatlan kabátját. Nem hazudok, heteken keresztül minden egyes alkalommal tiltakozott, pedig soha nem ért vele célt. Magyarázhattam én, hogy hideg van, megfázhat, blablabla...
Egyik alkalommal elindultunk itthonról, s kb. 20 perc sétával értük el célunkat, de az én kicsim mindvégig, megállás nélkül mondogatta hol hangosabban, hol halkabban, hogy "Mondtam, hogy ezt vegyétek le! A farmerdzsekit akarom!". Persze a kabát alatt ott volt az ominózus dzseki, de hát ez így nem tetszett a manónak. Aki már végigélt hasonlót, az tudja, hogy milyen ezt 20 percen keresztül szüntelenül hallgatni. Hát nem egy leányálom! Sokszor vettem nagy levegőt, nyeltem nagyokat, igyekeztem neki mindenféléről mesélni, de nem használt. No, ezért mondom, hogy az én kis kőkemény kobakom nagyon sok mindenre tanít engem! :-)
Azért sok heti kitartás után most már nem kéri többet a farmerdzsekit, de az igaz, hogy mindig ő választja ki, hogy a két overáljából melyiket veszi fel. Ebből nincs is köztünk nézeteltérés, hiszen az időjárásnak megfelelő öltözék mind a kettő :-).

Élet a császármetszés után

Nagyon régóta készülök, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Ami most ismét eszembe juttatta, az egy nemrég indult blog, ahol korábban császármetszésen átesett édesanyák saját pozitív történeteiken keresztül kívánnak azoknak segíteni, akik szeretnének a műtét után természetes úton szülni. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hajrá csajok! http://csaszarutanszulni.blogspot.com/

Nos, pszichológus körökben nem leszek népszerű, ha ezt leírom, de mindig is nagyon elhatárolódtam attól a szemlélettől, mely a császármetszésen átesett édesanyákban teljesen felesleges és érthetetlen módon lelkiismeretfurdalást ébreszt, mondván, hogy a gyermekükkel való kapcsolatuk vagy a kicsi lelki egészsége sérül egy ilyen műtét következtében.
Először is: egészen biztos vagyok benne, hogy a császármetszésen átesett édesanyák jelentős százaléka NEM önként és dalolva választotta ezt a beavatkozást, hanem az valami miatt szükségessé vált. A praxisomban nagyon gyakran találkoztam olyan nőkkel, akik nem is értették sajnos, hogy miért döntött így az orvos a fejük fölött, de kiszolgáltatott helyzetükben nem tudtak ellene tenni.
Szinte kivétel nélkül mindenkinek lelkiismeretfurdalása volt (holott nem ő tehetett róla!), hogy nem természetes úton szülte meg gyermekét, melyhez egy nagyfokú hiányérzet is társult, hiszen nőként arra lettünk teremtve, hogy világra hozzuk a bennünk fejlődő magzatot, s ha a dolog végül nem ennek megfelelően alakult, akkor egy élmény, amire hónapokat vártunk, bizony elmaradt, s nőiességünkön csorba esett.
Másodszor: A műtétnek bizony lehetnek nagyon kellemetlen velejárói, pl. a seb nehezebb gyógyulása, a tejtermelés beindulásának lelassulása (hiszen a szervezet a sebgyógyításra is sok energiát fordít), műtéti szövődmények. Nos, ezek a velejárók valóban nem könnyítik meg az édesanya és a csecsemő korai kapcsolatát, de a legtöbb édesanya szépen túljut ezeken a megpróbáltatásokon is. Főleg, ha a további lelkiismerefurdalás gerjeszését mellőzzük, és inkább támogatjuk a kismamát!
Harmadszor: Magától értetődő, hogy kellemesebb természetes úton világra jönni, de könyörgöm, azért még elég sok élmény, emlék, tapasztalat vár ránk az életben, ezt ne felejtsük el! 
Jómagam mindhárom fiamat otthon szültem, nincs saját élményem a császármetszésről. Egy azonban biztos: úgy vélem, hogy mindenkit, aki császármetszéssel szült, maximálisan támogatni és biztatni kell, megerősíteni abban, hogy nagyon jó anyuka, segíteni abban, hogy fel tudja dolgozni a műtét esetleges testi-lelki következményeit, és meg kell szüntetni a lelkiismerefurdalás ébresztését, fokozását! Mert ez utóbbi árt legtöbbet az anya és gyermeke kapcsolatának, ebben biztos vagyok.
A fent említett blog azt hiszem rengeteget tesz ezért, minden kedves írójának köszönet érte!
Az INDOKOLATLAN és SZÜKSÉGTELEN császármetszések ellen azonban úgy vélem fel kell lépnünk.

Bízzatok a testetekben, a női erőtökben!