2010. november 24., szerda

Élet a császármetszés után

Nagyon régóta készülök, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Ami most ismét eszembe juttatta, az egy nemrég indult blog, ahol korábban császármetszésen átesett édesanyák saját pozitív történeteiken keresztül kívánnak azoknak segíteni, akik szeretnének a műtét után természetes úton szülni. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hajrá csajok! http://csaszarutanszulni.blogspot.com/

Nos, pszichológus körökben nem leszek népszerű, ha ezt leírom, de mindig is nagyon elhatárolódtam attól a szemlélettől, mely a császármetszésen átesett édesanyákban teljesen felesleges és érthetetlen módon lelkiismeretfurdalást ébreszt, mondván, hogy a gyermekükkel való kapcsolatuk vagy a kicsi lelki egészsége sérül egy ilyen műtét következtében.
Először is: egészen biztos vagyok benne, hogy a császármetszésen átesett édesanyák jelentős százaléka NEM önként és dalolva választotta ezt a beavatkozást, hanem az valami miatt szükségessé vált. A praxisomban nagyon gyakran találkoztam olyan nőkkel, akik nem is értették sajnos, hogy miért döntött így az orvos a fejük fölött, de kiszolgáltatott helyzetükben nem tudtak ellene tenni.
Szinte kivétel nélkül mindenkinek lelkiismeretfurdalása volt (holott nem ő tehetett róla!), hogy nem természetes úton szülte meg gyermekét, melyhez egy nagyfokú hiányérzet is társult, hiszen nőként arra lettünk teremtve, hogy világra hozzuk a bennünk fejlődő magzatot, s ha a dolog végül nem ennek megfelelően alakult, akkor egy élmény, amire hónapokat vártunk, bizony elmaradt, s nőiességünkön csorba esett.
Másodszor: A műtétnek bizony lehetnek nagyon kellemetlen velejárói, pl. a seb nehezebb gyógyulása, a tejtermelés beindulásának lelassulása (hiszen a szervezet a sebgyógyításra is sok energiát fordít), műtéti szövődmények. Nos, ezek a velejárók valóban nem könnyítik meg az édesanya és a csecsemő korai kapcsolatát, de a legtöbb édesanya szépen túljut ezeken a megpróbáltatásokon is. Főleg, ha a további lelkiismerefurdalás gerjeszését mellőzzük, és inkább támogatjuk a kismamát!
Harmadszor: Magától értetődő, hogy kellemesebb természetes úton világra jönni, de könyörgöm, azért még elég sok élmény, emlék, tapasztalat vár ránk az életben, ezt ne felejtsük el! 
Jómagam mindhárom fiamat otthon szültem, nincs saját élményem a császármetszésről. Egy azonban biztos: úgy vélem, hogy mindenkit, aki császármetszéssel szült, maximálisan támogatni és biztatni kell, megerősíteni abban, hogy nagyon jó anyuka, segíteni abban, hogy fel tudja dolgozni a műtét esetleges testi-lelki következményeit, és meg kell szüntetni a lelkiismerefurdalás ébresztését, fokozását! Mert ez utóbbi árt legtöbbet az anya és gyermeke kapcsolatának, ebben biztos vagyok.
A fent említett blog azt hiszem rengeteget tesz ezért, minden kedves írójának köszönet érte!
Az INDOKOLATLAN és SZÜKSÉGTELEN császármetszések ellen azonban úgy vélem fel kell lépnünk.

Bízzatok a testetekben, a női erőtökben!

5 megjegyzés:

  1. nagyon tetszik, ahogy erről írsz:-) ezért is szeretlek olvasni, mert a gondolkozásmódom közel áll a Tiédhez.

    a másik: jómagam "spontán" szültem, de végül nem tudtam szoptatni a picit, csak két hétig. Pedig ez az egy dolog volt, amiben aztán biztos voltam, hogy menni fog és nem lesz vele gondom. Hát tévedtem, ilyen az élet:-)hiába akartam, nem ment! eleinte kemény is volt, de óriási szerencsémre én egy külföldi szerző könyvét olvastam erről el, mint kezdő anyuka. A könyv írója pedig nem görcsösen, hanem ehhez a kérdéshez abszolút "normálisan" állt hozzá a kérdéshez. Ennek köszönhetem, hogy nem lett lelkiismeret furdalásom és nem érzem magam semmivel sem kevesebbnek.

    VálaszTörlés
  2. Igen, a szoptatásról is mindig mindenki azt mondja: "Fog az menni, csak akarni kell!".
    Pedig nem is olyan egyszerű a dolog. Szerintem a legtöbbünk igenis megküzdött vele/érte. Én az első kettőt három éves korukig szoptattam, sok mindent megtapasztaltam ezen a téren. Pár évvel később a legkisebb azonban annyira próbára tett (már akkor se volt könnyű eset :-)), hogy ha nem tapasztaltam volna meg, hogy működik a szoptatás, akkor egészen bizti hogy feladtam volna! Hihetetlen, de így van. Két-három hétig minden szoptatás egy rémálom volt, nem tudta bekapni a cicimet, sokszor 45 percen keresztül, pedig elég sok trükköt, praktikát ismertem ez ügyben. Éreztem, hogy ha első gyerek lett volna, akkor nem lett volna erőm tovább küzdeni (és nem szégyelltem volna).
    Az élet olyan sokféle helyzetet produkál, nem szabad senkit elítélni, hisz az ő esete nagyon is eltérhet a mi eddigi tapasztalatainktól.
    A legkisebb gyermekem nagyon keményen erre tanít most engem, aki azt hittem sokfélét láttam már. :-)

    VálaszTörlés
  3. Épp most olvastam az Otthonszülésről szóló törvénytervezetet. A császármetszésen átesett édesanyákat kizárják a körből. Nagyon elkeserít, mert tudom, hogy rendkívül kevés kórházi orvos engedi a műtét után a hüvelyi szülést :-(((.
    Azért a bejegyzésben említett blog írói biztosan tudnak segíteni az érdeklődőknek, ez kicsit vígasztal!

    VálaszTörlés
  4. Hát... eljutottunk oda, hogy szégyellnem kell magam. Tényleg szégyellnem kell magam???? Igaz, ami igaz, nem Kismama magazinon szocializálódtam mamának így nem jutott osztályrészemül azon szorongani, hogy jó anya leszek-e akkor is, ha császármetszéssel szülök, mi több akár "programozott" császárral.
    Nem tudom ki hogy van ezzel, de a terhesség 9 hónapjáról szólt számomra minden. Ott nőttünk, értünk mi össze a babáimmal; kommunikáltunk és vigyáztunk és vártunk egymásra. A születés a betetőzése volt a dolgoknak, de addigra mi már régen ismertük egymást. És császármetszés ide vagy oda ez a barátság azóta is tart. Mind a három srácommal...
    Habár a retina leválásaim miatt kellett császárral szülnöm cseppet sem bánom és saját magam előtt cseppet sem szégyellem. Egészségesen születtek és azóta is azok mindahányan. Mi több kiegyensúlyozott, boldog gyerekek. Több, mint egy évig szoptak, soha semmi gondunk nem volt az étkezéssel, az allergiákkal stb.
    Gyorsan gyógyultam a császárok után és ma sincsenek problémáim.
    Félreértés ne essék, nem a császármetszés feltétlen népszerűsítéséért szállok síkra; hiszem, hogy minden mamának magának kell döntenie arról, hogy hol és hogyan akar szülni, persze bízva abban, hogy tudja helyesen és önmaga számára megnyugtatóan értelmezni, értékelni az állapotát, helyzetét.
    Hiszem, hogy minden mama vagy leendő mama ösztönösen tudja, érzi mi jó neki és a babájának csak nem sokszor nem mer vagy tud aszerint cselekedni. Pedig, ha hinne magában sok negatív élmény elkerülhető lenne.
    Meggyőződésem, hogy sok minden "fejben" dől el. Rajtad múlik milyen nap van ma; attól függ te milyennek látod.
    Szégyellem, de be kell vallanom, soha nem éreztem úgy, hogy megfosztottak bármitől azáltal, hogy császárral hoztam világra a fiaimat, kórházban. Boldog, örömteli élmény volt, de én már jóval azelőtt anyának, barátnak éreztem magam mielőtt megszülettek volna. Hiszen már hónapokkal korábban felelős voltam értük és hoztam meg döntéseket az ő egészséges fejlődésük érdekében.
    Fontos dolog, hogy hol és hogyan adunk életet gyermekünknek, de ne ez alapján ítéljük meg a mamák képességeit és az anya-gyerek kapcsolat jövőjét. Legalább mi, nők, legyünk toleránsak egymás iránt, hiszen "mindenki azt akarja"... egészséges, boldog gyerekeket. Ki így gondolja, ki úgy, hogy hogyan is lehet ezt elérni. Van aki dönthet van, akinek el kell fogadni egy helyzetet a szülésével kapcsolatban. És habár sok mindenban hasonlítunk sok minden különbözünk is egymástól. Nem gondolom, hogy jobb a császármetszés, mint az otthonszülés, de azt sem, hogy rosszabb lenne. Minden nézőpont és hit kérdése.
    Hát tartsuk tiszteletben egymás jogát a választáshoz...

    VálaszTörlés
  5. Kedves Névtelen!
    Örülök, hogy megosztottad velünk a szép élményeidet.
    Az a legfontosabb, hogy bármilyen módon is szülünk, szép emlékeink maradjanak róla.
    Szép tavaszt Nektek!
    Pancsa

    VálaszTörlés