Egyik kedvenc történetem

Múltkor megígértem, hogy írok az "erőltetni kellett, hogy menjen" témakörében.
Ezt a sztorit tényleg szeretem, ami a barátnőmmel, ill. a húgával esett meg. (Remélem nem haragszik meg, hogy ide leírom. :-))
Tehát, a hugica jóval fiatalabb a barátnőmnél, s a történet idején kb. 13 éves lehetett. Külön városban laknak, melyek egymástól kb. egy órányi vonatútra vannak.Már nem először fordult elő, hogy a kislány egyedül ment vonattal a nővéréhez (a szülők feltették az Intercityre, a barátnőmék leszedték róla), mikor a következő helyzet állt elő: Hazafelé indult volna a gyermek, s mikor kiértek a vasútállomásra, közölték velük, hogy egy adott szakaszon javítják a vágányokat, így ott majd át kell szállniuk autóbuszra, s később vissza a vonatra. A kislány (érthető módon) megijedt. Egyébként sem volt egy bátor gyermek, és a váratlan helyzet, a megoldandó probléma félelemmel töltötte el.
Mit tett a barátnőm? Na, ő tényleg egy talpraesett csaj, hát keresett egy szimpatikus diáklányt a vonatra váró emberek között, és megkérte, hogy viselje gondját a kishúgának. Természetesen a fiatal hölgy örömmel segített.
Hazaérve a kislány felhívta a barátnőmet, és örömmel újságolta, hogy milyen jól érezte magát a diáklány társaságában, és úgy élte meg az egészet, hogy sikeresen átvészelte ezt a kezdetben rémísztőnek tűnő helyzetet.
Magyarul tanult belőle. Mit? Először is problémamegoldást (kísérő keresése), másrészt azt, hogy ő képes rá, hogy megküzdjön egy ilyen nehézséggel. Önbizalma nőtt, büszke volt magára, hogy sikeresen "túlélte" az átszállásokat.
Nos, úgy hiszem a barátnőm megtehette volna azt is, hogy "visszavonulót fúj", azaz kocsiba pattan a húgával és hazaviszi. Mit tanult volna belőle a kislány? Hogy bizony vannak félelemkeltő helyzetek, amik elől el kell futni, és rendjén is van, hogy ő ilyen kis félős, hiszen lám, a "nagytesó" is megfutamodik.
Úgy hiszem, néha "helyzetbe kell hozni" a gyermeket, hogy megtapasztahassa, hogy amiről azt gondolta félelemkeltő, az nem is biztos, hogy valóban annyira rémes, sőt!
Most mondjam azt, hogy én sem akartam elmenni 16 évesen Belgiumba egy sporttáborba, csak édesanyám erőltette? És olyan fantasztikus volt, hogy még ma is emlékszem rá, örök emlék! :-) (Köszönöm, anyuci, hogy "erőltetted"!)

Nehéz őket elengedni?

Bizony nehéz. Tegnap a harmadik osztályosok szülei a tervezett osztálykirándulásról beszélgettek. A tanító néni egy 3 napos kirándulást javasolt, melyen a gyerkek egy gazdaság életébe pillanthattak volna be, bekapcsolódhattak volna az éppen folyó napi munkába, és! éjjel szalmában alhattak volna. Nagy szomorúság volt számomra, hogy bár minden szülő úgy vélte, hogy ez egy fantasztikus élmény lenne a gyerekének, mégis leszavazták a javaslatot. Miért?
Mert nem tudnak leválni a gyerekeikről (9-10 évesekről van szó!). Ők érzik magukat rosszul, hogy a gyermek két éjjel nem velük alszik. "Mi van, ha beteg lesz? Ha haza kell hozni? 3 órás utat hogy bírnak ki a gyerekek? És ha a szalmában nem tudnak jót aludni?" Ilyen, és ehhez hasonló kérdések záporoztak. :-(
Úgy vélem a fentiek bármely későbbi életkorban is gondot okozhatnak a túlságosan aggódó szülőknek, és nagyon sajnálom, hogy erről lemaradnak a gyerekek. Úgy érzem megfosztottuk őket valami klassz dologtól.
Persze jövőre is el lehet oda menni, de épp most kapcsolódott volna a tananyaghoz ez a téma, és az sem mellékes, hogy lassacskán majd kamaszodnak is a gyerekeink, és ki tudja, hogy lesz-e kedvük a gazdaságban dolgozni, szalmában aludni?
Végül is mindegy, az biztos, hogy most nem mennek, pedig adott volt a lehetőség. Sőt a bizonytalankodó szülők is eljöhettek volna, hogy lássák, hogy a gyerekük jól érzi magát. Nekem fáj, hogy mi döntöttünk helyettük, a fejük fölött, annak dacára, hogy belül éreztük, hogy ez nekik jó lenne.
Azt hiszem gyakran döntünk a gyerekeink helyett mi szülők. Van amikor teljesen rendjénvaló, míg más esetekben érdemes átgondolni, hogy vajon nem csupán a mi saját félelmeinket vetítjük-e a gyermekeinkre, nem fosztjuk-e meg őket az aggályaink miatt valami nagyszerű dologtól?
Meddig normális mértékű a féltés? Mikor ártalmas számukra az a burok amelyben tartani szeretnénk őket?
Valamikor le kell válnunk egymásról, ez biztos. Érdemes apró lépésenként megtenni a dolgot, mert úgy mindekettőnknek sokkal jobb.
Pl. egy két éves gyerekre már jó, ha néha a nagyi vigyáz pár órán át, sőt, van aki szívesen ott is alszik a mamánaál ebben a korban. Mindenkinek más a tempója, de érdemes figyelni a gyermeket, hogy mikor van erre készen, mert ha "lecsúszunk az időpontról" (pl. 9 évesen még soha nem aludt máshol vagy a szülei nélkül a gyerek), az elég nagy gondot okozhat.
Tudom én, hogy nem könnyű a leválás, hiszen nekem is itt a három lurkóm, de sokszor arra gondolok, hogy értük tezsi az ember, hiszen nekik sem lenne jó, ha nélkülüknk létezni sem tudnának.

Azzal segítek, ha nem segítek?

Szerintem sokszor igen. Mire is értem ezt?
A legkisebb fiam sokszor erőlködik, hogy kivegyen mondjuk egy fazekat a konyhaszekrényből, vagy beleültessen egy Duplo figurát a játékautóba. Ilyenkor elnézem, és sokszor már azon a ponton vagyok, hogy segítek neki (kvázi megteszem helyette), de megálljt parancsolok magamnak, és várok. Még akkor is, ha kicsit nyafog, és kéri, hogy segítsek. Inkább biztatom, egy-két szóval segítem, de nem végzem el helyette a munkát. Miért? Nem azért meg gonosz vagyok, és "Hadd szenvedjen az a gyerek!". Hanem azért, mert bízom benne, hogy meg tudja csinálni, és tudom, hogy sokkal jobb neki is, ha ezt megtapasztalja, mert attól nő az önbizalma, és nem utolsó sorban egyre ügyesebbé is válik a feladatmegoldások során.
A nagy fiam most egy sálat köt magának, aminek a fele már kész is van (3 nap alatt megkötötte), de most egy ideje pihen a munka, mert az olvasás jobban leköti, egyszerűen lankadt a kötés iránti érdeklődése. Rendben is van ez így, de én magamban kesergek, hogy itt a tél vége, és nem is tudja kipróbálni a munkája gyümölcsét. Megvallom sokszor átfut az agyamon, hogy csak egy kicsit kötök hozzá, hadd haladjon az a munka, de itt is meg kell fékeznem magam, mert tudom, hogy most örülne a segítségemnek, de később mégis sokkal-sokkal jobb érzés lesz neki, hogy elmondhatja: ezt a sálat ő kötötte egyedül. Akkor a teljes dicsőség az övé. Szerintem óriási a különbség, nem?
Egyébként lesz még tél jövőre is :-).

Anya = Házicseléd?

Nos, kis szünet után újra itt. Nem tudom ki mennyit sütött-főzött, dolgozott az ünnepek alatt, de én elég sokat, és azt hiszem elfáradtam. Mindennek tetejébe mosogatógép nélkül voltam egy egész hónapig, és karácsony, vendégeskedés lévén ez rengeteg plussz munkát okozott.
Valószínűleg ezek eredményeképpen akadtam ki egyik nap, mert már egészen úgy érzetem magam, mint egy jófajta házicseléd. Aki mindig mindenkit körülugrál, kiszolgál, lesi a kívánságokat, csak épp a lényegre nincs ideje: valóban együtt lenni a gyerekeivel. Egyik gyerkőc kérte, hogy tanítsam meg kötni, másik, hogy hadd mutassa meg a horgolás-tudományát, amit aznap tanult az iskolában, én pedig olyan szívesen lettem volna velük, de valahogy mindig akadt valami dolgom: a kicsit tisztába tenni, megetetni, elmosogatni, felsöpörni, kiteregetni, havat söpörni, tudomisén...
Aztán vacsorakor jött el a pillanat, hogy ültek az asztalnál, megint várták, hogy csiribí-csiribá odategyek mindent, ( a nagyoknak a kenyeret szerencsére már nem kell megkennem, ezt elértem), készítsem a kakaót, etessem a kicsit, és megint azon kaptam magam, hogy már vinnem kell fürdetni a picúrt, de még nem is ettem.
Száz szónak is egy a vége, azt hiszem elrontottam valamit. Igaz, segítenek a nagyok, ha megkérem őket, de valahogy szívességnek érzik, ha nekik kell teríteni, a hűtőből ki/be pakolni, vagy a saját szobájukat felporszívózni. Aztán meg csodálkoznak, hogy nincs időm valóban együtt lenni velük (mármint értelmesen, élménydúsan).
Ennek fényében elhatároztam, hogy igenis lesz feladata mindegyiknek, hiszen az életben sem jó, ha mindig csak várunk arra, hogy kiszolgáljanak, mert egyszer csak nem lesz ott anyuci. Másrészt be kell látniuk, hogy nem én élek egyedül ebben a házban, nem én eszek egyedül, nem én koszolok egyedül, főleg nem az ő szobájukban.
Nem múzeum a lakásunk, de egy alapvető rend jólesik, ha körülvesz. Szeretném, ha ezt ők is így éreznék. A külső rendetlenség sokszor belső káoszhoz vezet.
Tudom, sokan jutalommal motiválják a gyerekeiket a segítésre. Én ezt nem szeretném. Ne azért segítsen, hogy aztán cukorkát vagy pénzt kapjon, hanem azért, mert akkor lesz időnk a közös játékra (hisz ez is jutalom), vagy azért, mert ezzel nekem örömet szerez, esetleg azért, mert neki is igénye van a rendre, tisztaságra. Nyolc és kilenc évesen ezt már beláltják szerintem.
Gondolkoztam, hogy hol rontottuk el: Mindig körülöttük forog minden. Lessük a kívánságaikat, hogy mi érdekli őket, hova mennének, mit csinálnának szívesen, stb. Ez így egy bizonyos szempontból jó is, csak valahogy meg kell találni a középutat, hogy ne csak a szórakozás, hanem az élet munka része is jelen legyen. Hiszen nem szól majd a későbbi életük sem csupán a szórakozásról, az élvezetekről. Félreértés ne essék, nem azt szeretném, hogy egész nap sikálják a lakást, csak vállaljanak annyi részt a feladatokból, ami korukból kifolyólag elvárható és nem megterhelő. Azt szeretném elérni, hogy természetes legyen neki, hogy ha indulunk vacsizni, akkor ők terítenek, veszik elő a hútőből az ételt, és maguk után el is pakolják a cuccokat. Ez szerintem normális dolog, nekem viszont rengeteg időt és energiát spórol, amit így rájuk fordíthatok.
No, remélem sikerül mindezt gördülékenyen bevezetnünk.

Első napok az óvodában

Bizonyára nagy izgalomban teltek el az első napok az óvodában kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A sok új játék, a kevdes óvónénik remélem elbűvölték a kismanókat, és mindenki jól érezte magát. Igen, a 3-4 éves gyermekek többsége várja már az óvodát, szeret gyerekek között lenni.
Az első napokban ritkán van "gond", hiszen az újdonság varázsa magával ragadja gyermekeinket. Eljön azonban az idő (úgy két hét elteltével), amikor a kicsi felfedezte, kipróbálta a játékokat, megismerte a csoporttársait, és kezdeti lelkesedése csökken egy kicsit. Ilyenkor ébred rá, hogy "ez már mindig így lesz", azaz óvodába kell járnia. Ilyenkor előfordulhat, hogy nem akar esetleg óvodába menni, s ki-ki vérmérséklete szerint tiltakozik is. Nincsen ezzel semmi baj, tudjunk róla, hogy ez természetes dolog, és pár napon belül el fog múlni. Biztassuk a gyermeket, és szeretettel, de határozottan álljunk ki amellett, hogy az óvoda jó hely, és ő mostantól oda jár. (Persze, ha meggyőződtünk arról, hogy az adott csoport nem gyermekünknek való, és van rá lehetőségünk, akkor ne habozzunk váltani!)
Ha sír a kicsi az elváláskor, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy rosszul érzi magát az oviban. Inkább az elválást siratja, az anyával otthon töltött éveket sírja vissza. Nincs ezzel semmi gond, ez egy életszakasz lezárása. Érdemes délután vagy másnap megkérdezni az óvónőt, hogy meddig sírt, s utána sikerült-e feloldódnia. Legtöbbször csak néhány percig tart a sírás, utána önfeledten játszik a gyermek. Nagyon megnehezítjük azonban a dolgát, ha mi is elpityeredünk. Sokszor az apukák könnyebben elválnak a kicsitől, ilyenkor talán jobb, ha ők viszik reggel oviba.
Akinek az édesanyja otthon van a kicsi testvérével, annak nehezebb dolga van, hiszen tudja, hogy az anyunak nem kell munkába mennie, és ő is vigyázhatna rá. Érdemes ilyenkor hangsúlyozni azt, hogy az óvodás gyermek már "nagy", és ennek előnyeit kidomborítani. Lehetnek kiváltságai, új szerepei, stb.
Az sem ritka, hogy a régóta szobatiszta gyermek átmenetileg újra bepisil, bekakil. Tekintsük ezt természetesnek (mint ahogy az is), úgy hamarabb elmúlik. Ha szekáljuk vele a gyermeket, akkor súlyosbodhat a probléma. Nem kell megijedni, az óvónők is fel vannak erre készülve. A változástól (pláne, ha az élete más területeit is érinti) kicsit megbillent a gyermek lelki egyensúlya, biztonságérzete, és ez az oka a korábban már túlhaladott fejlődési szintre való visszacsúszásnak. Sok-sok szeretettl, türlemmel segíthetünk gyermekünknek a kezdeti nehézségek átvészelésében.
A hétvégék, szünetek után gyakran nehezebben indul el a kis óvodás. (Valljuk be néha velünk is így van ez hétfőnként!) Idővel azonban megszokja a hétköznapok és hétvégék váltakozását, és az újdonsült barátságok is csalogatják majd be a csoportba. Megszokja az óvodai életet, egyre önállóbb lesz, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy délután hosszasan kell rá várakozni, míg befejezi a játékot, és elbúcsúzik a társaitól. Igen, "nagyfiú/nagylány" lesz belőle :-).

Milyen feladatai legyenek a gyermeknek?

Tegnap este erről beszélgettünk a férjemmel. Megmondom őszintén a három gyerek és a családi ház rengeteg tennivalót kínál, és sokszor úgy érzem nagyon egyedül vagyok pl. a rendetlenséggel vívott harcban. Négy fiú él körülöttem, és be kell látnom, nekik más az ingerküszöbük ezen a téren. Azért, ha felhívom a dologra a figyelmüket, akkor segítenek ők szívesen, és a kis csapat pikk-pakk rendet varázsol :-).
Elgondolkoztam azon, hogy mi szülők folyamatosan azon munkálkodunk, hogy a gyerekeinknek minél szebb, felhőtlenebb gyerekkort teremtsünk. Ezért aztán a mai gyerekek szinte mindenben csak a szórakozást keresik, és fel vannak háborodva, ha valami feladattal bízzuk meg őket.
A régi időkben a gyerekeknek is megvoltak a feladataik. nekik is hozzá kellett járulni a család boldogulásához. Az életük szerves része volt a munka, melyben mindig megkeresték a maguk számára a szórakozást is. A mai gyerekeken, fiatalokon azt látom, hogy inkább kerülnék a munkát, ha van rá mód.
Tavaly a kisfiam azzal jött haza az iskolából, hogy az egyik osztálytársa pénzt kap azért, hogy kitakarítsa a saját (!) szobáját, a másik pedig ajándékot. Mondtam neki, hogy : "Drágám, én úgy gondolom, hogy annak a feladata rendet rakni, aki szétpakolt. A jutalma pedig az érte, hogy innentől kezdve szép, tiszta, rendezett környezetben lehet." Elfogadta, tudja, hogy nálunk ez a rendszer, és kész. Nem vagyok hajlandó utánuk pakolni, mert nekem is csak 24 órából áll a nap.
Egyébként sokszor olyan nagy örömmel segítenek a gyerekek a ház körüli munkában, csak hagyni kell őket kibontakozni. Tavaly nyáron a nagy fiam teljesen egyedül nekilátott körtét eltenni a fagyasztóba. Meghámozta, feldarabolta, zacskóba tette, és berakta a fagyasztószekrénybe. Négy-öt adagnyit eltett így. Télen pedig nagyon büszke volt magára, amikor abból főztünk körtelevest.
Bár néha nehezen kezdenek hozzá, de akkor is büszkék magukra, amikor rendet raknak a szobájukban, s nekik is jobb érzés bemenni a tisza, rendezett helyiségbe.
Persze én sem szeretném mindig ugráltatni őket, és folyamatosan keresem ezen a téren az egyensúlyt. Mégis azt gondolom, hogy a munka örömét kár lenne elvenni tőlük.

Milyen a valódi segítség?

A minap történt, hogy gyermekeim henna tetoválást szerettek volna kérni a bőrükre. Az én drága középső fiam azonnal tudta, hogy ő gyíkot szeretne, s azt is, hogy a sok közül melyiket. Mindig ilyen könnyen és gyorsan dönt, pontosan tudja, hogy mit szerete. Ennek van előnye, és hátránya is :-).
Legidősebb gyermekem hezitált, mint mindig. Rendkívül nehezen dönt. Apróságokon képes órákig, napokig vívódni. Nagyon jól ismerem ezt az érzést, én is ilyen vagyok, és megvallom piszokul zavar.
Szeretném, ha ő felnőtt korában már rutinosabban hozná meg a döntéseit. Mikor segítek azonban neki? Ha helyette döntök? Mert sokszor kéri, és bevallom néha sokkal könnyebb, egyszerűbb megoldás lenne. De ellenállok, mert azt gondolom azzal sokkal többet segítek neki hosszú távon, ha inkább megtanítom arra, hogy milyen apró trükkök, módszerek segítenek a döntéshozatalban, mintha helyette választok. Így a döntés a sajátja, másrészt meg kell tanulnia, hogy később sem adhatja át a felelősséget másoknak. Ha döntünk, annak súlya van.
Egyébként már sokat fejlődött az én kisfiam. Régebben az öccsét kérdezte meg reggelente, hogy melyik pólóját vegye fel. Ma már elmondja, hogy rájött, ez nem is olyan jó, hiszen nem mindig tetszik neki az öccse választása. Nos, remélem haladunk...

Ja, és, hogy kerek legyen a történet: végül emellett a gyönyörű skorpió mettett döntött, egészen rövid idő alatt!