Amikor összecsapnak a hullámok - avagy kistesó érkezett

Tudom, hogy Dóri már nagyon régen kérdezett tőlem ebben a témában, de remélem azért még most is hasznos lesz a válasz. A kérdése konkrétan arra vonatkozott, hogy mit tehet egy édesanya, ha észreveszi, hogy elsőszülöttje olyannyira elégedetlen az új helyzettel, hogy minden létező fronton ellenáll (nem eszik, hisztizik, agresszív, stb.).
Nos, nincs reménytelen helyzet! Piszokul nehéz, mert általában mire észbekapunk, addigra nagy a baj, és nehéz újra érzelmileg közel férkőzni a germekünkhöz. Valóban a kistesó megérkezése számos új feladatot és aggodalmat hoz magával, s ha nincs segítsége az édesanyának, akkor a tartalékai könnyen kimerülhetnek, belesodródhat egy ördögi körbe, mely önmagát erősíti, s a végén már rá sem ismer elsőszülöttjére, és önmagára sem.
Nem ritka ez, és nincs is rajta csodálkoznivaló. Emberek vagyunk, véges energiakészlettel.
Mit tehetünk ellene? Nem akarom reklámozni a könyvemet (főleg, hogy épp kifogyóban van), de abban pontosan ehhez az időszakhoz adok tippeket, ötleteket.
A honlapomon is olvasható egy összefoglaló, melyet korábban a testvérféltékenységről készítettem, remélem ott is találtok hasznos információkat.
Amit itt nagyon kiemelnék, az a testi kontaktus fokozása. Hihetetlen, hogy milyen csodákra képes! Azonnal bevethető, még a nagyon ellenálló gyerekeknél is. Minden gyermek vérmérsékletéhez, igényeihez alakítható (simogatás, ölbe vétel, ringatás, csikalndozás, megzabálás, birkódás, dögönyözés, stb.). Nem lehet megunni, úgyhogy ne fukarkodjunk vele, minden létező alkalmat ki kell hasznánli, naponta többször is!!!!
A másik a saját magunk védelme. Ha ki van merülve az édesanya, akkor nincs kellő türelme, és azt a gyerekek megérzik, ők is elégedetlenek lesznek, és jönnek a viselkedési problémák. Sokszor egy esti séta, vagy futás, egy aromaterápiás fürdő is csodát tesz. Annyi időre meg apuka is biztosan figyel a kicsik álmára. Ha pedig több segítségünk is van, akkor azt tessék kihasználni! Sokkal többet használunk a gyerkőceinknek, ha 1-2 órát fizikailag ugyan távol töltünk tőlük, de jókedvvel, feltöltődve érkezünk haza, mintha otthon maradunk velük, de elgyötörtek, kedvetlenek vagyunk.
Természetesen meg kell próbálni a naggyal kettesben valamilyen elfoglaltságot taláni.
Ha ilyenkor végképp nincs kire bízni a kicsit, akkor őt a hátunkra is vehetjük valamilyen hordozóban, s onnan fentről igen jól elnézelődik, míg mi a nagyobbal táncolunk, főzünk, gyurmázunk, stb.

Azt mindenképp tudni kell, hogy a gyermek viselkedési problémái belső elégedetlenséget tükröznek. Nem direkt akar bosszantani, csak rosszul érzi magát a bőrében.
Nem kellemes ha folyton hisztiznek, ellenállnak, olykor az édesanya negatív érzéseket is táplálhat elsőszülöttje iránt. Azt javaslom, vegyük ilyenkor kézbe a régi babaalbumot, nézegessük azokat a képeket, ahol még ő volt pici, és idézzük fel azokat az időket, amikor még boldog harmónai uralkodott kettőnk között! Biztosan segít meglátni, újra megtalálni gyermekünkben a szeretni valót, a szépet, a jót. Talán arra is könnyebben emlékezünk mit szeret annyira, mik a kedvenc elfoglaltságai, és ezen a nyomon elindulhatunk a "meghódítására".
Mert azt tudnunk kell, hogy a kistesó érkezése benne sokszor negatív érzelmeket is gerjeszt (teljesen természetes módon), melyeket rajtunk vezet le, hiszen mi hoztuk a házba a picúrt. tehát mi vagyunk a baj forrása, nekünk kell őt újra megnyerni, elvarázsolni, kiengesztelni.
Nos, tessék gyorsan azon elgondolkozni, hogy holnap milyen formáját vetjük be a testi kontaktust igénylő játéknak! :-) (A problémamentes családoknak is ajánlom, mert remek móka!)

A mi kis "Picassonk"

Nos, igen az én kis törpém is kipróbálta, hogy milyen szépen fog a fekete (jó vastag) alkoholos filc a falra, az ajtóra, a parkettára. Mivel frissen van minden festve, és a parketta is csak 2 hónapos, így mondanom sem kell, hogy a lélegzetem is elakadt mikor megláttam a művét. Egy pillanatra úgy éreztem itt a vég, ha a parkettáról nem jön le ez a mázolmány.
Szerencsére volt itthon oldószer, így megmenekült a padló, és a falakról is lecsiszoltuk a csíkokat, már csak le kell festeni.
Azért osztom ezt meg veletek, mert nagyon tanulságos az eset. Persze nem vagyok már én se kezdő, tudom, hogy mit nem szabad elöl hagyni, csak hát van nekem két nagyobb gyerkőcöm is, akik elvesznek ezt-azt az íróasztalomról, a szekrényemből (szó nélkül, khmmm...), és aztán elfelejtik visszatenni, vagy legalábbis a kicsi elől elrejteni. (A középső fiam íróasztalán maradt a filc.)
Azon a bizonyos délutánon gyanútlanul fölengedtem a picúrt az emeletre, és közben megnéztem idelent a nagyobbik kötését, amiben némi hibát kellett kijavítani, és igen, éreztem, hogy Domi túl sokáig van fent egyedül, és olyan gyanúsan csendben van, de jól esett a nagyokkal beszélgetni, csodálni a gyönyörű sálat, amit a legidősebb fiam köt. Eltelt így 5-10 perc.
Így történt az eset, amiben többen is hibáztunk, s elég csúfos vége lett. Nem is a kicsit szidtam meg miatta, hanem magunkat. Jó lecke volt.
Azt hiszem nagyon gyakran abból történik baj, ha mi felnőttek (vagy nagyobb gyerekek) nem vagyunk elég óvatosak, nem figyelünk kellőképpen. Nekem egyébként most külön feladat, hogy a nagyokat is figyeljem, mert a kicsi mindent utánoz, így őket is. Sajnálom is, amikor azt kell kérnem tőlük, hogy ezt vagy azt ne csinálják (pl. vmire felmászni), mert a kicsi látja és utánozni akarja őket. A nagyok persze már tudnak magukra vigyázni, de a pici még nem, és bizonyos dolgokat elmagyarázni sem tudok még neki. Majd talán bő egy év múlva.
Bevallom, amikor a két nagy kicsi volt, könnyebb dolgom volt, mert ha eltettem valami számukra veszélyes dolgot, akkor tudtam, hogy az ott is marad, míg én elő nem veszem. Most viszont a két nagy fiú miatt megsokszorozúdott a veszélyes (vagy éppen védelemre szoruló) tárgyak száma, nagyon kell figyelnem. Igazán nem könnyű.

Alvás - Együtt vagy külön?

Ebben a témában gyakran kíváncsiak a véleményemre az édesanyák. Látom rajtuk, hogy félszegen várják a választ azok is akik együtt alszanak a babájukkal, s azok is akik nem. Pedig nem vagyok egy emberevő tipus, másrészt semmi közöm hozzá (úgy értem egy pszichológus ilyesmibe nem szól bele). Mindig azt szoktam mondani (mert valóban így gondolom), hogy ők érzik, tudják, hogy nekik és a családjuknak mi a jó, és tegyék azt nyugodtan. Nem számít, hogy mit gondol a szomszéd, a barátnő, az anyós vagy éppen a pszichológus. Kizárólag az a fontos, hogy az együtt- vagy különalvásban érintetteknek mi az igénye. Amíg az adott helyzettel minden résztvevő elégedett, addig nincs min gondolkodni, főleg nem pironkodni. Akkor kell változtatni, ha valamelyik fél már nem érzi így jól magát. Erre viszont érdemes odafigyelni!
Én őszintén megmondom, hogy nem alszom egy ágyban a kisfiammal. A nagyokkal sem aludtam. Egyszerűen nem tudok, mert ha mellettem van szinte haptákba vágom magam, moccanni sem merek, elgémberednek a tagjaim, és nem tudok elaludni, mert közben a fülembe szuszog-muszog, szörcsög, arról nem beszélve, hogy kitúr az ágyból. Szükségem van a pihenésre, hogy másnap mosolygós, türelmes anyukája tudjak lenni. Ez van. Persze az első jópár hónapban egy szobában aludtunk, karnyújtásnyira egymástól, mert így sok minden egyszerűbb volt. Aztán észrevettem, hogy sokszor mi ébresztjük meg őt, amikor lefekszünk aludni, és átkerült külön szobába. Ennek ellenére továbbra is felkeltem éjjel akár háromszor is, és megszoptattam, soha nem hagyom sírni, mert ha éjjel felkel, akkor azt nem véletlenül teszi, hanem valami gondja van. Így aztán nem alszunk együtt, és én így is jó anyának érzem magam.
Nem egyformák a babák igényei sem. Nekünk szerencsénk van, mert a csöppség egészen pici kora óta nem karban szeret elaludni, hanem jelzi ha fáradt, és egyenesen ugrik a karomból a kiságyba. Ott tud jót aludni. Pedig hordoztam, néha még most is, itthon is, de ő szeret az ágyában aludni. Gondolom elég neki az a napi kontaktusmennyiség, ami számára biztosítva van. Bizonyára vannak olyan babák, akiknek ez kevés, egyszerűen többre vágynak, és éjjel is szeretnének a szüleik közelében lenni. Nekik (és a családjuknak) valószínűleg az hozza meg a nyugodt pihenést, ha közös ágyban alszanak. És természetesen van, amikor a szülők igénye a több fizikai kontaktus a babával, és ez is rendben van.
Ahhoz pedig senkinek semmi köze sincs, hogy ezek a családok mikor fogják úgy érezni, hogy változtatni szeretnének. Ha valamelyikük számára terhes lesz az együttalvás (apukákra tessék odafigyelni!), majd változtatnak. Akkor bizony kell is!
Az a lényeg tehát, hogy bátran merjük felvállalni a saját igényeinket, és ne törődjünk mások véleményével!
Mindenkinek jó éjszakát, jó pihenést kívánok!

Miért harap a mi babánk?

Nos, igen, Domcsa olykor harap. Már pár hónapja így van ez (most másfél éves), és nem vészesen gyakran fordul elő, de mégis résen kell lennünk, ha játszunk vele.
Az első néhány harapás után elkezdtünk gondolkozni, hogy miért is csinálja ezt a mi bűbájos kismanónk. Aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen amikor játszunk vele, akkor mi is gyakran úgy teszünk, mintha harapnánk, sőt még mondjuk is : "Hamm, hamm!". Ő pedig utánoz minket, és neki jólesik ez a "harapdálás", hát gondolta viszonozza :-).
Arról már ne is szóljunk, hogy amikor harapott, vagy karmolt (persze valóban csak játékból), akkor mi fájdalmunkban első reakcióként gyakran felkiáltottunk "AÚÚÚ!". No, ez végtelenül tetszett neki, a végén már jött oda, hirtelen megkarmolt, és mondta "AÚÚ!", majd nevetett.
Hát nem volt más választásunk, nekünk kellett változtatni a stratégián, és valahogyan jelezni neki, hogy ez számunkra cseppet sem vicces. Így hát próbáljuk tűrni a fájdalmat, és nem "Aúúzni", viszont ilyenkor mindig letesszük az ölünkből, vagy arrébb megyünk, és határozottan mondjuk neki: "Nem! Ez fájt!". Úgy tűnik jó úton járunk, lassan elmaradnak a karmolások, és harapni is csak ritkán szokott, de ezt még mindig játékból teszi. Kár, mert annyira szeretjük őt "megzabálni", amiből ő azt látja, hogy a harapás jó móka. No majdcsak megtanulja, hogy mi a különbség a foggal és a szájszéllel történő "harapdálás" között!
Viszont mindezekből nagyon szépen látszik, hogy egyrészt az utánzás révén milyen sokat tanulnak a kicsik, másrészt, hogy a mi reakcióink meghatározzák, az ő további viselkedésüket.

Kreatív mamik

Hosszú évekkel ezelőtt, még a nagy fiaimmal voltam itthon GYES-en, amikor összefutottam egy régen látott kolléganőmmel, aki éppen anyagot vásárolt, amiből a kisfiának készült nadrágot varrni. Elmesélte, hogy elvégzett egy szabás-varrás tanfolyamot, és azóta lelkesen varr. Az egyetemi időkben nem tűnt kimondottam kézimunkázós tipusnak, így elsőre meglepődtem, de aztán beavatott a titokba: A babázás hosszú távú projekt, és sokszor az eredmények is csak bizonyos idő után látszanak. Így aztán jól jön valami olyan tevékenység, ami egyben kikapcsol, és azonnali, kézzelfogható eredménye van.
Ekkor döbbentem rá arra, hogy tulajdonképpen én is így kapcsolódok ki, csak varrás helyett apróságokat készítek a lakás dekorálására, ill. ajándékként.
Azóta megfigyeltem, hogy a babával otthon lévő anyukák nagy része fantasztikusan kreatív, és lélegzetelállító dolgok kerülnek ki a kezeik közül. Sokan mesés táskákat, dekorációkat varrnak, hímeznek, kötnek, horgolnak, szőnek, fonnak, stb. Alig győzöm őket csodálni. Néha már én is varrok, de most a fő "profilom" :-) a házi kozmetikumok készítése lett. Szappanokat, desodort, krémeket, sampont gyártok, és azt tervezem, hogy karácsonyra is ilyesmivel lepem meg a szeretteimet.
Néhányan kérdezik, hogy mikor van erre időm? Nos, éjszaka :-)!

Párkapcsolat 2. - Mikor jut rá időnk?

Ha az ember meg szeretné tartani a párját, akkor természetes, hogy kettejük kapcsolatára is időt kell fordítani. De kérdem én: Mikor? Ma már nem létezik olyan fogalom, hogy munkaidő, csak munka és kizsigerelés van a végtelenségig. Ha egy családapa este 7-8 óra körül ér haza, akkor a gyerekeit jó eséllyel már csak vacsorázni, fürdeni látja, vagy éppen csak egy "jóéjt" puszit tud adni nekik. Ezt nem nevezném soknak.
Marad tehát 2-3 óra, amit a szülők kettesben tölthetnek. Mindketten fáradtak, végigdolgozták a napot, lehuppannak a fotelba, és próbálják megosztani egymással az élményeket, gondolatokat. Persze az is lehet, hogy csak a legfontosabb dolgok megbeszélésére van erejük, és ez sem csoda. Így aztán bambán ülnek a tv vagy a számítógép előtt (keresvén némi kikapcsolódást), majd  1-2 óra elteltével beesnek az ágyba.
A jó öreg kommunikáció valahogy elmarad. Pedig ez a mozgatórugója mindennek.
Már csak a hétvégében lehet reménykedni, hogy akkor több idő jut a családra, a párkapcsolatra, a gondolatok, érzések megosztására, a közös kikpcsolódásra, felhőtlen együttlétre.
Lehet, hogy feketén festettem le a képet, de amerre nézek, szinte csak ezt látom, és ennek következtében depressziós anyukákat, boldogtalan párkapcsolatokat, széthulló házasságokat látok.
Ebben az országban nagyon sok a munkanélküli, nem értem tehát, hogy miért nem elég 8-9 órát dolgozni egy családapának? (Több embernek lenne munkája is.) Mert akkor több ideje maradna a gyerekeire, a párkapcsolatára, és netán egészségesebb életet élhetne testileg, lelkileg?
Véleményem szerint nem jó irányba haladunk. A gyerekeinket a tv és az utca neveli, ott keresik a példaképeiket is. Meg lehet nézni más "fejlett" országokat, hogy milyen eredményre vezetett mindez. Kétségbeejtő.
Elnézést, hogy ilyen szomorúra sikeredett ez a poszt, legközelebb igyekszem vidámabb témát keresni.

Mikor pihhennek az édesanyák?

Hirtelen talán azt mondanám: sohasem. Persze azért árnyalható a dolog.
Mi magunk is sokfélék vagyunk, az igényeink is, a lehetőségeink is különbözőek. Egy azonban biztos: a gyermekeinknek kipihent, mosolygós anyukára van szükségük, ezért néha muszáj feltöltődnünk. Ennek forrása lehet egy finom fürdő, egy mozilátogatás a párunkkal, sportolás, vagy akár munka is. Kinek mi jelent kikapcsolódást.
Még emlékszem, amikor 3,5 év folyamatos babázás után (egy kicsi+egy pici gyerekkel) egy hétvégét kettesben töltöttünk a párommal. Bármilyen viccesen hangzik is, de a legnagyobb boldogság az volt számomra, hogy nyugodtan elfogyaszthattam a vacsorámat, és nem kellett seniknek hoznom még egy pohár kakaót, kennem egy újabb szelet kenyeret, vagy épp popót törölni. Ezek az élet apró örömei!

Végül is egy a lényeg: időt kell szánnunk saját magunkra is! Ha túl szürkék a hétköznapok, elcsigázottak, nyűgösek vagyunk, akkor itt az ideje a kikapcsolódásnak.