A jutalmazásról

Talán erről még nem írtam, pedig nagyon fontos.
Először is azt kell tisztáznunk, hogy a jutalmazás célja a gyermek valamely viselkedésének megerősítése (nem pedig édességgel való elhalmozása). Lehet tárgyi, szóbeli, viselkedésbeli. Én nem annyira a tárgyit preferálom, ha van rá mód.
Azonban a dicséret sem mindegy, hogy milyen. A hatékony szóbeli jutalom KONKRÉT, azaz pontosan kifejezi, hogy az adott viselkedés mely eleme tetszett nekem. Vegyünk egy példát: Ha egy bevásárlást követően csak annyit mondok a gyerkőmnek, hogy "Jó kisfiú voltál!", akkor nem tudja, hogy annak örülök, hogy a bevásárlókocsiba szórta a kekszet, hogy viszonylag nyugodtan ülte végig az eseményt, vagy hogy mikor nem néztem oda, a testvérére öltötte a nyelvét.
Ha viszont ezt mondom: "Milyen nyugodtan, csendben ültél itt, míg kifizettem amit vásároltunk. Ez nagy segítség nekem, most nagyon örülök!" (s közben megpuszilom, vagy megcirógatom a fejét), akkor ponotsan tudja mit kell legközelebb hasonlóképpen csinálnia. És egészen biztos, hogy meg is fogja próbálni újra kikvívni az elismerésünket.

Mikor jutalmazásról beszélünk, akkor többnyire a szóbeli és tárgyi jutalmak kerülnek említésre. Én azonban a magam részéről óriási szerepet tulajdonítok a viselkedésbeli megerősítésnek is. Az ölelés, cirógatás, puszi, elismerő mosoly, nagyon gyakran automatikusan követi a tárgyi vagy szóbeli jutalmat. Néha azonban önmagában is alkalmazható, és nagyon hatékony is. Például, ha kicsi gyermekünk ül a szoba közepén, és egy játékkal elfoglalja magát, akkor nem kell félbeszakítani hangos dicsérettel ("Milyen szépen eljátszol már egyedül is!"), de egy futólagos simogatás (fején, hátán) kifejezésre juttatja, hogy elégedett vagyok a látvánnyal.
Néha szoktam "Örülök, hogy vagy!" jelentésű viselkedésbeli jutalmakat adni, amikor csak úgy "ok nélkül" megszeretgetem, megölelem a gyerekeimet, a páromat. Én szavak nélkül teszem, de szerintem nyugodtan ki is mondhatjuk amire gondolunk, az csak erősíti a hatást ;-).
A rutinszerű, a gyermektől elvárható, hétköznapi dolgokért (pl. rendrakás) nem praktikus tárgyi jutalmat adni, mert a végén csak annak fejében lesz hajlandó a gyermek azt megcsinálni. Sőt, gyakran előfordul, hogy egyre növekszik a jutalom értéke, mennyisége, amit a gyermek "cserébe" követel. Könnyedén belecsúszhatunk valami kellemetlen játszmába. 
Ehelyett megpróbálhatunk hatni értelmére, büszkeségére (pl. Most jót játszottatok Petivel, de nagy rendetlenség kerekedett. Meg sem lehet mozdulni a játékoktól. Én tudom, hogy Te nem csak szétpakolni, hanem rendet tenni is gyorsan tudsz. Megmutatod hogyan?).

Csak csendben jegyzem meg, hogy a fent leírtak nem csak gyerekekkel szemben alkalmazhatók, hanem felnőttek egymás közt is kipróbálhatják. Konkrétan megmondani a párunknak, hogy "Jól esett, hogy megmasszíroztad a lábam, egyedül lefektetted a gyerekeket, eljöttél velem a kiállításra..."
Olyan ritkán szakítunk időt ilyesmire, pedig mindenkinek jólesik ;-).

"Szellemes" megjegyzések (Szavaink ereje 6.)

Múlt héten egyik este a kicsi zokogva jön be a nappaliba, majd nagy nehezen kivettem a szavaiból, hogy a legnagyobb testvére azt mondta, jönnek a szellemek, és JUJJJ!
Na, hogy érthetőbb legyen a dolog: a kicsi szeret bebújni a szekrénybe, magára csukja az ajtót, és nekünk meg kell keresnünk. Eddig sose félt, szerette ezt a játékot, de mikor most elbújt, a nagy tesója kicsi izgalmat akart vinni a dologba, és elkezdett mindenféle félelmetes hangokat kiadni, és közben mondta, hogy "Jönnek a szellemek WOOÁÁÁÁÁOOOO!"
No, a törpinek se kellett több, zokogva menekült le hozzánk. Persze életében nem látott még szellemet (képen úgy értem), mert szándékosan nem engedek nekik ilyen filmeket/rajzfilmeket nézni, de íme, máris félelem ébredt benne, csupán egy szerencsétlenül elsült játék miatt. :-(((((
Bevallom, hirtelen megállt bennem az ütő, mert olyan sok kis óvodás járt hozzám, akik még nappal sem mertek egyedül kimenni a WC-re, mert féltek a szellemektől, sötétségtől. Mondanom sem kell, hogy pl. egyetlen S***Doo rajzfilm megtekintése elég volt a hónapokig tartó hatás eléréséhez. Nem láttam még egy részt sem ebből a meséből, a kutya maga még szimpi is, de az biztos, hogy vannak gyerkők, akikre a kelleténél nagyobb hatással van, az biztos, ami természetesen nem a kicsik hibája!
Megbeszéltem a nagyokkal, hogy miért nem mondunk ilyen butaságokat a kicsinek (még nem tudja elkülöníteni a meseszerű, fantáziavilágot a valóságostól), és remélem meg is értették. Amikor ők voltak kicsik, akkor is annyira vigyáztam, hogy senki ne beszéljen nekik "zöldségeket", mert tudom, hogy a felnőttek is sokszor azt hiszik, hogy "szellemesek", de közben elképesztő károkat okoznak a gyerekek lelkében. Amikor pl. a vacsorát megenni nem akaró gyereknek azt mondják, hogy "elvisz a zsákos" és hasonló.
Persze azokat a "vicceket" sem bírom, amikor a kicsi gyereket arra buzdítják, hogy legyen szemtelen a szüleivel szemben. Pl. "Rúgd fenékbe apádat!" HMMMM! Aztán magyarázhatom jó ideig a gyereknek, hogy ez miért is nem poén.
Az biztos, hogy nagyon kell figyelni, hogy mit mondunk/teszünk, mert a kicsik feje olyan, mint a szivacs, minden infót felszív.

"Ezt így nem értem."

Mostanában bizony gyakran kell ezt mondanom, mert a legkisebb ugrifüles két és fél éves lett, és bár eddig is igen erős akarattal rendelkezett, mostanság mindig mindent hangosan, erőszakosan AKAR.
Igazi kis Kos a lelkem (és harmadikként is szeretne érvényesülni), így nem könnyű vele, de azt azért mégsem hagyhatom, hogy ebben a stílusban kérje amit szeretne, így aztán ilyenkor mondom neki, hogy "Ezt így nem értem". Már hozzá sem kell tennem, hogy "Halkabban is tudod mondani?" vagy "Tudod szépen kérni?" mert pontosan tudja, hogy mit várok tőle ilyenkor.
Mint látjátok ezt is érdemes kérdés és nem parancs ("Mondd halkabban!") formájában hozzáfűzni, mert így kisebb ellenállásra számíthatunk.
Nekem ezek a "varázsmondatok" már 8-9 éve a szótáramban vannak, és mindig beváltak. Remélem Nálatok is így lesz!

Miért harap a mi babánk?

Nos, igen, Domcsa olykor harap. Már pár hónapja így van ez (most másfél éves), és nem vészesen gyakran fordul elő, de mégis résen kell lennünk, ha játszunk vele.
Az első néhány harapás után elkezdtünk gondolkozni, hogy miért is csinálja ezt a mi bűbájos kismanónk. Aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen amikor játszunk vele, akkor mi is gyakran úgy teszünk, mintha harapnánk, sőt még mondjuk is : "Hamm, hamm!". Ő pedig utánoz minket, és neki jólesik ez a "harapdálás", hát gondolta viszonozza :-).
Arról már ne is szóljunk, hogy amikor harapott, vagy karmolt (persze valóban csak játékból), akkor mi fájdalmunkban első reakcióként gyakran felkiáltottunk "AÚÚÚ!". No, ez végtelenül tetszett neki, a végén már jött oda, hirtelen megkarmolt, és mondta "AÚÚ!", majd nevetett.
Hát nem volt más választásunk, nekünk kellett változtatni a stratégián, és valahogyan jelezni neki, hogy ez számunkra cseppet sem vicces. Így hát próbáljuk tűrni a fájdalmat, és nem "Aúúzni", viszont ilyenkor mindig letesszük az ölünkből, vagy arrébb megyünk, és határozottan mondjuk neki: "Nem! Ez fájt!". Úgy tűnik jó úton járunk, lassan elmaradnak a karmolások, és harapni is csak ritkán szokott, de ezt még mindig játékból teszi. Kár, mert annyira szeretjük őt "megzabálni", amiből ő azt látja, hogy a harapás jó móka. No majdcsak megtanulja, hogy mi a különbség a foggal és a szájszéllel történő "harapdálás" között!
Viszont mindezekből nagyon szépen látszik, hogy egyrészt az utánzás révén milyen sokat tanulnak a kicsik, másrészt, hogy a mi reakcióink meghatározzák, az ő további viselkedésüket.

Szavaink ereje 3. - "Elvitte a cica!" Hmmm???

Múltkor a másfél éves kismanóm egyik ismerősünk kulcscsomójával játszott, de az illető éppen menni készült, és vissza szerette volna kapni a kulcsát. Valahogy sikerült is neki, majd gyorsan a háta mögé rejtette, és mondta: "Elvitte a cica.". A gyermek csak nézett rá, nem értette a dolgot.
Én meg bevallom meglepődtem egy pillanatra. Olyan régen hallottam már ezt a mondást, mert mi nem használjuk. Soha nem mondtam a nagyoknak sem, mert azt gondoltam mégis csak jobb az igazat megmondani, mármint azt, hogy valamit én eltettem, és kész. Biztos butaság ezen agyalni, de nekem valahogy így van rendjén. Nem akarok neki még ilyen apró dolgokban sem hazudni vagy ferdíteni, mert szeretném, ha az anyja (és családja) szavában bízhatna. Arról nem is beszélve, hogy a gyermek még kicsi, de nem h*lye...
Meg azt sem mondom, ha felszed valamit a földről, hogy: "Fúj, kakás!". Helyette azt mondom, hogy piszkos.
Más, ilyen gyakori "vicces" mondás most nem is jut eszembe, pedig biztosan van. Na, egyre azért emlékszek, de nekem az messze nem volt vicces. Az egyik anyuka mesélte, hogy a másfél-két éves gyerekét azzal fenyegeti ha rosszat csinál, hogy "Jön a zsákos bácsi, aztán elvisz!" Húh, még a hideg is kirázott. Pedig mondhatta volna azt is, hogy mérges a kicsire.
Én nagyon igyekszek, hogy őszinte legyek a gyerekeimmel, még ilyen apró dolgokban is, így számukra kiszámíthatóvá válik a világ, és nem utolsó sorban remélem, hogy vissza is kapom tőlük ezt az őszinteséget.

Szavaink ereje 2. - Kit, mit minősítek? A gyereket vagy a viselkedését?

Biztosan több helyen is olvastátok már, hogy ne a gyereket minősítsük, hanem a viselkedését. Tehát ahelyett, hogy "Rossz vagy!, Buta vagy!, Rendetlen vagy!..." mondjuk inkább: "Az rossz, ha megharapsz, mert fáj nekem., A cukorkákat szétdobálni butaság., Micsoda rendetlenség van ebben a szobában!...".
Mondani persze könnyű, hogy ezt így kellene csinálni, de alkalmazni olykor elég nehéz. A megszokás nagy úr, és könnyedén kicsúszik a szánkon a  régi  mondás, de nem kell megijedni, fog az menni, csak gyakorolni kell! Az már félsiker, ha észrevesszük magunkat. Ha pedig belejön az ember, akkor rutinból jönnek majd a megfelelő szavak, kifejezések.
Miért is olyan ártalmasak ezek a negatívan minősítő megjegyzések? Álljon itt egy példa, amin bizony magam is meglepődtem. Még pályám kezdetén járt hozzám egy felső tagozatos fiú, és kértem, hogy soroljon fel magáról 3 jó tulajdonságot. Azt felelte, olyan nincs neki, és elkezdte sorolni (szinte végeláthatatlanul) a rossz tulajdonságait. Először azt hittem csak viccel, vagy nagyon félvállról veszi a dolgot, hisz elég vagány srác volt, gondoltam biztos tud magáról mondani valami jót is. Aztán ráébredtem, hogy komolyan gondolja, hogy ő ízig-vérig "rossz". (És ezt büszkén vállalta, hiszen jót nem tudott mondani magáról, akkor legalább legyen piszkosul rossz.). Egyszerűen azonosult azzal a sok negatív cimkével, amit a környezete ráaggatott. Pedig valójában nagyon értékes gyerek volt.
Sokszor azt hisszük, hogy egy-egy viccesnek szánt megjegyzést félvállról vesznek a gyerekek. Pedig halálosan komyolan veszik, főleg, ha azok a szüleiktől érkeznek. A gyerek olyanná válik, amilyen tükröt tartunk eléje. Érdemes ezt komolyan venni.
Ha már a tükörnél tartunk, az is igaz, hogy gyermekeink tükörként mutatják nekünk, milyenek is vagyunk, hogyan beszélünk, stb. Ma a kicsi fiam és a legnagyobb tesója játszottak a szobában. Egyszer csak hallok valami nagy puffanást, zörgést, majd a nagy fiam hangját: " Jaj, Domi, most nagyon csúnya dolgot csináltál!" (Mint kiderült lerombolta bátyja legújabb építményét.) Bevallom jót mosolyogtam magamban, mert édes volt ezt az ő szájából hallani, másrészt anyai szívemnek igazán jó érzés volt, hogy nem azt kell hallanom: "Buta vagy!, Csúnya vagy!", netán: "Rossz vagy!".
Azt már csak nagyon csendben, "lábujjhegyen" mondom, hogy nem csak a gyerekeinkkel lehet így kommunikálni. Érdemes kerülni a többi ember negatív minősítését is (különösen a családtagokét), mert nagyon sokat változhat a kapcsolatunk.
Nos, kalandra fel! S ne feledjétek: Gyakorlat teszi a mestert!

Hogyan mondjam el neked? - Avagy szavaink ereje 1.

Azért szeretnék a gyermekeinkkel való kommunikációról írni, mert szerintem nagyon fontos. Szavink ereje ugyanis sokkal nagyobb, mint azt első hallásra gondolnánk.
Először is mindig legyünk őszinték a gyermekkel, azaz mondjunk igazat. No, ez egyszerűen hangzik, pedig nem az.
Vegyünk egy példát:
Kicsi gyermekem ma bement a virágoskertbe éppen a rózsabokor mellé. Jó tövises rózsánk van, és mellette nem túl sok a hely, így aggódtam, hogy megszúrja a rózsa. Így szóltam hát: "Kicsim, az a rózsa nagyon tövises és megszúrhat. Szeretném, ha kijönnél." Közben odamentem hozzá, és megmutattam, hogy hol vannak a szúrós tövisek a virágon, és gyengéden kivezettem a gyermeket a kiskertből.
Ekkor jutott eszembe, hogy írok erről a témáról is. Sok-sok éve próbálok ügyelni a szavaimra, mégis nagyon kell figyelnem, hogy mindig a megfelelő megfogalmazást használjam.
Miért? Mi volt ebben olyan különös? - kérdezhetitek. Csak annyi, hogy nem azt mondtam: "Meg fog szúrni!", hanem azt, hogy "megszúrhat". A különbség óriási. Nem próbáltam megjósolni, hogy mi lesz (nem lett volna igaz), de felhívtam egy veszélyre a figyelmet (valós tényközlés). Így nem azt szűri le a gyerek, hogy csak beszélek a levegőbe, de nem kell odafigyelni, mert úgysem következik be amit mondok. Ez pedig számomra rendkívül fontos.
Ha valakit érdekel, írtam erről egy mesét is korábban.