Anya = Házicseléd?

Nos, kis szünet után újra itt. Nem tudom ki mennyit sütött-főzött, dolgozott az ünnepek alatt, de én elég sokat, és azt hiszem elfáradtam. Mindennek tetejébe mosogatógép nélkül voltam egy egész hónapig, és karácsony, vendégeskedés lévén ez rengeteg plussz munkát okozott.
Valószínűleg ezek eredményeképpen akadtam ki egyik nap, mert már egészen úgy érzetem magam, mint egy jófajta házicseléd. Aki mindig mindenkit körülugrál, kiszolgál, lesi a kívánságokat, csak épp a lényegre nincs ideje: valóban együtt lenni a gyerekeivel. Egyik gyerkőc kérte, hogy tanítsam meg kötni, másik, hogy hadd mutassa meg a horgolás-tudományát, amit aznap tanult az iskolában, én pedig olyan szívesen lettem volna velük, de valahogy mindig akadt valami dolgom: a kicsit tisztába tenni, megetetni, elmosogatni, felsöpörni, kiteregetni, havat söpörni, tudomisén...
Aztán vacsorakor jött el a pillanat, hogy ültek az asztalnál, megint várták, hogy csiribí-csiribá odategyek mindent, ( a nagyoknak a kenyeret szerencsére már nem kell megkennem, ezt elértem), készítsem a kakaót, etessem a kicsit, és megint azon kaptam magam, hogy már vinnem kell fürdetni a picúrt, de még nem is ettem.
Száz szónak is egy a vége, azt hiszem elrontottam valamit. Igaz, segítenek a nagyok, ha megkérem őket, de valahogy szívességnek érzik, ha nekik kell teríteni, a hűtőből ki/be pakolni, vagy a saját szobájukat felporszívózni. Aztán meg csodálkoznak, hogy nincs időm valóban együtt lenni velük (mármint értelmesen, élménydúsan).
Ennek fényében elhatároztam, hogy igenis lesz feladata mindegyiknek, hiszen az életben sem jó, ha mindig csak várunk arra, hogy kiszolgáljanak, mert egyszer csak nem lesz ott anyuci. Másrészt be kell látniuk, hogy nem én élek egyedül ebben a házban, nem én eszek egyedül, nem én koszolok egyedül, főleg nem az ő szobájukban.
Nem múzeum a lakásunk, de egy alapvető rend jólesik, ha körülvesz. Szeretném, ha ezt ők is így éreznék. A külső rendetlenség sokszor belső káoszhoz vezet.
Tudom, sokan jutalommal motiválják a gyerekeiket a segítésre. Én ezt nem szeretném. Ne azért segítsen, hogy aztán cukorkát vagy pénzt kapjon, hanem azért, mert akkor lesz időnk a közös játékra (hisz ez is jutalom), vagy azért, mert ezzel nekem örömet szerez, esetleg azért, mert neki is igénye van a rendre, tisztaságra. Nyolc és kilenc évesen ezt már beláltják szerintem.
Gondolkoztam, hogy hol rontottuk el: Mindig körülöttük forog minden. Lessük a kívánságaikat, hogy mi érdekli őket, hova mennének, mit csinálnának szívesen, stb. Ez így egy bizonyos szempontból jó is, csak valahogy meg kell találni a középutat, hogy ne csak a szórakozás, hanem az élet munka része is jelen legyen. Hiszen nem szól majd a későbbi életük sem csupán a szórakozásról, az élvezetekről. Félreértés ne essék, nem azt szeretném, hogy egész nap sikálják a lakást, csak vállaljanak annyi részt a feladatokból, ami korukból kifolyólag elvárható és nem megterhelő. Azt szeretném elérni, hogy természetes legyen neki, hogy ha indulunk vacsizni, akkor ők terítenek, veszik elő a hútőből az ételt, és maguk után el is pakolják a cuccokat. Ez szerintem normális dolog, nekem viszont rengeteg időt és energiát spórol, amit így rájuk fordíthatok.
No, remélem sikerül mindezt gördülékenyen bevezetnünk.

Az anya is csak ember

Nos, be kell valljam, most nincs könnyű időszakunk. Én is feszültebb, ingerlékenyebb, türelmetlenebb vagyok mint máskor, és ez lecsapódik a gyerekeimen is. Nem örülök neki, de nem is fogom magam teljesen leírni emiatt, mert az nem segít.
Természetesen igyekszem tartani magam, és néha igen nagy erőfeszítések árán, de tudom hozni a megszokott színvonalat, viszont olykor-olykor elszakad a cérna. Igen, én is emberből vagyok, s mint olyan, nem hibátlan. Megvallom, van ebben valami jó is, hogy így van, hiszen egyrészt unalmas lenne, ha hibátlan lennék, másrészt (talán furán hangzik), de ez is egyfajta tapasztalat a gyerekeim számára. Mármint az, hogy anya (vagy egy másik ember) is hibázhat, és nincs mindig a toppon. Hiszen így van ez az óvónéni, tanító néni, főnök, és a majdani partner esetében is. Adódnak helyzetek, amikor a szeretett személy nincs jó passzban, és akkor is boldogulni kell egymással.
A dologhoz persze hozzá tartozik, hogy vannak dolgok, amiket soha, semmilyen körülmények között nem engednék meg magamnak. Ilyen a gyermek megütése, megalázása, becsmérlése, fenyegetése, érzelmi zsarolása, stb. Ez nem történhet meg, mert erre nincs mentség.
Az még "belefér", hogy nincs annyi türelmem, mint máskor, nem hallgatok meg mindent azonnal, hamarabb zavar a hangoskodás, olykor felemelem a hangom. Igen, ezek megtörténnek, de ettől még remélem nem veszítem el a bizalmukat, szeretetüket, hiszen ők nem tehetnek semmiről. És ez fontos!
Ezért mindig meg is beszélem velük, hogy most miért vagyok ideges, feszült, nyűgös, mert nem szeretném, ha magukra vennék. Édesek egyébként, tényleg próbálják megérteni, hogy gondban vagyok.A legkisebb persze még nem értheti, így vele próbálok a lehető legnyugodtabb maradni.
Azért ilyenkor számot vetek önmagammal, és igyekszek a holnaphoz erőt gyűjteni, hogy türelmesebb tudjak lenni mindannyiukkal.

Párkapcsolat 2. - Mikor jut rá időnk?

Ha az ember meg szeretné tartani a párját, akkor természetes, hogy kettejük kapcsolatára is időt kell fordítani. De kérdem én: Mikor? Ma már nem létezik olyan fogalom, hogy munkaidő, csak munka és kizsigerelés van a végtelenségig. Ha egy családapa este 7-8 óra körül ér haza, akkor a gyerekeit jó eséllyel már csak vacsorázni, fürdeni látja, vagy éppen csak egy "jóéjt" puszit tud adni nekik. Ezt nem nevezném soknak.
Marad tehát 2-3 óra, amit a szülők kettesben tölthetnek. Mindketten fáradtak, végigdolgozták a napot, lehuppannak a fotelba, és próbálják megosztani egymással az élményeket, gondolatokat. Persze az is lehet, hogy csak a legfontosabb dolgok megbeszélésére van erejük, és ez sem csoda. Így aztán bambán ülnek a tv vagy a számítógép előtt (keresvén némi kikapcsolódást), majd  1-2 óra elteltével beesnek az ágyba.
A jó öreg kommunikáció valahogy elmarad. Pedig ez a mozgatórugója mindennek.
Már csak a hétvégében lehet reménykedni, hogy akkor több idő jut a családra, a párkapcsolatra, a gondolatok, érzések megosztására, a közös kikpcsolódásra, felhőtlen együttlétre.
Lehet, hogy feketén festettem le a képet, de amerre nézek, szinte csak ezt látom, és ennek következtében depressziós anyukákat, boldogtalan párkapcsolatokat, széthulló házasságokat látok.
Ebben az országban nagyon sok a munkanélküli, nem értem tehát, hogy miért nem elég 8-9 órát dolgozni egy családapának? (Több embernek lenne munkája is.) Mert akkor több ideje maradna a gyerekeire, a párkapcsolatára, és netán egészségesebb életet élhetne testileg, lelkileg?
Véleményem szerint nem jó irányba haladunk. A gyerekeinket a tv és az utca neveli, ott keresik a példaképeiket is. Meg lehet nézni más "fejlett" országokat, hogy milyen eredményre vezetett mindez. Kétségbeejtő.
Elnézést, hogy ilyen szomorúra sikeredett ez a poszt, legközelebb igyekszem vidámabb témát keresni.

Mikor pihhennek az édesanyák?

Hirtelen talán azt mondanám: sohasem. Persze azért árnyalható a dolog.
Mi magunk is sokfélék vagyunk, az igényeink is, a lehetőségeink is különbözőek. Egy azonban biztos: a gyermekeinknek kipihent, mosolygós anyukára van szükségük, ezért néha muszáj feltöltődnünk. Ennek forrása lehet egy finom fürdő, egy mozilátogatás a párunkkal, sportolás, vagy akár munka is. Kinek mi jelent kikapcsolódást.
Még emlékszem, amikor 3,5 év folyamatos babázás után (egy kicsi+egy pici gyerekkel) egy hétvégét kettesben töltöttünk a párommal. Bármilyen viccesen hangzik is, de a legnagyobb boldogság az volt számomra, hogy nyugodtan elfogyaszthattam a vacsorámat, és nem kellett seniknek hoznom még egy pohár kakaót, kennem egy újabb szelet kenyeret, vagy épp popót törölni. Ezek az élet apró örömei!

Végül is egy a lényeg: időt kell szánnunk saját magunkra is! Ha túl szürkék a hétköznapok, elcsigázottak, nyűgösek vagyunk, akkor itt az ideje a kikapcsolódásnak.