"Kérek inni!" - avagy játszmák az elalvás körül

Drága kis két és fél évesem egy ideje belépett abba a korba, amikor az elalvás előtti időt egy picit húzni próbálja. Az esti fektetéskor már egy ideje megfigyeltem, hogy pár perccel villanyoltás után kiabál: "Kérek inni!", de legújabban délután is beindult a játszmázás. Amint elérek az ajtóhoz, és már majdnem becsuktam, akkor jut eszébe, hogy szomjas. :-)
Egyébként semmi gond, edzett vagyok már, és ráadásul tudom, hogy az elkövetkező fél évben még rosszabbodni is fog a dolog, mert amint éjjelre is lekerül a pelus, akkor jön a "Pisilni kell!", "Kakálni kell!", sőt, nehezebb napokon az "Éhes vagyok!" "Szomjas vagyok!" vagy "Még egy puszit adok." is.
Édesek egyébként, csak amikor az ember lánya egy hosszú nap után arra vágyik, hogy végre letehesse a fenekét, és pár percet magára vagy a párjára is fordíthasson, akkor fárasztó tud lenni. Főleg a harmadik pisilési próbálkozás, és a negyedik "Megint piszkál a Bobó!" után. Nem sokszor fordul elő, hogy a végletekig húzzák a gyerkőcök a dolgot, de néha megesik.
No, én még régen, mikor a nagy fiaim voltak ebben a korban, akkor bevezettem azt a szokást, hogy mielőtt elbúcsúztam tőlük mindent végigkérdeztem: "Kinek kell pisilni, kakilni? Kértek inni?", stb. Megbeszéltem velük, hogy fáradt vagyok, és miután becsuktam a szobaajtót már nem szeretnék visszajönni különféle óhajok miatt, úgyhogy még most mondják mit szeretnének. No, azért így is el tudták húzni a dolgot, úgyhogy egy idő után arra jutottam magammal, hogy én bizony ennek véget vetek. Kaptak két részes, könnyen le-fel húzható pizsamát, tudták hol a bili, és megbeszéltem velük, hogy amikor dolguk akad, akkor menjenek egyedül elintézni, még szólni sem kell nekem.
Igyekeztem persze az esti összebújásra, mesélésre elegendő időt fordítani, hogy töltekezhessenek a közös együttlétből, de aztán jóéjt puszi és lámpaoltás után már nem mentem be hozzájuk. Meg is mondtam mindig, hogy éppen mi dolgom van, ami miatt nem tudok már többet bejönni (mosogatni, tusolni, apával beszélgetni mentem, stb.). Persze mindig igazat mondtam, mert ha egyzser rajtakaptak volna, hogy nem, hááát megnézehttem volna magam azután!
Aztán persze szépen lecsengett ez az időszak is, ma már mosolyogva gondolok vissza rá, most, hogy a kicsi előhozta az emlékeket. Kíváncsi vagyok ő majd milyen indokokat talál még ki! ;-)

Alvás - Együtt vagy külön?

Ebben a témában gyakran kíváncsiak a véleményemre az édesanyák. Látom rajtuk, hogy félszegen várják a választ azok is akik együtt alszanak a babájukkal, s azok is akik nem. Pedig nem vagyok egy emberevő tipus, másrészt semmi közöm hozzá (úgy értem egy pszichológus ilyesmibe nem szól bele). Mindig azt szoktam mondani (mert valóban így gondolom), hogy ők érzik, tudják, hogy nekik és a családjuknak mi a jó, és tegyék azt nyugodtan. Nem számít, hogy mit gondol a szomszéd, a barátnő, az anyós vagy éppen a pszichológus. Kizárólag az a fontos, hogy az együtt- vagy különalvásban érintetteknek mi az igénye. Amíg az adott helyzettel minden résztvevő elégedett, addig nincs min gondolkodni, főleg nem pironkodni. Akkor kell változtatni, ha valamelyik fél már nem érzi így jól magát. Erre viszont érdemes odafigyelni!
Én őszintén megmondom, hogy nem alszom egy ágyban a kisfiammal. A nagyokkal sem aludtam. Egyszerűen nem tudok, mert ha mellettem van szinte haptákba vágom magam, moccanni sem merek, elgémberednek a tagjaim, és nem tudok elaludni, mert közben a fülembe szuszog-muszog, szörcsög, arról nem beszélve, hogy kitúr az ágyból. Szükségem van a pihenésre, hogy másnap mosolygós, türelmes anyukája tudjak lenni. Ez van. Persze az első jópár hónapban egy szobában aludtunk, karnyújtásnyira egymástól, mert így sok minden egyszerűbb volt. Aztán észrevettem, hogy sokszor mi ébresztjük meg őt, amikor lefekszünk aludni, és átkerült külön szobába. Ennek ellenére továbbra is felkeltem éjjel akár háromszor is, és megszoptattam, soha nem hagyom sírni, mert ha éjjel felkel, akkor azt nem véletlenül teszi, hanem valami gondja van. Így aztán nem alszunk együtt, és én így is jó anyának érzem magam.
Nem egyformák a babák igényei sem. Nekünk szerencsénk van, mert a csöppség egészen pici kora óta nem karban szeret elaludni, hanem jelzi ha fáradt, és egyenesen ugrik a karomból a kiságyba. Ott tud jót aludni. Pedig hordoztam, néha még most is, itthon is, de ő szeret az ágyában aludni. Gondolom elég neki az a napi kontaktusmennyiség, ami számára biztosítva van. Bizonyára vannak olyan babák, akiknek ez kevés, egyszerűen többre vágynak, és éjjel is szeretnének a szüleik közelében lenni. Nekik (és a családjuknak) valószínűleg az hozza meg a nyugodt pihenést, ha közös ágyban alszanak. És természetesen van, amikor a szülők igénye a több fizikai kontaktus a babával, és ez is rendben van.
Ahhoz pedig senkinek semmi köze sincs, hogy ezek a családok mikor fogják úgy érezni, hogy változtatni szeretnének. Ha valamelyikük számára terhes lesz az együttalvás (apukákra tessék odafigyelni!), majd változtatnak. Akkor bizony kell is!
Az a lényeg tehát, hogy bátran merjük felvállalni a saját igényeinket, és ne törődjünk mások véleményével!
Mindenkinek jó éjszakát, jó pihenést kívánok!