Alvás - Együtt vagy külön?

Ebben a témában gyakran kíváncsiak a véleményemre az édesanyák. Látom rajtuk, hogy félszegen várják a választ azok is akik együtt alszanak a babájukkal, s azok is akik nem. Pedig nem vagyok egy emberevő tipus, másrészt semmi közöm hozzá (úgy értem egy pszichológus ilyesmibe nem szól bele). Mindig azt szoktam mondani (mert valóban így gondolom), hogy ők érzik, tudják, hogy nekik és a családjuknak mi a jó, és tegyék azt nyugodtan. Nem számít, hogy mit gondol a szomszéd, a barátnő, az anyós vagy éppen a pszichológus. Kizárólag az a fontos, hogy az együtt- vagy különalvásban érintetteknek mi az igénye. Amíg az adott helyzettel minden résztvevő elégedett, addig nincs min gondolkodni, főleg nem pironkodni. Akkor kell változtatni, ha valamelyik fél már nem érzi így jól magát. Erre viszont érdemes odafigyelni!
Én őszintén megmondom, hogy nem alszom egy ágyban a kisfiammal. A nagyokkal sem aludtam. Egyszerűen nem tudok, mert ha mellettem van szinte haptákba vágom magam, moccanni sem merek, elgémberednek a tagjaim, és nem tudok elaludni, mert közben a fülembe szuszog-muszog, szörcsög, arról nem beszélve, hogy kitúr az ágyból. Szükségem van a pihenésre, hogy másnap mosolygós, türelmes anyukája tudjak lenni. Ez van. Persze az első jópár hónapban egy szobában aludtunk, karnyújtásnyira egymástól, mert így sok minden egyszerűbb volt. Aztán észrevettem, hogy sokszor mi ébresztjük meg őt, amikor lefekszünk aludni, és átkerült külön szobába. Ennek ellenére továbbra is felkeltem éjjel akár háromszor is, és megszoptattam, soha nem hagyom sírni, mert ha éjjel felkel, akkor azt nem véletlenül teszi, hanem valami gondja van. Így aztán nem alszunk együtt, és én így is jó anyának érzem magam.
Nem egyformák a babák igényei sem. Nekünk szerencsénk van, mert a csöppség egészen pici kora óta nem karban szeret elaludni, hanem jelzi ha fáradt, és egyenesen ugrik a karomból a kiságyba. Ott tud jót aludni. Pedig hordoztam, néha még most is, itthon is, de ő szeret az ágyában aludni. Gondolom elég neki az a napi kontaktusmennyiség, ami számára biztosítva van. Bizonyára vannak olyan babák, akiknek ez kevés, egyszerűen többre vágynak, és éjjel is szeretnének a szüleik közelében lenni. Nekik (és a családjuknak) valószínűleg az hozza meg a nyugodt pihenést, ha közös ágyban alszanak. És természetesen van, amikor a szülők igénye a több fizikai kontaktus a babával, és ez is rendben van.
Ahhoz pedig senkinek semmi köze sincs, hogy ezek a családok mikor fogják úgy érezni, hogy változtatni szeretnének. Ha valamelyikük számára terhes lesz az együttalvás (apukákra tessék odafigyelni!), majd változtatnak. Akkor bizony kell is!
Az a lényeg tehát, hogy bátran merjük felvállalni a saját igényeinket, és ne törődjünk mások véleményével!
Mindenkinek jó éjszakát, jó pihenést kívánok!

Párkapcsolat 2. - Mikor jut rá időnk?

Ha az ember meg szeretné tartani a párját, akkor természetes, hogy kettejük kapcsolatára is időt kell fordítani. De kérdem én: Mikor? Ma már nem létezik olyan fogalom, hogy munkaidő, csak munka és kizsigerelés van a végtelenségig. Ha egy családapa este 7-8 óra körül ér haza, akkor a gyerekeit jó eséllyel már csak vacsorázni, fürdeni látja, vagy éppen csak egy "jóéjt" puszit tud adni nekik. Ezt nem nevezném soknak.
Marad tehát 2-3 óra, amit a szülők kettesben tölthetnek. Mindketten fáradtak, végigdolgozták a napot, lehuppannak a fotelba, és próbálják megosztani egymással az élményeket, gondolatokat. Persze az is lehet, hogy csak a legfontosabb dolgok megbeszélésére van erejük, és ez sem csoda. Így aztán bambán ülnek a tv vagy a számítógép előtt (keresvén némi kikapcsolódást), majd  1-2 óra elteltével beesnek az ágyba.
A jó öreg kommunikáció valahogy elmarad. Pedig ez a mozgatórugója mindennek.
Már csak a hétvégében lehet reménykedni, hogy akkor több idő jut a családra, a párkapcsolatra, a gondolatok, érzések megosztására, a közös kikpcsolódásra, felhőtlen együttlétre.
Lehet, hogy feketén festettem le a képet, de amerre nézek, szinte csak ezt látom, és ennek következtében depressziós anyukákat, boldogtalan párkapcsolatokat, széthulló házasságokat látok.
Ebben az országban nagyon sok a munkanélküli, nem értem tehát, hogy miért nem elég 8-9 órát dolgozni egy családapának? (Több embernek lenne munkája is.) Mert akkor több ideje maradna a gyerekeire, a párkapcsolatára, és netán egészségesebb életet élhetne testileg, lelkileg?
Véleményem szerint nem jó irányba haladunk. A gyerekeinket a tv és az utca neveli, ott keresik a példaképeiket is. Meg lehet nézni más "fejlett" országokat, hogy milyen eredményre vezetett mindez. Kétségbeejtő.
Elnézést, hogy ilyen szomorúra sikeredett ez a poszt, legközelebb igyekszem vidámabb témát keresni.