Nos, kis szünet után újra itt. Nem tudom ki mennyit sütött-főzött, dolgozott az ünnepek alatt, de én elég sokat, és azt hiszem elfáradtam. Mindennek tetejébe mosogatógép nélkül voltam egy egész hónapig, és karácsony, vendégeskedés lévén ez rengeteg plussz munkát okozott.
Valószínűleg ezek eredményeképpen akadtam ki egyik nap, mert már egészen úgy érzetem magam, mint egy jófajta házicseléd. Aki mindig mindenkit körülugrál, kiszolgál, lesi a kívánságokat, csak épp a lényegre nincs ideje: valóban együtt lenni a gyerekeivel. Egyik gyerkőc kérte, hogy tanítsam meg kötni, másik, hogy hadd mutassa meg a horgolás-tudományát, amit aznap tanult az iskolában, én pedig olyan szívesen lettem volna velük, de valahogy mindig akadt valami dolgom: a kicsit tisztába tenni, megetetni, elmosogatni, felsöpörni, kiteregetni, havat söpörni, tudomisén...
Aztán vacsorakor jött el a pillanat, hogy ültek az asztalnál, megint várták, hogy csiribí-csiribá odategyek mindent, ( a nagyoknak a kenyeret szerencsére már nem kell megkennem, ezt elértem), készítsem a kakaót, etessem a kicsit, és megint azon kaptam magam, hogy már vinnem kell fürdetni a picúrt, de még nem is ettem.
Száz szónak is egy a vége, azt hiszem elrontottam valamit. Igaz, segítenek a nagyok, ha megkérem őket, de valahogy szívességnek érzik, ha nekik kell teríteni, a hűtőből ki/be pakolni, vagy a saját szobájukat felporszívózni. Aztán meg csodálkoznak, hogy nincs időm valóban együtt lenni velük (mármint értelmesen, élménydúsan).
Ennek fényében elhatároztam, hogy igenis lesz feladata mindegyiknek, hiszen az életben sem jó, ha mindig csak várunk arra, hogy kiszolgáljanak, mert egyszer csak nem lesz ott anyuci. Másrészt be kell látniuk, hogy nem én élek egyedül ebben a házban, nem én eszek egyedül, nem én koszolok egyedül, főleg nem az ő szobájukban.
Nem múzeum a lakásunk, de egy alapvető rend jólesik, ha körülvesz. Szeretném, ha ezt ők is így éreznék. A külső rendetlenség sokszor belső káoszhoz vezet.
Tudom, sokan jutalommal motiválják a gyerekeiket a segítésre. Én ezt nem szeretném. Ne azért segítsen, hogy aztán cukorkát vagy pénzt kapjon, hanem azért, mert akkor lesz időnk a közös játékra (hisz ez is jutalom), vagy azért, mert ezzel nekem örömet szerez, esetleg azért, mert neki is igénye van a rendre, tisztaságra. Nyolc és kilenc évesen ezt már beláltják szerintem.
Gondolkoztam, hogy hol rontottuk el: Mindig körülöttük forog minden. Lessük a kívánságaikat, hogy mi érdekli őket, hova mennének, mit csinálnának szívesen, stb. Ez így egy bizonyos szempontból jó is, csak valahogy meg kell találni a középutat, hogy ne csak a szórakozás, hanem az élet munka része is jelen legyen. Hiszen nem szól majd a későbbi életük sem csupán a szórakozásról, az élvezetekről. Félreértés ne essék, nem azt szeretném, hogy egész nap sikálják a lakást, csak vállaljanak annyi részt a feladatokból, ami korukból kifolyólag elvárható és nem megterhelő. Azt szeretném elérni, hogy természetes legyen neki, hogy ha indulunk vacsizni, akkor ők terítenek, veszik elő a hútőből az ételt, és maguk után el is pakolják a cuccokat. Ez szerintem normális dolog, nekem viszont rengeteg időt és energiát spórol, amit így rájuk fordíthatok.
No, remélem sikerül mindezt gördülékenyen bevezetnünk.
