Melyik pedagógust válasszam?

Úgy alakult, hogy idén a baráti körből sok kisgyermek kezdi meg általános iskolai tanulmányait, így mostanában gyakran találkozok a kérdéssel: Melyik tanító nénit válasszam?
Annyira nehéz döntés. Miért? Mert gyermekünk önmagához, társaihoz és a tanuláshoz való viszonya fog eldőlni az elkövetkezendő néhány évben. Igen, mellékesen megtanul írni, olvasni, számolni is (aki még nem tud), de valóban nem ez a lényeg.
A hozzám fordulóknak konkrét személyre vonatkozó tanácsot nem adhatok (hiszen az ő gyermekükről van szó, nem az enyémről), de átérzem a nehéz helyzetüket. Annyit szoktam csupán mondani, hogy amelyik tanító néniről el tudod képzelni, hogy a gyermekeddel egy hullámhosszon tud lenni, tudnak majd együtt dolgozni. Na igen, ez jól hangzik (és őszintén is mondom), de olykor kevés. Mármint az az egy-két óra kevés, amennyit lát az ember a leendő tanító néniből, s amely alapján döntenie kell.
Persze meg lehet kérdezni más szülőket is a személyes tapasztalataikról, de olykor ez még nagyobb káoszt okoz az ember fejében. Hiszen a gyerekek sem egyformák, a családok sem, aki egyiknek tökéletes, az lehet, hogy a másiknak sok-sok fejtörést okoz majd. És lássuk be a pedagógus is ember. Változik ő is az évek folyamán ilyen vagy olyan irányba. És bármennyire is próbál mindenkit nagyon szeretni az osztályában, ez nem mindig sikerül. Nem is lehet érte hibáztatni, de ha épp a mi gyerekünkkel nem jön ki jól, az bizony nagyon fájdalmas tud lenni.
Ha belegondoltok, az természetes dolog, hogy az ember nagyon szereti a saját gyerekét. Talán sok mindent el is néz neki. Mégis sokszor nagyon-nagyon nehéz szülőnek lenni, jó szülőnek meg különösen, hiszen csak évek múlva tudjuk meg, hogy kb. sikerült-e. A pedagógusnak így még nehezebb a dolga, hisz "idegen" gyerekeket kell szeretnie. Legalábbis meg kell próbálnia, mert ha nem sikerül, azt a gyerek megérzi, és nem fognak tudni együtt dolgozni.
Sokszor mondják nekem a pedagógus kollégák, hogy "Neked könnyű dolgod van, csak egy gyerekkel kell egyszerre foglalkoznod". Igazuk van (kivéve a csoportok esetében), tényleg sokkal könnyebb meglátnom így "az osztály rémében" is a kisangyalt, a szeretni való drága gyermeket. Mert mindegyikükben ott van, csak néha nem könnyű észrevenni. Azt hiszem a mai nagyon magas iskolai követelmények is megnehezítik a pedagógusok munkáját, hiszen a feszített tempó mellett annyira nehéz egy-egy kisgyermeket töviről hegyire megismerni.
Egy valamit biztosan mondhatok: azt a pedagógust semmiképpen ne válasszátok, akivel szemben a legcsekélyebb fennntartásotok is van!
Ha pedig valami oknál fogva bebizonyosodik, hogy a gyermek számára nem az illető pedagógus volt a legmegfelelőbb, akkor az önmarcangolás helyett próbáljatok meg változtatni, mert sokszor a tanárváltás megváltja a gyermeket a szenvedéseitől, és visszatereli életét a boldogság medrébe.
Érzem, hogy ezzel a bejegyzéssel nem tudtam segíteni a döntés előtt állóknak :-(, inkább csak a gondolataimat osztottam meg veletek.
Mindenkinek szívből kívánom, hogy utólag úgy érezhesse majd: Sikerült megfelelő tanítónénit talánia a gyermeke számára!

Az iskolaérettségről - 2. rész

Őszintén bevallom, én annak idején jobban féltettem a gyermekeimet az iskolakezdéstől, mint az indokolt lett volna. (Igyekeztem persze nem mutatni, mert az sokat árthat.) Most, hogy ismerem az elsős tananyagot, azt kell mondjam, hogy egy átlagosan fejlődő 6-7 éves gyermeknek nem szabad, hogy megterhelő legyen.
Persze az nagyon fonots, hogy készen álljon a gyermekünk az iskolakezdésre. De miből tudhatjuk ezt biztosra?
Nos, a következő dolgokat szoktuk figyelni az iskolaérettségi vizsgálatok során (csak tömören, a teljesség igénye nélkül):
A gyermek testi jellemzői, megjelenése, beszéde, viselkedése:
Alapvetően már nem a babás alak a jellemző, inkább nyúlánknak mondhatjuk. A fogváltás is legtöbbször megkezdődött, de ne ijedjünk meg, ha még nem. Fontos, hogy elbírja majd az iskolatáskát (és ne aludjon el az órán), tehát a pici, törékeny gyermekekre fokozottabban kell figyelni. Ha mellé szorongó és bizonytalan is, akkor nem feltétlenül kell még elkezdenie az iskolát.
A mozgás megfigyelése számomra szinte a legfontosabb. Ha egy gyermek mozgása harmonikus, rendezett, szeret biciklizni, labdázni, gyurmázni, rajzolni, akkor nagy baj nem érheti az iskolában. Ellenben ha gyermekünk sete-suta, sosem szeretett sportolni, fára mászni, és a ceruzát messze ívben elkerüli, akkor keressünk meg egy mozgásfejlesztéssel foglalkozó szakembert mielőtt iskolába adnánk!
Az nem baj, ha bal kezes, csak ne kezdjük el átszoktatni. Ha kétkezes, az már nehezebb ügy.
A gyermek rajza sok mindenről árulkodik. Az óvónő biztosan tud segíteni annak megítélésében, hogy gyermekünk életkorának megfelelő szinten rajzol-e vagy sem.
Nagyon fontos a tiszta, érthető beszéd. Csak akkor tud a hangokhoz képeket (betűket) társítani, ha megvannak neki a hangok helyesen. Érdemes megfigyelni, hogy milyen beszédhibája van a gyermeknek, mert lehet, hogy a hallásával, beszédértésével van a probléma, és nem a hangképzéssel. Ezt bízzuk szakemberre.
Persze a gyermek kifejezőkészsége, szókincse szintén nagyon fontos. Befejezi-e a mondatait? Tőmondatokban vagy bővített, összetett mondatokban beszél?
Képes-e egy korábban hallott történetet felidézni, annak lényegét elmondani, esetleg rajzot készíteni a meséhez?
Az észlelés, a megfigyelőképesség (hallás és látás területén egyaránt) szintén rendkívől fontos, hiszen csak akkor tud majd gyermekünk jól olvasni, ha észleli, pl. hogy a "b" és "d" hangok/betűk miben térnek el egymástól.
Rengeteg játékos kis feladat van, amivel ezeket felmérhetjük: egyformának tűnő, de apró különbségeket rejtő képek megfigyelése, suttogó-játék: (kész-kéz, tép-tét, toll-tol, stb. szavak közt hallja-e a különbséget).
Tud számolni, ill.megszámolni a dolgokat? Nagyon fontos, hogy ha 5 kacsa van előtte, akkor ne 6-ot mondjon! Lehet, hogy elszámol ő 15-ig is, de a számnevet nem pontosan egyezteti a látott tárggyal, és az bizony nem jó. Az 5-ös (inkább 10-es) számkörön belül képes-e egyszerűbb összeadások/kivonások elvégzésére?
Képes-e a részekből összerakni az egészet? (Pl. puzzle játékkal, építő játékkal szívesen játszik-e)
Az apró kis problémákat, amik nap mint nap adódnak hogyan oldja meg? Mindig felnőtt segítségét kéri, vagy vannak önálló gondolatai, bátran cselekszik-e?
A kudarc minden 6 évest megvisel, ezen nem érdemes problémázni, életkori sajátosság, de ha egy kisgyermek extrém módon reagál rá, az nem hasznos az iskolában.
Kicsit elhanyagolt terület a téri-, idői tájékozódás. Fent-lent, fölött-alatt, mellett, között, mögött-előtt, stb. fogalmak ismerete és helyes használata szintén segíti a gyermeket a könyvben, füzetben való tájékozódásban.
A bal és jobb irányok mindenkori pontos felismerése elengedhetetlen. Ha ez nehezen megy, akkor segíthetünk egy kis karkötővel, "tetoválásssal" vagy egyéb dísszel, hogy gyermekünk odapillantva mindig biztos legyen az irányokban.
Érdemes egy kicsit megismertetni vele az évszakok, napok, napszakok váltakozását is, persze csak az ő szintjén.
Természetesen a szűkebb környezetéről, családjáról legyenek alapvető ismeretei, tudon róluk mesélni, beszélgetni kicsit.
Az óvodai csoportban, közösségben betöltött helye, szerepe is sokat elárul majdani iskolai életéről.
A gyerekekhez és a felnőttekhez való viszonya egyaránt fontos, hiszen a suliban is együtt kell dolgoznia a tanító nénivel és a többi gyerekkel is.
Hogyan viszonyul a társasjátékokhoz, a szabályokhoz? Tud-e kb. 10-15 percig egy játékkal elmélyülten játszani, arra odafigyelni vagy folyamatosan figyelmeztetni kell, hogy jöjjön vissza, mert még nem fejeztük be?

Nos, ennél nyilván összetettebb a dolog, de próbáltam az alapvető szempontokat felsorolni.
Mindezek alapján tehát igyekszünk egy egészleges benyomást szerezni a gyermekről, és az óvoda ill. a szülő véleményét, megfigyeléseit figyelembe véve a gyermek számára legoptimálisabb döntést meghozni.

Ha engem kérdeztek, szerintem mozogjon sokat (rengeteget), másszon fára, hintázzon, gyurmázzon, rajzoljon a homokba, vagy az aszfaltra, énekeljen, mondókázzon, építsen, és akkor nem lesz semmi baj!

Az iskolaérettségről - 1. rész

Bizony, mostanában kell eldönteni szülőnek, óvónőknek (akár a nevelési tanácsadó bevonásával), hogy melyik kisgyermek érett arra, hogy elkezdje szeptemberben az iskolát.
Megint azt kell mondjam, hogy nem vagyunk egyformák. A praxisomban volt olyan eset, hogy nyári születésű kisgyermeket is elengedtem iskolába, aki így éppen hat évesen kezdte meg tanulmányait, másokat pedig még nyolc évesen sem biztos, hogy érettnek talál az ember.
Talán kevesen tudják, de a dolog menete a következő: Ha 2009. december 31.-ig betöltötte a gyermek a hatodik életévét, akkor is felmenthető az iskolakezdés alól, csak ilyen esetben a helyi nevelési tanácsadó írásbeli engedélye (szakvéleménye) szükséges hozzá. A később született gyermekek szakvélemény nélkül is  maradhatnak óvodában, ha ezzel kapcsolatosan a szülő és az óvónők egyetértenek.
No itt szokott a probléma kezdődni. Mert sokszor nem értenek egyet, és ilyenkor szintén a nev. tan.-ba kell menni szakvéleményért. Ekkor gyakran elhangzik: "Mennünk kell a nevelésibe, mert h*lye a gyerek!". Hát kérem szépen és tizenegynéhány éve dolgozok gyerekekkel, de h*lyét még nem láttam!
Érdemes azt figyelembe venni, hogy az óvónő (ha tetszik, ha nem) több időt tölt a gyermekkel, mint mi. Minden kisgyerek egészen másképp viselkedik otthon, és máshogyan az óvódában. Az enyémekkel is így volt ez, ami először szinte hihetetlennek tűnt.
Tehát, ha az óvodapedagógus azt javasolja, hogy vigyék el a gyereket a tanácsadóba, az bizony a kicsi érdekeit szolgálja. Miért? Mert nem mindegy, hogy úgy kerül be az iskolába, hogy az fizikailag és szellemileg is óriási teher neki, és nincs sikerélménye, hamar megutálja, sőt csak a bohóckodásával tudja felhívni magára a figyelmet, vagy pedig érett a mai iskolarendszerbe való belépésre, könnyen kirázza a kisujjából a feladatokat, folyamatos sikerélményben van része, és szívesen jár a suliba.
Mindig azt szoktam mondani, hogy az első négy iskolaév nem a tanulásról szól. Előbb-utóbb ugyanis minden kisgyerek megtanul írni, olvasni, számolni. Hanem arról, hogy a gyerek önmagáról szerez tapasztalatokat. Arról, hogy ő milyen is az ő tanuláshoz, tanárokhoz, gyerekekhez való viszonya. Önismeretet tanul, mely egy életre szól. Ha úgy érzi nem tudja tartani a többiekkel a tempót, akkor elkedvetlenedik, nem lesz motivált a tanulásra, max. a bohóckodásra, és egy életre elkapálta magát. Ha viszont sikerei vannak, akkor szárnyra kap, és szinte a lehetetlent is megoldja. Persze mindez nagyon-nagyon függ a tanító néni személyétől is, de az iskolaérettség alapvető fontosságú tényező.
Hamarosan írok arról is, hogy melyek az iskolaérettség alapvető kritériumai.

"Mami, én ezt nem tudom!"

Maresz kérdezte, hogy gyermeke ilyen megjegyzéseire hogyan reagáljon. Nos, ha jól emlékszem, akkor a kislányod most kezdte az iskolát, és rögtön az a kérdés ugrik be, hogy a tanító néni vajon mennyire dicséri/biztatja őt (ill. a többi gyereket)?
A lényeg szerintem az, hogy semmiképp nem elég, ha mi anyaként erre azt válaszoljuk: "Ugyan már, dehogynem, csináld csak!", és közebn mondjuk kimegyünk mosogatni.
Fontos, hogy a gyermek valóban érezhesse, hogy rá figyelünk, és valóban segíteni próbálunk. Odaülünk mellé, és megkérdezzük, hol is akadt el, mit nem ért igazán? Ez nagyon fontos, mert  kiderülhet, hogy nem jól értette órán a feladatot vagy ilyesmi. Azt is megtudhatjuk hogy a feladat melyik része okoz neki nehézséget, vagy kelt benne szorongást.
Fontos, hogy átérezzük, gyermekünk gondban van, tehát lehetőleg ne mondjuk "Óh, ez könnyű!", hiszen neki most éppen nem az. Mondhatjuk inkább: "Bizony, a b betű kanyarítása elég nehéz." Mesélhetünk neki arról, hogy nekünk milyen nehézségeink voltak a suliban (valami olyat, ami hasonló az övéhez), és hogyan oldottuk meg a problémát. Jól fog esni neki, ha hallja, hogy nem ő az egyetlen, akinek valami nem megy.
A következő lépés, hogy segítjük abban, hogy ő maga elkezdhesse a feladatot. (Nem mi kezdjük el helyette, mert ő abból nem tanul!) Lehetőleg kérdésekkel segítsük, hogy saját maga találhassa meg a megoldást!
Minden apró mozzanatot megdicsérünk, még akkor is biztatjuk, ha munkája nem tökéletes, de már alakul! Megerősítjük abban, hogy jó, amit csinál, így lesz kedve folytatni. Aztán szépen lassan haladunk tovább. Végül mindenképpen dicsérjük meg az elvégzett munkáért pl.: "Ez igen! Megcsináltad! Nem volt könnyű, de Te megoldottad a feladatot! Kitartóan dolgoztál, és íme itt az eredménye! Büszke lehetsz magadra!" Így növeljük az önbizalmát.
Ha már a múltban valamely nehéz problémát/feladatot megoldott, akkor biztathatjuk azzal, hogy felidézzük neki az akkori sikerét. A lényeg, hogy ő dolgozzon meg az eredményért, mert ez erősíti önértékelését, önbizalmát, és erőt ad a következő problémák megoldásához.
A tanulás kapcsaán még az jutott eszembe, hogy érdemes suli után adni nekik egy kis szabadidőt, hogy felfrissülhessenek, Ugyanakkor a lecke megírását legkésőbb 4 óráig érdemes megejteni (alsó tagozatról beszélek), mert utána sokkal fáradtabbak, ezáltal nehezebben megy, ill. elhúzódhat a dolog. Ha lassabb a gyermek munkatempója, akkor beiktathat szüneteket (10-15 perc) a különböző feladatok közé. Ez legyen aktív pihenés: séta, ugrálás, tánc, éneklés, labdázás, stb.
Nos, mindenkinek jó tanulást, sok sikert kívánok!

De nehéz az iskolatáska!

Valóban, ha belepakoljuk a sok könyvet, füzetet, hát még én sem vinném szívesen hosszú távon, az biztos. Azonban nem csak a fizikai teherről van szó. A gyermek lelkében esetlegesen megbújó félelmek, kételyek is nehezítik az iskolába indulást. Ezért nagyon fontos, hogy mi szülők milyen érzéseket, gondolatokat ébresztünk bennük az iskolával kapcsolatban.
Két évvel ezelőtt kezdett az első osztályban a legidősebb fiam, s a mai napig emlékszem, néhány évfolyamtársát milyen szavakkal indította útnak az édesanyja. Pl.: "Jól van na, ez se lesz rosszabb, mint az óvoda volt!", vagy "Ne sírjál ki fogod bírni!"
Hát, men irígyeltem ezeket a pici kis elsősöket. Ilyen bátorítással nehéz elindulni bárhová.
Most, hogy már két gyermekem is elvégezte az első osztályt azt tudom mondani, hogy nem kell aggódni. Ha a gyermek valóban iskolaéretten kezdi meg a tanulmányait, akkor "nevetve" teljesíti az előtte álló feladatokat.
Érdemes tehát vidáman és bizalommal telve elindítanunk őt, s folyamatosan támogatni, erősíteni az önbizalmát, hogy a kisebb akadályokat is hamar leküzdje.
Ha bármi kis probléma felmerül mielőbb konzultáljunk a tanító nénivel. Logopédus, fejlesztő pedagógus segítségét is kérhetjük, akik valóban sokat segíthetnek a kezdeti olvasás-, írástanulási ill. egyéb nehézségek leküzdésében.
Érdemes azt szem előtt tartani, hogy most alapozzuk meg gyermekünk tanuláshoz és önmagához való viszonyát. Szerintem legalábbis erről szól az első néhány év. Ezért kell minden apró kis problémát azonnal orvosolni, hogy ne induljn el egy rossz kör, melyben a gyermek értéktelennek, haszontalannak érzi magát.
Ha úgy érezzük, hogy a tanító nénivel nem jól jön ki a kicsi, akkor bizony érdemes akár váltani is, mielőtt súlyosabb lelki sérüléseket szenved a gyermekünk.