2011. november 23., szerda

Tükör

A minap a következő jelenet játszódott le a szemem előtt:
Két kisfiú, akik az óvodában csoporttársak, találkoznak az utcán. Szüleik is velük vannak. Az egyikük, nevezzük Daninak egy élénkebb, mindig mosolygós, igen társaságkedvelő gyermek. A másik, nevezzük őt Fábiánnak, rettentő visszahúzódó, inkább magányos tipus, de bájos kis arca és szeretetteli szemei vannak.
Az óvodában nem elválaszthatatlan jóbarátok, de játszanak együtt is.
Dani, felismerve Fábiánt kitárja kis karját, fülig ér a szája, szinte egy helyben ugrál örömében, és próbálja kis csoporttársát üdvözlésképpen átölelni. Fábián édesanyja kezét fogja, és Dani közeledésére visszahúzódással reagál. Az anyuka mint valami anyatigris belép Dani és gyermeke közé, előbbit igyekszik távolítani, miközben arról magyaráz, hogy ezt Fábián nem szereti.
A vicc az egészben, hogy Fábián, bár hátrál, azért mosolyog, s élvezi az egész helyzetet. Ha anyukája nem szólna bele, valószínűleg hamarosan egy vidám fogócska bontakozna kis a két lurkó között. Mindezt azonban az édesanya onnan "fentről" nem látja, mert ő csak azzal van elfoglalva, hogy a másik gyereket eltaszítsa kis védencétől.
Végül látva a hiábavaló próbálkozást, Dani szülei eltérítik kisfiukat szándékától, hogy Fábiánt megölelje, vagy csak megsímítsa, és elköszönnek.
Kívülről nézve csak sóhajtok egy nagyot, s közben mindkét gyereket rettentően sajnálom. Danit azért, mert olyan örömmel és valóban gyengéden próbálta üdvözölni kis csoporttársát, s ez meghiusult.
Fábiánt pedig azért, mert egyébként is oly visszahúzódó, s édesanyja ezt a tulajdonságát ismét megerősítette. Ha gyermekünk "gyengéit" nem oldani próbáljuk, hanem mindig ráerősítünk, azzal nem segítünk neki.
Szívesen tartottam volna tükröt ennek az édesanyának, s megkéreztem volna, hogy valójában mit is szeretne elérni gyermekénél?