A jutalmazásról

Talán erről még nem írtam, pedig nagyon fontos.
Először is azt kell tisztáznunk, hogy a jutalmazás célja a gyermek valamely viselkedésének megerősítése (nem pedig édességgel való elhalmozása). Lehet tárgyi, szóbeli, viselkedésbeli. Én nem annyira a tárgyit preferálom, ha van rá mód.
Azonban a dicséret sem mindegy, hogy milyen. A hatékony szóbeli jutalom KONKRÉT, azaz pontosan kifejezi, hogy az adott viselkedés mely eleme tetszett nekem. Vegyünk egy példát: Ha egy bevásárlást követően csak annyit mondok a gyerkőmnek, hogy "Jó kisfiú voltál!", akkor nem tudja, hogy annak örülök, hogy a bevásárlókocsiba szórta a kekszet, hogy viszonylag nyugodtan ülte végig az eseményt, vagy hogy mikor nem néztem oda, a testvérére öltötte a nyelvét.
Ha viszont ezt mondom: "Milyen nyugodtan, csendben ültél itt, míg kifizettem amit vásároltunk. Ez nagy segítség nekem, most nagyon örülök!" (s közben megpuszilom, vagy megcirógatom a fejét), akkor ponotsan tudja mit kell legközelebb hasonlóképpen csinálnia. És egészen biztos, hogy meg is fogja próbálni újra kikvívni az elismerésünket.

Mikor jutalmazásról beszélünk, akkor többnyire a szóbeli és tárgyi jutalmak kerülnek említésre. Én azonban a magam részéről óriási szerepet tulajdonítok a viselkedésbeli megerősítésnek is. Az ölelés, cirógatás, puszi, elismerő mosoly, nagyon gyakran automatikusan követi a tárgyi vagy szóbeli jutalmat. Néha azonban önmagában is alkalmazható, és nagyon hatékony is. Például, ha kicsi gyermekünk ül a szoba közepén, és egy játékkal elfoglalja magát, akkor nem kell félbeszakítani hangos dicsérettel ("Milyen szépen eljátszol már egyedül is!"), de egy futólagos simogatás (fején, hátán) kifejezésre juttatja, hogy elégedett vagyok a látvánnyal.
Néha szoktam "Örülök, hogy vagy!" jelentésű viselkedésbeli jutalmakat adni, amikor csak úgy "ok nélkül" megszeretgetem, megölelem a gyerekeimet, a páromat. Én szavak nélkül teszem, de szerintem nyugodtan ki is mondhatjuk amire gondolunk, az csak erősíti a hatást ;-).
A rutinszerű, a gyermektől elvárható, hétköznapi dolgokért (pl. rendrakás) nem praktikus tárgyi jutalmat adni, mert a végén csak annak fejében lesz hajlandó a gyermek azt megcsinálni. Sőt, gyakran előfordul, hogy egyre növekszik a jutalom értéke, mennyisége, amit a gyermek "cserébe" követel. Könnyedén belecsúszhatunk valami kellemetlen játszmába. 
Ehelyett megpróbálhatunk hatni értelmére, büszkeségére (pl. Most jót játszottatok Petivel, de nagy rendetlenség kerekedett. Meg sem lehet mozdulni a játékoktól. Én tudom, hogy Te nem csak szétpakolni, hanem rendet tenni is gyorsan tudsz. Megmutatod hogyan?).

Csak csendben jegyzem meg, hogy a fent leírtak nem csak gyerekekkel szemben alkalmazhatók, hanem felnőttek egymás közt is kipróbálhatják. Konkrétan megmondani a párunknak, hogy "Jól esett, hogy megmasszíroztad a lábam, egyedül lefektetted a gyerekeket, eljöttél velem a kiállításra..."
Olyan ritkán szakítunk időt ilyesmire, pedig mindenkinek jólesik ;-).

Szavaink ereje 3. - "Elvitte a cica!" Hmmm???

Múltkor a másfél éves kismanóm egyik ismerősünk kulcscsomójával játszott, de az illető éppen menni készült, és vissza szerette volna kapni a kulcsát. Valahogy sikerült is neki, majd gyorsan a háta mögé rejtette, és mondta: "Elvitte a cica.". A gyermek csak nézett rá, nem értette a dolgot.
Én meg bevallom meglepődtem egy pillanatra. Olyan régen hallottam már ezt a mondást, mert mi nem használjuk. Soha nem mondtam a nagyoknak sem, mert azt gondoltam mégis csak jobb az igazat megmondani, mármint azt, hogy valamit én eltettem, és kész. Biztos butaság ezen agyalni, de nekem valahogy így van rendjén. Nem akarok neki még ilyen apró dolgokban sem hazudni vagy ferdíteni, mert szeretném, ha az anyja (és családja) szavában bízhatna. Arról nem is beszélve, hogy a gyermek még kicsi, de nem h*lye...
Meg azt sem mondom, ha felszed valamit a földről, hogy: "Fúj, kakás!". Helyette azt mondom, hogy piszkos.
Más, ilyen gyakori "vicces" mondás most nem is jut eszembe, pedig biztosan van. Na, egyre azért emlékszek, de nekem az messze nem volt vicces. Az egyik anyuka mesélte, hogy a másfél-két éves gyerekét azzal fenyegeti ha rosszat csinál, hogy "Jön a zsákos bácsi, aztán elvisz!" Húh, még a hideg is kirázott. Pedig mondhatta volna azt is, hogy mérges a kicsire.
Én nagyon igyekszek, hogy őszinte legyek a gyerekeimmel, még ilyen apró dolgokban is, így számukra kiszámíthatóvá válik a világ, és nem utolsó sorban remélem, hogy vissza is kapom tőlük ezt az őszinteséget.

Szavaink ereje 2. - Kit, mit minősítek? A gyereket vagy a viselkedését?

Biztosan több helyen is olvastátok már, hogy ne a gyereket minősítsük, hanem a viselkedését. Tehát ahelyett, hogy "Rossz vagy!, Buta vagy!, Rendetlen vagy!..." mondjuk inkább: "Az rossz, ha megharapsz, mert fáj nekem., A cukorkákat szétdobálni butaság., Micsoda rendetlenség van ebben a szobában!...".
Mondani persze könnyű, hogy ezt így kellene csinálni, de alkalmazni olykor elég nehéz. A megszokás nagy úr, és könnyedén kicsúszik a szánkon a  régi  mondás, de nem kell megijedni, fog az menni, csak gyakorolni kell! Az már félsiker, ha észrevesszük magunkat. Ha pedig belejön az ember, akkor rutinból jönnek majd a megfelelő szavak, kifejezések.
Miért is olyan ártalmasak ezek a negatívan minősítő megjegyzések? Álljon itt egy példa, amin bizony magam is meglepődtem. Még pályám kezdetén járt hozzám egy felső tagozatos fiú, és kértem, hogy soroljon fel magáról 3 jó tulajdonságot. Azt felelte, olyan nincs neki, és elkezdte sorolni (szinte végeláthatatlanul) a rossz tulajdonságait. Először azt hittem csak viccel, vagy nagyon félvállról veszi a dolgot, hisz elég vagány srác volt, gondoltam biztos tud magáról mondani valami jót is. Aztán ráébredtem, hogy komolyan gondolja, hogy ő ízig-vérig "rossz". (És ezt büszkén vállalta, hiszen jót nem tudott mondani magáról, akkor legalább legyen piszkosul rossz.). Egyszerűen azonosult azzal a sok negatív cimkével, amit a környezete ráaggatott. Pedig valójában nagyon értékes gyerek volt.
Sokszor azt hisszük, hogy egy-egy viccesnek szánt megjegyzést félvállról vesznek a gyerekek. Pedig halálosan komyolan veszik, főleg, ha azok a szüleiktől érkeznek. A gyerek olyanná válik, amilyen tükröt tartunk eléje. Érdemes ezt komolyan venni.
Ha már a tükörnél tartunk, az is igaz, hogy gyermekeink tükörként mutatják nekünk, milyenek is vagyunk, hogyan beszélünk, stb. Ma a kicsi fiam és a legnagyobb tesója játszottak a szobában. Egyszer csak hallok valami nagy puffanást, zörgést, majd a nagy fiam hangját: " Jaj, Domi, most nagyon csúnya dolgot csináltál!" (Mint kiderült lerombolta bátyja legújabb építményét.) Bevallom jót mosolyogtam magamban, mert édes volt ezt az ő szájából hallani, másrészt anyai szívemnek igazán jó érzés volt, hogy nem azt kell hallanom: "Buta vagy!, Csúnya vagy!", netán: "Rossz vagy!".
Azt már csak nagyon csendben, "lábujjhegyen" mondom, hogy nem csak a gyerekeinkkel lehet így kommunikálni. Érdemes kerülni a többi ember negatív minősítését is (különösen a családtagokét), mert nagyon sokat változhat a kapcsolatunk.
Nos, kalandra fel! S ne feledjétek: Gyakorlat teszi a mestert!

Párkapcsolat 2. - Mikor jut rá időnk?

Ha az ember meg szeretné tartani a párját, akkor természetes, hogy kettejük kapcsolatára is időt kell fordítani. De kérdem én: Mikor? Ma már nem létezik olyan fogalom, hogy munkaidő, csak munka és kizsigerelés van a végtelenségig. Ha egy családapa este 7-8 óra körül ér haza, akkor a gyerekeit jó eséllyel már csak vacsorázni, fürdeni látja, vagy éppen csak egy "jóéjt" puszit tud adni nekik. Ezt nem nevezném soknak.
Marad tehát 2-3 óra, amit a szülők kettesben tölthetnek. Mindketten fáradtak, végigdolgozták a napot, lehuppannak a fotelba, és próbálják megosztani egymással az élményeket, gondolatokat. Persze az is lehet, hogy csak a legfontosabb dolgok megbeszélésére van erejük, és ez sem csoda. Így aztán bambán ülnek a tv vagy a számítógép előtt (keresvén némi kikapcsolódást), majd  1-2 óra elteltével beesnek az ágyba.
A jó öreg kommunikáció valahogy elmarad. Pedig ez a mozgatórugója mindennek.
Már csak a hétvégében lehet reménykedni, hogy akkor több idő jut a családra, a párkapcsolatra, a gondolatok, érzések megosztására, a közös kikpcsolódásra, felhőtlen együttlétre.
Lehet, hogy feketén festettem le a képet, de amerre nézek, szinte csak ezt látom, és ennek következtében depressziós anyukákat, boldogtalan párkapcsolatokat, széthulló házasságokat látok.
Ebben az országban nagyon sok a munkanélküli, nem értem tehát, hogy miért nem elég 8-9 órát dolgozni egy családapának? (Több embernek lenne munkája is.) Mert akkor több ideje maradna a gyerekeire, a párkapcsolatára, és netán egészségesebb életet élhetne testileg, lelkileg?
Véleményem szerint nem jó irányba haladunk. A gyerekeinket a tv és az utca neveli, ott keresik a példaképeiket is. Meg lehet nézni más "fejlett" országokat, hogy milyen eredményre vezetett mindez. Kétségbeejtő.
Elnézést, hogy ilyen szomorúra sikeredett ez a poszt, legközelebb igyekszem vidámabb témát keresni.

Miért nincs televíziónk?

Be kell vallanom, hogy tinédzser koromban én is sokat tv-ztem. Voltak kedvenc sorozataim, műsoraim. Persze akkor még csak 3 csatorna volt, de az is bőven elég volt. Aztán egyetemista lettem, kollégiumba kerültem, és ott nagyon nem hiányzott a tv. Egy szempillantás alatt eltűnt az életemből, mert a helyét a barátok, a társas kapcsolatok foglalták el. A férjem is koleszos volt, neki sem hiányzott, így amikor összekerültünk, akkor eldöntöttük, hogy nem kell nekünk tv. Megmondom őszintén a családunk nehezen értette meg, hogy ez nekünk így jó, de mi kitartottunk. Eleinte észrevettük magunkon, hogy ha hazamentünk hétvégén és be volt kapcsolva a tv, akkor könnyebben leültünk elé, és bámultuk. Nincs erre jobb szó, bámultuk. Néztünk ki szótlanul, bambán a fejünkből. A film végén azonban szinte mindig megállapítottuk, hogy: "Na, ez egy újabb időpocsékolás volt."
Azt is észrevettem, hogy ahol megy a tv, ott az emberek kevesebbet beszélgetnek egymással. Mondhatni semennyit. Ők is csak ülnek, és bámulnak. az esetleges kapcsolati problémák meg közben gyűlnek, de nem ejtenek róla szót, hanem csendben ülnek a készülék előtt, mert az egyszerűbb. Egy ideig legalábbis. (Arra is érdemes gondolni, hogy a gyermekeik számára is ez lesz a kommunikációs és problémamegoldó minta!!!)

Aztán jöttek a gyerekek. Nos, az én véleményem az, hogy nem mindegy, hogy bizonyos hatások egy gyermeket mely életkorban érnek. Ha túl korán, akkor még nem érett arra, hogy azt feldolgozza, megfelelően kezelje. A tv-ből meg igazán minden dől. Többnyire a szenzációhajhász "szemét". A legtöbb mesének nevezett förmedvény is az.
Arról nem beszélve, hogy ha a kisgyermek megszokja, hogy az ingerekért (kalandokért) nem kell megdolgoznia (pl. fára másznia), akkor testi és szellemi értelemben is elkényelmesedik, ellustul. Mindez pedig erőteljes hatást gyakorol a fejlődésére. Ha nem kell használnia a kezét, lábát, szemét, stb., akkor nem érnek be azok az idegrendszeri funkciók, amik az írás-, olvasás-, számolástanuláshoz kellenek. Sőt, gondolkodnia sem kell, hisz megteszik helyette a képernyő hősei. Ijesztően veszélyes szerintem.
Ja, és a förmedvények lesznek a gyermekek példaképei! Már csak azért is, mert a szülőket alig látják, de a mesehősökkel "szoros a kapcsolat".
No, a számítógép sem jobb, természetesen, de arról majd később.
Még valami: A munkám során azt tapasztaltam, hogy egyre magasabb a beszédértési nehézséggel küzdő kisgyermekek száma. Felmerült bennem, hogy köze lehet-e ennek ahhoz, hogy a háztartások nagy részében egész nap megy a tv készülék, és így folyamatos zajban vannak a gyerekek?

Persze nem kell azt gondolni, hogy a gyerekeim tudatan zombik, akik még a tv-t sem ismerik. Számítógép nálunk is van, és azon számos természetfilmet, és meséket is nézhetnek. Azonban meg kell mondjam, hogy még a mai napig mindent "cenzúrázunk", ami a szemük elé kerül. Magyarul mi előre megnézzük az adott filmet, és megítéljük, hogy a gyermekeink számára nézhető-e. Ez a tv esetében nem ilyen egyszerű.
Természetesen nem mondom azt, hogy mindenki dobja ki azonnal a tv készülékét. Csupán érdemes megválogatni, hogy mit nézünk, és mennyi időt töltünk tévézéssel.

Sokat tudnék még írni a tv-ről, talán egyszer még visszatérek a témára.

Hogyan mondjam el neked? - Avagy szavaink ereje 1.

Azért szeretnék a gyermekeinkkel való kommunikációról írni, mert szerintem nagyon fontos. Szavink ereje ugyanis sokkal nagyobb, mint azt első hallásra gondolnánk.
Először is mindig legyünk őszinték a gyermekkel, azaz mondjunk igazat. No, ez egyszerűen hangzik, pedig nem az.
Vegyünk egy példát:
Kicsi gyermekem ma bement a virágoskertbe éppen a rózsabokor mellé. Jó tövises rózsánk van, és mellette nem túl sok a hely, így aggódtam, hogy megszúrja a rózsa. Így szóltam hát: "Kicsim, az a rózsa nagyon tövises és megszúrhat. Szeretném, ha kijönnél." Közben odamentem hozzá, és megmutattam, hogy hol vannak a szúrós tövisek a virágon, és gyengéden kivezettem a gyermeket a kiskertből.
Ekkor jutott eszembe, hogy írok erről a témáról is. Sok-sok éve próbálok ügyelni a szavaimra, mégis nagyon kell figyelnem, hogy mindig a megfelelő megfogalmazást használjam.
Miért? Mi volt ebben olyan különös? - kérdezhetitek. Csak annyi, hogy nem azt mondtam: "Meg fog szúrni!", hanem azt, hogy "megszúrhat". A különbség óriási. Nem próbáltam megjósolni, hogy mi lesz (nem lett volna igaz), de felhívtam egy veszélyre a figyelmet (valós tényközlés). Így nem azt szűri le a gyerek, hogy csak beszélek a levegőbe, de nem kell odafigyelni, mert úgysem következik be amit mondok. Ez pedig számomra rendkívül fontos.
Ha valakit érdekel, írtam erről egy mesét is korábban.