Azzal segítek, ha nem segítek?

Szerintem sokszor igen. Mire is értem ezt?
A legkisebb fiam sokszor erőlködik, hogy kivegyen mondjuk egy fazekat a konyhaszekrényből, vagy beleültessen egy Duplo figurát a játékautóba. Ilyenkor elnézem, és sokszor már azon a ponton vagyok, hogy segítek neki (kvázi megteszem helyette), de megálljt parancsolok magamnak, és várok. Még akkor is, ha kicsit nyafog, és kéri, hogy segítsek. Inkább biztatom, egy-két szóval segítem, de nem végzem el helyette a munkát. Miért? Nem azért meg gonosz vagyok, és "Hadd szenvedjen az a gyerek!". Hanem azért, mert bízom benne, hogy meg tudja csinálni, és tudom, hogy sokkal jobb neki is, ha ezt megtapasztalja, mert attól nő az önbizalma, és nem utolsó sorban egyre ügyesebbé is válik a feladatmegoldások során.
A nagy fiam most egy sálat köt magának, aminek a fele már kész is van (3 nap alatt megkötötte), de most egy ideje pihen a munka, mert az olvasás jobban leköti, egyszerűen lankadt a kötés iránti érdeklődése. Rendben is van ez így, de én magamban kesergek, hogy itt a tél vége, és nem is tudja kipróbálni a munkája gyümölcsét. Megvallom sokszor átfut az agyamon, hogy csak egy kicsit kötök hozzá, hadd haladjon az a munka, de itt is meg kell fékeznem magam, mert tudom, hogy most örülne a segítségemnek, de később mégis sokkal-sokkal jobb érzés lesz neki, hogy elmondhatja: ezt a sálat ő kötötte egyedül. Akkor a teljes dicsőség az övé. Szerintem óriási a különbség, nem?
Egyébként lesz még tél jövőre is :-).

"Mami, én ezt nem tudom!"

Maresz kérdezte, hogy gyermeke ilyen megjegyzéseire hogyan reagáljon. Nos, ha jól emlékszem, akkor a kislányod most kezdte az iskolát, és rögtön az a kérdés ugrik be, hogy a tanító néni vajon mennyire dicséri/biztatja őt (ill. a többi gyereket)?
A lényeg szerintem az, hogy semmiképp nem elég, ha mi anyaként erre azt válaszoljuk: "Ugyan már, dehogynem, csináld csak!", és közebn mondjuk kimegyünk mosogatni.
Fontos, hogy a gyermek valóban érezhesse, hogy rá figyelünk, és valóban segíteni próbálunk. Odaülünk mellé, és megkérdezzük, hol is akadt el, mit nem ért igazán? Ez nagyon fontos, mert  kiderülhet, hogy nem jól értette órán a feladatot vagy ilyesmi. Azt is megtudhatjuk hogy a feladat melyik része okoz neki nehézséget, vagy kelt benne szorongást.
Fontos, hogy átérezzük, gyermekünk gondban van, tehát lehetőleg ne mondjuk "Óh, ez könnyű!", hiszen neki most éppen nem az. Mondhatjuk inkább: "Bizony, a b betű kanyarítása elég nehéz." Mesélhetünk neki arról, hogy nekünk milyen nehézségeink voltak a suliban (valami olyat, ami hasonló az övéhez), és hogyan oldottuk meg a problémát. Jól fog esni neki, ha hallja, hogy nem ő az egyetlen, akinek valami nem megy.
A következő lépés, hogy segítjük abban, hogy ő maga elkezdhesse a feladatot. (Nem mi kezdjük el helyette, mert ő abból nem tanul!) Lehetőleg kérdésekkel segítsük, hogy saját maga találhassa meg a megoldást!
Minden apró mozzanatot megdicsérünk, még akkor is biztatjuk, ha munkája nem tökéletes, de már alakul! Megerősítjük abban, hogy jó, amit csinál, így lesz kedve folytatni. Aztán szépen lassan haladunk tovább. Végül mindenképpen dicsérjük meg az elvégzett munkáért pl.: "Ez igen! Megcsináltad! Nem volt könnyű, de Te megoldottad a feladatot! Kitartóan dolgoztál, és íme itt az eredménye! Büszke lehetsz magadra!" Így növeljük az önbizalmát.
Ha már a múltban valamely nehéz problémát/feladatot megoldott, akkor biztathatjuk azzal, hogy felidézzük neki az akkori sikerét. A lényeg, hogy ő dolgozzon meg az eredményért, mert ez erősíti önértékelését, önbizalmát, és erőt ad a következő problémák megoldásához.
A tanulás kapcsaán még az jutott eszembe, hogy érdemes suli után adni nekik egy kis szabadidőt, hogy felfrissülhessenek, Ugyanakkor a lecke megírását legkésőbb 4 óráig érdemes megejteni (alsó tagozatról beszélek), mert utána sokkal fáradtabbak, ezáltal nehezebben megy, ill. elhúzódhat a dolog. Ha lassabb a gyermek munkatempója, akkor beiktathat szüneteket (10-15 perc) a különböző feladatok közé. Ez legyen aktív pihenés: séta, ugrálás, tánc, éneklés, labdázás, stb.
Nos, mindenkinek jó tanulást, sok sikert kívánok!

Szavaink ereje 2. - Kit, mit minősítek? A gyereket vagy a viselkedését?

Biztosan több helyen is olvastátok már, hogy ne a gyereket minősítsük, hanem a viselkedését. Tehát ahelyett, hogy "Rossz vagy!, Buta vagy!, Rendetlen vagy!..." mondjuk inkább: "Az rossz, ha megharapsz, mert fáj nekem., A cukorkákat szétdobálni butaság., Micsoda rendetlenség van ebben a szobában!...".
Mondani persze könnyű, hogy ezt így kellene csinálni, de alkalmazni olykor elég nehéz. A megszokás nagy úr, és könnyedén kicsúszik a szánkon a  régi  mondás, de nem kell megijedni, fog az menni, csak gyakorolni kell! Az már félsiker, ha észrevesszük magunkat. Ha pedig belejön az ember, akkor rutinból jönnek majd a megfelelő szavak, kifejezések.
Miért is olyan ártalmasak ezek a negatívan minősítő megjegyzések? Álljon itt egy példa, amin bizony magam is meglepődtem. Még pályám kezdetén járt hozzám egy felső tagozatos fiú, és kértem, hogy soroljon fel magáról 3 jó tulajdonságot. Azt felelte, olyan nincs neki, és elkezdte sorolni (szinte végeláthatatlanul) a rossz tulajdonságait. Először azt hittem csak viccel, vagy nagyon félvállról veszi a dolgot, hisz elég vagány srác volt, gondoltam biztos tud magáról mondani valami jót is. Aztán ráébredtem, hogy komolyan gondolja, hogy ő ízig-vérig "rossz". (És ezt büszkén vállalta, hiszen jót nem tudott mondani magáról, akkor legalább legyen piszkosul rossz.). Egyszerűen azonosult azzal a sok negatív cimkével, amit a környezete ráaggatott. Pedig valójában nagyon értékes gyerek volt.
Sokszor azt hisszük, hogy egy-egy viccesnek szánt megjegyzést félvállról vesznek a gyerekek. Pedig halálosan komyolan veszik, főleg, ha azok a szüleiktől érkeznek. A gyerek olyanná válik, amilyen tükröt tartunk eléje. Érdemes ezt komolyan venni.
Ha már a tükörnél tartunk, az is igaz, hogy gyermekeink tükörként mutatják nekünk, milyenek is vagyunk, hogyan beszélünk, stb. Ma a kicsi fiam és a legnagyobb tesója játszottak a szobában. Egyszer csak hallok valami nagy puffanást, zörgést, majd a nagy fiam hangját: " Jaj, Domi, most nagyon csúnya dolgot csináltál!" (Mint kiderült lerombolta bátyja legújabb építményét.) Bevallom jót mosolyogtam magamban, mert édes volt ezt az ő szájából hallani, másrészt anyai szívemnek igazán jó érzés volt, hogy nem azt kell hallanom: "Buta vagy!, Csúnya vagy!", netán: "Rossz vagy!".
Azt már csak nagyon csendben, "lábujjhegyen" mondom, hogy nem csak a gyerekeinkkel lehet így kommunikálni. Érdemes kerülni a többi ember negatív minősítését is (különösen a családtagokét), mert nagyon sokat változhat a kapcsolatunk.
Nos, kalandra fel! S ne feledjétek: Gyakorlat teszi a mestert!