2010. december 14., kedd

Karácsonyi játéközön

Nemsokára itt a karácsony, és be kell valljam, a szép és szeretetteli együttlét mellett valahogy mindig ott van ez a nagy játékkánaán, ami engem kicsit zavar. A családtagoknak nem mondhatom, hogy ne vegyenek a gyerekeknek semmit, mindenki szeretne nekik valamit ajándékozni, csak az a helyzet, hogy ilyekor ettől a sok újdonságtól némileg megzavarodnak a gyerkőceim. Azt sem tudják mihez nyúljanak, valahogy túl sok az inger, és csak remélem, hogy a kapott új játékok fele egy hét múlva nem a sarokban végzi.
Pedig próbálom úgy beosztani, hogy (persze különböző személyektől) kapjanak vmit a kedvenc gyártóiktól, meg társasjáték, könyv és ruhanemű is legyen az ajándékok között, mégis túlzás az egész. Két nap alatt szülők, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, unokatesók, dédszülők, és még ki tudja kik halmozzák el őket "minden földi jóval".
Szívesen mondanám én, hogy vegyünk nekik közösen egy valami nagyobbat, és ők attól is nagyon boldogok, de ezt nem mindenkivel lehet megbeszélni. Talán már Ti is éltetek meg hasonlót...
Persze gyerekkoromban én is biztos nagy izgalommal vártam, hogy XY-tól milyen meglepetést kapok, s nem hiszem, hogy túl soknak éreztem volna az ajándékokat... :-).
Egy valami viszont jó érzéssel tölt el: már hónapok óta mondogatják a gyerekek, hogy mit szeretnének karácsonyra, és ugyan sejtik, hogy meg is kapják, mégis itt van a csodás várakozás, ami remélem megsokszorozza majd az örömüket.

2010. december 6., hétfő

Kőkemény kobak

Igen, harmadik fiam bizony nem könnyű eset. Nem mondom, hogy a nagyok olyan "Bólogató Jánosok" lennének, de ez a kisember elképesztő.
De épp ezért rengeteget lehet tőle tanulni, mégpedig TÜRELEMRŐL, KITARTÁSRÓL, KÖVETKEZETESSÉGRŐL.
Nap, mint nap meg kell vele küzdenem bizonyos témákban, de nem adom fel. A következő példa jól muatatja állhatatosságát:
Nos, két és fél évesen igen határozott elképzelése van arról, hogy mit hogyan szeretne. Például ha otthonról elmegyünk, akkor mindig farmer nadrágot és farmerdzsekit szeretne felvenni. No, ezzel semmi baj nem volt, mindaddig, míg be nem jött a hidegebb idő. Csakhogy 8 fokban nem elegendő a farmerdzseki, mert megfázhat. Persze hisztizik, vég nélkül hajtogatja, hogy ő farmerdzsekit akar felvenni, és kész!
Na jó, egy ideig ment a trükközés, hogy akkor alá pulcsit adok (persze nem örült a csöppség), de nulla fok körül, ill. esőben ez nem lett volna elegendő. Ezért aztán a farmerdzsekire adtam rá a vízhatlan kabátját. Nem hazudok, heteken keresztül minden egyes alkalommal tiltakozott, pedig soha nem ért vele célt. Magyarázhattam én, hogy hideg van, megfázhat, blablabla...
Egyik alkalommal elindultunk itthonról, s kb. 20 perc sétával értük el célunkat, de az én kicsim mindvégig, megállás nélkül mondogatta hol hangosabban, hol halkabban, hogy "Mondtam, hogy ezt vegyétek le! A farmerdzsekit akarom!". Persze a kabát alatt ott volt az ominózus dzseki, de hát ez így nem tetszett a manónak. Aki már végigélt hasonlót, az tudja, hogy milyen ezt 20 percen keresztül szüntelenül hallgatni. Hát nem egy leányálom! Sokszor vettem nagy levegőt, nyeltem nagyokat, igyekeztem neki mindenféléről mesélni, de nem használt. No, ezért mondom, hogy az én kis kőkemény kobakom nagyon sok mindenre tanít engem! :-)
Azért sok heti kitartás után most már nem kéri többet a farmerdzsekit, de az igaz, hogy mindig ő választja ki, hogy a két overáljából melyiket veszi fel. Ebből nincs is köztünk nézeteltérés, hiszen az időjárásnak megfelelő öltözék mind a kettő :-).

2010. november 24., szerda

Élet a császármetszés után

Nagyon régóta készülök, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Ami most ismét eszembe juttatta, az egy nemrég indult blog, ahol korábban császármetszésen átesett édesanyák saját pozitív történeteiken keresztül kívánnak azoknak segíteni, akik szeretnének a műtét után természetes úton szülni. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hajrá csajok! http://csaszarutanszulni.blogspot.com/

Nos, pszichológus körökben nem leszek népszerű, ha ezt leírom, de mindig is nagyon elhatárolódtam attól a szemlélettől, mely a császármetszésen átesett édesanyákban teljesen felesleges és érthetetlen módon lelkiismeretfurdalást ébreszt, mondván, hogy a gyermekükkel való kapcsolatuk vagy a kicsi lelki egészsége sérül egy ilyen műtét következtében.
Először is: egészen biztos vagyok benne, hogy a császármetszésen átesett édesanyák jelentős százaléka NEM önként és dalolva választotta ezt a beavatkozást, hanem az valami miatt szükségessé vált. A praxisomban nagyon gyakran találkoztam olyan nőkkel, akik nem is értették sajnos, hogy miért döntött így az orvos a fejük fölött, de kiszolgáltatott helyzetükben nem tudtak ellene tenni.
Szinte kivétel nélkül mindenkinek lelkiismeretfurdalása volt (holott nem ő tehetett róla!), hogy nem természetes úton szülte meg gyermekét, melyhez egy nagyfokú hiányérzet is társult, hiszen nőként arra lettünk teremtve, hogy világra hozzuk a bennünk fejlődő magzatot, s ha a dolog végül nem ennek megfelelően alakult, akkor egy élmény, amire hónapokat vártunk, bizony elmaradt, s nőiességünkön csorba esett.
Másodszor: A műtétnek bizony lehetnek nagyon kellemetlen velejárói, pl. a seb nehezebb gyógyulása, a tejtermelés beindulásának lelassulása (hiszen a szervezet a sebgyógyításra is sok energiát fordít), műtéti szövődmények. Nos, ezek a velejárók valóban nem könnyítik meg az édesanya és a csecsemő korai kapcsolatát, de a legtöbb édesanya szépen túljut ezeken a megpróbáltatásokon is. Főleg, ha a további lelkiismerefurdalás gerjeszését mellőzzük, és inkább támogatjuk a kismamát!
Harmadszor: Magától értetődő, hogy kellemesebb természetes úton világra jönni, de könyörgöm, azért még elég sok élmény, emlék, tapasztalat vár ránk az életben, ezt ne felejtsük el! 
Jómagam mindhárom fiamat otthon szültem, nincs saját élményem a császármetszésről. Egy azonban biztos: úgy vélem, hogy mindenkit, aki császármetszéssel szült, maximálisan támogatni és biztatni kell, megerősíteni abban, hogy nagyon jó anyuka, segíteni abban, hogy fel tudja dolgozni a műtét esetleges testi-lelki következményeit, és meg kell szüntetni a lelkiismerefurdalás ébresztését, fokozását! Mert ez utóbbi árt legtöbbet az anya és gyermeke kapcsolatának, ebben biztos vagyok.
A fent említett blog azt hiszem rengeteget tesz ezért, minden kedves írójának köszönet érte!
Az INDOKOLATLAN és SZÜKSÉGTELEN császármetszések ellen azonban úgy vélem fel kell lépnünk.

Bízzatok a testetekben, a női erőtökben!

2010. november 21., vasárnap

Anyu segíts, ha testvérkém érkezik!

Ezzel a címmel jelent meg a napokban (korábbann Andris és a kistestvér címet viselő), óvodásoknak és szüleiknek szóló mesekönyvem, mellyet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani.
A könyvvel azoknak a családoknak szeretnék segítséget nyújtani, akik még várják a kistesót, illetve max. másfél éve megszületett a pici, és az óvodás korú nagyobb gyermekük viselkedése jelentősen megváltozott.
A 13 kis történet a gyermekeknek segít feldolgozni a megváltozott élethelyzetet, míg a mesék végén szereplő tippekből a szülők meríthetnek öteleteket, ezen sokszor megpróbáltatásokkal teli időszak túléléséhez, s a komolyabb testvérféltékenységgel összefüggő problémák megelőzéséhez.

Minden kedves blogolvasómnak szeretném megköszönni a bizalmat, aki rendelt az első kiadásból, s ezzel segítette, hogy a könyv megérje a második kiadást  (immár színes illusztrációkkal)!
A jó hír, hogy jelenleg karácsonyi akció keretében december 15-ig 1800 Ft-os bevezető áron rendelhető (+240 Ft postaköltség).
Karácsonyi ajándéknak sem utolsó! ;-)

2010. október 29., péntek

"Ezt így nem értem."

Mostanában bizony gyakran kell ezt mondanom, mert a legkisebb ugrifüles két és fél éves lett, és bár eddig is igen erős akarattal rendelkezett, mostanság mindig mindent hangosan, erőszakosan AKAR.
Igazi kis Kos a lelkem (és harmadikként is szeretne érvényesülni), így nem könnyű vele, de azt azért mégsem hagyhatom, hogy ebben a stílusban kérje amit szeretne, így aztán ilyenkor mondom neki, hogy "Ezt így nem értem". Már hozzá sem kell tennem, hogy "Halkabban is tudod mondani?" vagy "Tudod szépen kérni?" mert pontosan tudja, hogy mit várok tőle ilyenkor.
Mint látjátok ezt is érdemes kérdés és nem parancs ("Mondd halkabban!") formájában hozzáfűzni, mert így kisebb ellenállásra számíthatunk.
Nekem ezek a "varázsmondatok" már 8-9 éve a szótáramban vannak, és mindig beváltak. Remélem Nálatok is így lesz!

2010. szeptember 23., csütörtök

A mi biztonságos otthonunk - könyvajánló


Ez a címe annak a könyvnek, amiről nektek is szeretnék pár szót szólni.
A pár hete történt tragédia kapcsán (egy hétéves kislány kiesett a hetedik emeletről) jutott eszembe ez a könyv, mert a magam részéről nem a felelősség keresése, hanem a szülőknek (úgy általában) való segítségnyújtás a célom.
A balesetek megelőzésében igen sokat lehetne tenni, ha lennének olyan kis könyvek, rövidfilmek, melyekkel már óvodás kortól megismerkedhetnének a gyerekek, és nem csak azt látnák/hallanák, hogy milyen csodás és varázslatos (sokszor igen veszélyes) dolgok történhetnek meg a mesehősökkel.
Ez egy keménytáblás, kb. 30*30 cm-es, szép színes, képeskönyv, amit már kb. két éves kortól lapozgathatunk a picúrral, s melyben egy háromgyermekes mackócsalád otthonát ismerhetjük meg.
Tulajdonképpen eddig semmi különös nincs benne, most jön a lényeg.
A könyv bemutatja, hogy miként tehető biztonságossá egy otthon az egészen kicsi gyermekek számára is, s egyes helyzetek, tárgyak, stb. milyen esetleges veszély/baleset forrásai lehetnek. Kihajtható ablakai vannak, amelyek mögött a lehetséges baleset képe látható, és egy nagyon rövid kis szöveg arról, hogy az adott dolog/helyzet miért lehet veszélyes. Természetesen a ház apró lakóinak szájából hangzanak el a figyelmeztetések.
Nekem azért tetszik, mert már az egészen kicsiket is leköti, és a teljes házat körbejárja, még a kert biztonságos használatára is kitér.
Az egyetlen (nagy!) hibája, hogy Magyarországon sajnos nem kapható, mi külföldön vettük.

2010. szeptember 20., hétfő

Bölcsőde-, óvodakezdés - Nos, ez sem könnyű

Egyik kedves olvasóm írta, hogy gyermeke most kezdte az óvodát (bölcsi után), s bár "egy nap alatt beszokott", nem minden felhőtlen.
Azt hiszem azoknak a gyerekeknek valóban sokkal könnyebb beszokni az óvodába, akik előtte bölcsibe jártak, hisz már megtapasztalhatták, hogy akkor is jól érezhetik magukat, ha anyától távol vannak, s a szülő mindig jön értük, nem hagyja őket örökre magukra. Másrészt egy újfajta napirendet is megszoktak, és a társak, a gondozónők jelenlétét.
Mégis azt kell mondjam, hogy egy nap alatt csak látszólag szokik be egy gyermek egy új környezetbe. Még akkor is, ha nem sír, eljátszik a többiekkel, és azt mondja nyugodtan otthagyhatjuk őt.
Gondoljunk csak bele, ha mi munkahelyet váltunk, akkor nekünk is kell egy bizonyos idő, míg otthonosan mozgunk az új terepen, s egy picivel még később már felszabadultan, jól érezzük magunkat.
Ha valami gond felmerül, az annak a jele, hogy még nem szokta meg a kicsi ezt az új helyzetet.
Nagyon sok kisgyermeknél tapasztaltam már, hogy az új környezetben nem akarnak pisilni, kakilni, vagy éppen enni. Nem olyan ritka jelenség ez, s még azt hiszem a bizalmatlanság jele. Nem tudnak még annyira megnyílni, annyira kitárulkozni az új környezetben.
Különösen gyakori ez akkor, ha a gyermek életének más területein is változás állt be, ami az ő biztonságérzetét megingathatta (költözés, válás, kistestvér születése, betegség, haláleset a családban, stb.)
Mindez nagyon ijesztő a szülők és óvónők számára, hiszen a gyermek alapvető szükségleteinek kielégítéséről van szó, az egészsége van veszélyben.
Mégis azt kell mondjam, hogy akkor teszünk a gyermekkel a legjobbat, ha rábízzuk ezt a dolgot.
Hogy mondhatok ilyet? Nos, tapasztalatom szerint, ha "ügyet", "problémát" csinálunk az alapvető szükségletek kielégítéséből (evés, ürítés, alvás), akkor nagyon kitolunk a gyerekkel is és magunkkal is, mert igen valószínű, hogy hosszú évekig elhúzódik, s elfajul a porbléma. A fizikai gondokra ráépülnek a lelki terhek, amiktől még nehezebb megszabadulni.

Hogyan is alakul ki az "ördögi kör"? Az én fejemben ez valahogy így áll öszze:
Először a gyermek produkálja a tünetet (nem eszik, nem pisil, stb.). Erre a szülő megijed, s próbál a lelkére beszélni (először szépen, finoman), de ez nem használ, mert a kicsi még nem érzi magát olyan biztonságban, hogy ennyire megnyíljon, nem megy a dolog. A szülő kezd bepánikolni, hogy ez így nem mehet tovább, mert gond lesz a gyerek egészségével, s minden elképzelhetőt bevet (könyörgés, ígéret, szidás...). Erre a gyerek mégjobban bezárkózik, megijed, hogy már a szülő sem az ő pártján áll, nem érti meg őt, s ettől még rosszabbul érzi magát, persze a tünet egyre csak fokozódik. Itt már elkezdődött a lelki terhek felépítése is.
Mindennapossá válnak a "Pisiltél/kakiltál az oviban?" c. kérdések (esetleg "Megint bepisiltél/bekakiltál?" hiszen nem lehet a végtelenségig visszatartani), már a szomszéd néni is tud a problémáról, s ő is kérdezget, próbál "segíteni", s a végén másról sem szól az este, mint a problémáról, a veszekedésről.
Arról nem is beszélve, hogy egy idő után észreveszi, hogy ez a dolog nekünk mennyire kellemetlen, mennyire bánt, s ezzel egy ütőkártyát adunk a kezébe, amivel "büntethet", "zsarolhat" bennünket, és meg is fogja tenni.

Na jó, ha ez nem megoldás, akkor mégis mit lehet tenni? - kérdezitek most bizonyára.
Mivel azt már biztosan tudom, hogy a fönti út nem járható, így valami egészen mást javaslok. Nagyon nehéz lesz megtenni, de őszintén hiszek benne, hogy segít. Rá kell bízni a gyerekre, hogy ő milyen tempóban akar és tud megnyílni. Ez alatt azt értem, hogy nyugodtan beszéljük meg vele, hogy: "Látom, még nincs kedved itt pisilni (kakilni, enni, stb.) az oviban. Nem baj, rendben van ez így. Én rád bízom, majd ha Te úgy érzed, akkor itt is megpróbálhatod a többiekkkel együtt, nem siettetlek" Tehát időt kell neki adni, és ebben nagyon fontos, hogy az óvónőket (és dadusokat) magunknak partnerként megnyerjük. Csak akkor működhet a dolog, ha mindenki a ráhagyás elvét képviseli.
Lehetőleg ne faggatózzunk, hogy sikerült-e ma már az oviban pisilni, enni , inni, stb.! Szóba se kerüljön ez a téma! Az óvónőkkel se vitassuk ezt meg a gyerk füle hallatára!
Ha mondjuk a gyerek nem eszik, akkor mindig kapjon ő is egy keveset a tányérjába, persze rábízva, hogy abból mikor és mennyit eszik. Akár a mosdóba is kimehet a többiekkel, akinek ürítési gondjai vannak, csak nem kell ráülnie a wc-re.
Mindig figyelni kell a gyerek reakcióit, tempóját, s aszerint rugalmasan alakítani a körülményeket.

A legfontosabb tehát a bizalom, hogy rá merjük bízni a döntést, hogy mikor nyílik meg az új környezetben. Nem könnyű. Ha megérzi, hogy aggódunk, akkor nem is fog működni.
Annyi kis trükköt bevethet a szülő, hogy ha meg tudja oldani, hogy nem egész napra adja a gyereket az intézménybe, akkor ugye hamarabb kerül a kicsi a biztonságos környzetbe - haza, ahol gyorsan kielégítheti alapvető szükségleteit, ami biztosan jobb az egészsége szempontjából.

Én azt hiszem pár hét alatt ezeknek a gondoknak meg kell szűnnie, s ha nem, akkor mindenképpen javaslom a gyermekpszichoógus felkeresését. Szintén fontosnak érzem a szakember segítségét olyan esetekben, ahol nem csak az óvoda,- bölcsődekezdés okozza a nehézségeket, hanem egyéb érzelmi biztonságot veszélyeztető körülmények is fennállnak (kistesó születése, költözés, betegség, haláleset, válás, stb.).

2010. szeptember 9., csütörtök

Imádom ezt a nőt!

Ritka, hogy egy nap két bejegyzést is tegyek, de ezt meg kell osztanom Veletek!
Először is: a nagy fiamék mégiscsak elmennek abba a bizonyos parasztgazdaságba 3 napra osztálykirándulni. Meggondolták magukat a szülők, és ez olyan jó!
Holnap indulnak egyébként.
Másodszor: Gondolom ebből az alkalomból kifolyólag mesélt nekik a tanító néni történeteket a saját gyerekkorából. Például kb. 9 éves korában, egy táborban előfordult vele, hogy éjszaka, álmában már nagyon kellett neki pipilni, és azt álmodta, hogy elért a mosdóba, s könnyített magán. Igen ám, de mindez csak álom volt, és mikor felébredt, akkor nem csak ő vette észre, hogy baj történt, hanem a többi gyerek is, és kinevették. Ekkor az ottani felügyelő felnőtt összehívta őket, és arról beszélgettek, hogy kivel történt meg már hasonló estet. Szinte mindenkivel.
Tudom, hogy van olyan kisgyerek, akinek vannak hasonló problémái az osztályban, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül mesélte el a tanító néni ezt a történetet a gyerekeknek. Szerintem zseniális. Imádom, hogy ilyen nagyon figyel a részletekre!
Mindenkinek ilyen tanító nénit kívánok!

Hát, ezt én szúrtam el!

A harmadik gyerekemnél talán már nem számítok kezdőnek, mégis be kell látnom, hogy vannak dolgok, amiket az első kettőnél ésszerűbben csináltam. Hát igen, emberek vagyunk, hibázunk, sokszor a jól bevált dolgokat is a sarokba dobjuk. Szerencsére előbb-utóbb rájövünk, hogy nem a helyes úton járunk.
Nézzük konkrétan. Az evés nem Domi erőssége, és igen sokáig csak szopizni volt hajlandó. Mikor elkezdett végre enni, akkor elképesztően válogatós lett, és őszintén szólva örültem, hogy valamit elfogad, így általában valami kis játékkal kötöttem le evés közben a figyelmét (1. hiba). Sajnos erről mostanáig nem szokott le, és mivel a keze tele van mindennel, így idáig én etetgettem (2. hiba). Valljuk be kényelmes is volt, mert nem ette le a ruháját, nem koszolta össze maga alatt 2 négyzetméteres körben a padlót, stb.
Mára viszont elmúlt két éves, és a kortársai már rég önállóan esznek, ő meg kanállal, villával nem igazán tud enni, vagy hamar közli, hogy elfáradt. Persze a nagyoknál ez nem így volt, hiszen a 13 hónapnyi korkülönbséggel nem is tudtam volna megoldani, hogy mindkettőt etessem, de mára elkényelmesedtem.
Tudtam én, hogy ez így nem igazán jó, de csak most fogalmazódott meg bennem, hogy mindenképp változtatnom kell, mert a gyerkőcömmel szúrok ki, ha nem tsezem. Ott fog ülni az oviban, és majd várja, hogy valaki megetese, s még az is lehet, hogy kinevetik. Na, ez nem hiányzik!
Így aztán próbálom rávenni, hogy egyedül is eszegessen. Pár nap alatt sokat ügyesedett, szóval fog az menni, csak nekem kellett elszánni magam.
Csak azért írtam le mindezt, hogy lássátok, mindenki fevehet rossz szokásokat, bevethet rossz ötleteket, vagy épp előfordulhat, hogy nem veszi észre mikor kell egy szokást felszámolni. De sebaj, ha észbekapunk, akkor gyorsan ki kell találni valamit, hogy a helyes irányba tereljük a dolgokat! :-)

2010. augusztus 31., kedd

Amikor összecsapnak a hullámok - avagy kistesó érkezett

Tudom, hogy Dóri már nagyon régen kérdezett tőlem ebben a témában, de remélem azért még most is hasznos lesz a válasz. A kérdése konkrétan arra vonatkozott, hogy mit tehet egy édesanya, ha észreveszi, hogy elsőszülöttje olyannyira elégedetlen az új helyzettel, hogy minden létező fronton ellenáll (nem eszik, hisztizik, agresszív, stb.).
Nos, nincs reménytelen helyzet! Piszokul nehéz, mert általában mire észbekapunk, addigra nagy a baj, és nehéz újra érzelmileg közel férkőzni a germekünkhöz. Valóban a kistesó megérkezése számos új feladatot és aggodalmat hoz magával, s ha nincs segítsége az édesanyának, akkor a tartalékai könnyen kimerülhetnek, belesodródhat egy ördögi körbe, mely önmagát erősíti, s a végén már rá sem ismer elsőszülöttjére, és önmagára sem.
Nem ritka ez, és nincs is rajta csodálkoznivaló. Emberek vagyunk, véges energiakészlettel.
Mit tehetünk ellene? Nem akarom reklámozni a könyvemet (főleg, hogy épp kifogyóban van), de abban pontosan ehhez az időszakhoz adok tippeket, ötleteket.
A honlapomon is olvasható egy összefoglaló, melyet korábban a testvérféltékenységről készítettem, remélem ott is találtok hasznos információkat.
Amit itt nagyon kiemelnék, az a testi kontaktus fokozása. Hihetetlen, hogy milyen csodákra képes! Azonnal bevethető, még a nagyon ellenálló gyerekeknél is. Minden gyermek vérmérsékletéhez, igényeihez alakítható (simogatás, ölbe vétel, ringatás, csikalndozás, megzabálás, birkódás, dögönyözés, stb.). Nem lehet megunni, úgyhogy ne fukarkodjunk vele, minden létező alkalmat ki kell hasznánli, naponta többször is!!!!
A másik a saját magunk védelme. Ha ki van merülve az édesanya, akkor nincs kellő türelme, és azt a gyerekek megérzik, ők is elégedetlenek lesznek, és jönnek a viselkedési problémák. Sokszor egy esti séta, vagy futás, egy aromaterápiás fürdő is csodát tesz. Annyi időre meg apuka is biztosan figyel a kicsik álmára. Ha pedig több segítségünk is van, akkor azt tessék kihasználni! Sokkal többet használunk a gyerkőceinknek, ha 1-2 órát fizikailag ugyan távol töltünk tőlük, de jókedvvel, feltöltődve érkezünk haza, mintha otthon maradunk velük, de elgyötörtek, kedvetlenek vagyunk.
Természetesen meg kell próbálni a naggyal kettesben valamilyen elfoglaltságot taláni.
Ha ilyenkor végképp nincs kire bízni a kicsit, akkor őt a hátunkra is vehetjük valamilyen hordozóban, s onnan fentről igen jól elnézelődik, míg mi a nagyobbal táncolunk, főzünk, gyurmázunk, stb.

Azt mindenképp tudni kell, hogy a gyermek viselkedési problémái belső elégedetlenséget tükröznek. Nem direkt akar bosszantani, csak rosszul érzi magát a bőrében.
Nem kellemes ha folyton hisztiznek, ellenállnak, olykor az édesanya negatív érzéseket is táplálhat elsőszülöttje iránt. Azt javaslom, vegyük ilyenkor kézbe a régi babaalbumot, nézegessük azokat a képeket, ahol még ő volt pici, és idézzük fel azokat az időket, amikor még boldog harmónai uralkodott kettőnk között! Biztosan segít meglátni, újra megtalálni gyermekünkben a szeretni valót, a szépet, a jót. Talán arra is könnyebben emlékezünk mit szeret annyira, mik a kedvenc elfoglaltságai, és ezen a nyomon elindulhatunk a "meghódítására".
Mert azt tudnunk kell, hogy a kistesó érkezése benne sokszor negatív érzelmeket is gerjeszt (teljesen természetes módon), melyeket rajtunk vezet le, hiszen mi hoztuk a házba a picúrt. tehát mi vagyunk a baj forrása, nekünk kell őt újra megnyerni, elvarázsolni, kiengesztelni.
Nos, tessék gyorsan azon elgondolkozni, hogy holnap milyen formáját vetjük be a testi kontaktust igénylő játéknak! :-) (A problémamentes családoknak is ajánlom, mert remek móka!)

2010. július 15., csütörtök

Babák a bilin

Először kb. 2.5 éve találkoztam az E. C.-vel (elimination communication azaz ürítési kommunikáció). Épp a harmadik babánkat vártam, és valamelyik kismamáknak szóló lapban találtam a témáról egy cikket. Akkor még Magyarországon nem igazán volt ismert a dolog, és meg kell mondjam ez a cikk sem segített túl sokat, mert nem volt világos belőle, hogy mi is ez tulajdonképpen.
Így aztán első döbbenetemben csak pislogtam, hiszen praxisom során sok-sok olyan esettel találkoztam, ahol a szobatisztaságra szoktatás erőltetése pszichés problémák kialakulásához vezetett.
Nem hagyott azonban nyugodni a téma, így az interneten kutakodtam. Ekkor megértettem, hogy arról van szó, hogy a szülők figyelik gyermekük jelzéseit (kis- vagy nagydolog előtt), és ha úgy látják, hogy szükség van rá, akkor felkínálják a kicsinek a lehetőséget, hogy ne a pelusba, hanem a mosdóba vagy a wc-be, bilibe ürítsenek. (Vannak olyanok is, akik nem várnak jelzést, hanem bizonyos időközönként viszik a babát, s próbálkoznak, miközben egy konkrét hanghoz kapcsolják az ürítést. Mindez nem órákig tart, csupán pár másodperc, és semmi kényszer sincs benne.)
A nagy előnyét abban látom, hogy nem kell pelus a babára, ami érzékenyebb bőrű piciknél óriási dolog. A hátránya, hogy nagyon kell figyelni, ha az ember az összes pisit el akarja csípni, és ez többgyerekes háztartásban igen nehéz lehet. Én ezzel a részével nem is próbálkoztam, de a kaki bizony sokszor landolt a mosdóban, mert annak elég egyértelmű jelei vannak, ha nagydologra készül egy kisbaba. Az meg mindenkinek jobb, ha nem a pelusba érkezik a cuccos (főleg ha mosható pelust használ az ember). Akkor volt kissé nehezebb, amikor az anyatej mellé mást is kezdett enni a kisfiam, akkoriban nem mindig tudtuk elcsípni a pillanatot, de később, mikor már ki tudta mondani, hogy "kaka", akkor megint jó lett, hiszen vittük gyorsan a wc-re.
Én úgy voltam vele, hogy kaka után úgyis át kell pelusozni, akkor minek várjak vele, inkább le a pelust, és irány a mosdó (később wc). Ebben semmi kényszer, erőltetés nincs, így nem árthat a gyerkőc lelkének.

2010. július 5., hétfő

Ajaj, harap a gyermekem!

Egy kedves blogtársam kérdezett tőlem két éves kisfia agresszivitásával kapcsolatban (olykor más gyerekeket, vagy a családtagjait harapja, megkarmolja), s remélem nem bánja, ha egy bejegyzésben válaszolok, mert talán mást is érdekel a téma.

Nos, ha ilyesmit tapasztaltok a saját gyerkőcötöknél, semmi ok az aggodalomra, ebben a korban teljesen normális ez a kis agresszió. Azért írom, hogy "kis", mert valószínűleg nem tart sokáig. Ez is a két éves kori énfelfedezés, határpróbálgatás része. Ennek ellenére, természetes, hogy zavarja a szülőket, megértem.
Mit tud az ember tenni?
Mindenképpen egyértelműen jelezni, hogy ez nem okés, mégpedig úgy, hogy egy kicsit megvonod tőle a szociális kontaktust. Ha titeket szülőket harap meg, akkor mondod, hogy "Nem szabad, ez fáj!", és leteszed az öledből, arrébb mész, nem dühösen vagy sértődötten, de mégis jelzed, hogy így nincs kedved vele játszani.
Én néha azt is mondtam a fiaimnak, hogy "Tedd a szád elé a kezed!" Így nem csak "elszenvedi" a büntetést, henm aktívan részt vesz benne.
Ha mást harap meg, pl. a játszóházban, akkor is jöhetnek a fentiek, s egyszerűen kicsit leülteted, "kivonod a forgalomból" (a társak közül), persze anélkül, hogy extra figyelmet kapna tőled.
Attól sem riadnék vissza, ha esetleg nagyon eldurvul a dolog, hogy rávegyem, hogy önmagán kipróbálja, hogy ez fájdalmas, s magát harapja meg.
Persze nincs kizárva, hogy a "megzabálós" játékokból merít öteletet, és jót akar, de az is elképzelhető, hogy más gyerekeket azért bánt, mert rájuk is oda merünk figyelni. Ezeket is éredmes átgonadolni.
Az viszont nagyon fontos, hogy ne kapjon azáltal plussz figyelmet, mert valakit megharapott! Mert ilyenkor az ember próbál a lelkére beszélni, stb. és ezáltal plusz figyelmet szentel a gyerkőcnek, aminek ő tulajdonképpen örül. Inkább egyszerűen, röviden közölni kell, hogy ez így nem jó.
Ha ütlegel, karmol a kicsi, akkor meg lehet állítani a kis kezét (megfogni, lefogni), és a száj elé tevés helyett mondhatjuk: " Tedd hátra a kezed!" A többi a fentiekhez hasonlóan történjen.
Semmiképp nem javaslom, hogy mi megüssük, megharapjuk a gyereket, hiszen mindent tőlünk tanul, legfőképpen utánzás által. Tehát "visszaadni" a kapottakat nem jó ötlet. megérti ő anélkül is, hogy ez a viselkedés nekünk nem tetszik.

Mindenkinek sok sikert!

Ha bárkinek kérdése van, azt nyugodtan tegye fel, szívesen válaszolok itt a blogban, hiszen másokat is érdekelhet a téma! Szép nyarat nektek! :-)

2010. július 4., vasárnap

Itt a nyár. - Itt a szobatisztaság?

Remélem nálunk igen. Legalábbis úton vagyunk afelé. Kicsi fiam már szépen beszél, így tudja közölni, ha valami dolga akad, de azt is élvezi, ha csak úgy önállóan a fűbe vagy a bilibe intézi kisebb-nagyobb ügyeit.
No, persze olykor a szőnyegre is jut, ez vele jár.
Nappalra már itthon nem kap pelust, de éjjel még igen. De hogy mennyire észben tartja, hogy szólni kell, azt a következő sztori is mutatja
Gyerkőcöket lefektettük, de a kicsi pár perc múlva elkezdett kiabálni, minket hívott. A férjem bemegy, hát a manó anyaszült meztelenül (egy szál borostyánláncban :-)) áll a kiságyban, és mondogatja: "Jön a pisi!". Így hát ki kellett őt vinni még alvás előtt, egy utolsó alkalommal :-).
Őszintén megmondom a két nagyobb fiamnál megvártam, míg önmaguktól szóltak (kb. 2,5 évesen), hogy "Nem kell pelus!", de Dominál én voltam a kezdeményező. Eddig megy is a dolog, de azért mindenkinek azt javaslom, ha a gyerkőc ellenáll, és még nem érzi magát erre késznek, akkor ne erőltessétek! Majd eljön az idő, amikor gond nélkül lekerülhet a pelus a babapopóról.
És, hogy milyen könnyű "elrontani" a dolgokat, arra is van egy történetem:
Kicsi fiam már januártól szólt, ha kakálnia kellett, és azt a wc-be intézte, ami nagyon nagy segítség volt nekem, mert mosható pelenkát használunk. Nos, áprilisban elutaztunk, és nem vittük a pelcsiket, így eldobható került a popójára. Sajnos kb. egy hét után elég pöttyös lett a kis popsi, így próbáltam mindenféle alternatív módon megoldani a dolgokat, s egyszer nem adtam rá semmit a nadrág alá. Gondoltam, ha kaka jön, akkor úgyis szól, a pisi meg nem olyan nagy ügy, majd lesz valahogy.
Igen, szólt is a manó, hogy "Kaka!", mentünk is a wc-be, felültettem, s csak akkor vettem észre, hogy közben már becsusszant, és jól végigkentem a gyerkőc lábát is. Hát sopánkodtam egy sort, meg persze levadásztam róla a trutyis nadrágot, stb., s az egész valahogy megzavarta, vagy nem tudom, de attól a naptól kezdve nem szólt, ha kakálnia kellett. :-( Na, ilyen könnyű elrontani a dolgot...
Ha véletlen ilyemi történne nálatok is, akkor semmi pánik! Nem szabad erőltetni, majd kis idő múlva helyreállnak a dolgok. Ha erőltetitek, és problémát csináltok belőle, abból súlyos és hosszútávú nehézségek adódhatnak! (Ld. az előző bejegyzést)
No, mindenkinek szép nyarat, sikeres próbálkozást!

2010. július 2., péntek

"Ön igazán jó pszichológus lenne, doktor úr!"

No, ezt el kell mesélnem, mert nagyon aranyos, és lehet belőle tanulni!
Úgy alakult, hogy a két éves kori kötelező vizsgálatot egy idegen gyerekorvos végezte el Domin. Nem ismert minket, a gyermeket sem, így kérdezősködött. Mindenféléről: mozgása, beszéde, evés, stb. Aztán megkérdeztem tőle, mennyire gond az, hogy a gyerkőcöm semmiféle nyers gyümölcsöt vagy zöldséget nem hajlandó megenni (főve is necces).
A válasza nemcsak mint anyának, de mint pszichológusnak is nagyon tetszett. Azt mondta nem gond, ne csináljak belőle ügyet! Sőt, a gyerek véletlenül se vegye észre, hogy én ezen aggódom (szerencsére nem így van), vagy nekem fontos lenne, hogy ő ilyesmit is egyen, tehát ez ne legyen téma a családban! Mindig tegyek étkezésekkor gyümölcsöt vagy zöldséget az asztalra, hogy megszokja, hogy ez hozzátartozik az evéshez, de ha nem kér, akkor fogadjam el a döntését. Hozzátette, hogy én, mint anya, így mindent megtettem a gyerekem egészséges étkezéséért, és ez elég. Majd eszik később ilyet is.
Olyan profi volt ez a válasz, hogy el kellett mosolyodnom, mert én is ilyesmiket szoktam mondani a szülőknek :-). A lényeg, hogy a normális hétköznapi dolgokból, főleg a biológiai szükségletekből (evés, alvás, ürítés) nem szabad problémát csinálni! Ha a gyerek észreveszi, hogy a szülőt ezzel befolyásolni tudja, akkor fogja is!
Ezek után nem mondhattam mást:  "Ön igazán jó pszichológus lenne, doktor úr!" :-)

2010. június 17., csütörtök

Hogy csináljam, merre menjek?

Meg kell mondjam, nem szerettem, hogy az egyetemen oly sok különböző elméletet meg kellett tanulnunk a gyerekek fejlődéséről, neveléséről, miegyéb. Egyik-másiknak se füle, se farka nem volt, de egy valamire azonban jó volt a dolog: megtanultam kritikusan szemlélni a hallottakat, olvasottakat.
Mi köze ennek a gyerekneveléshez? Elég sok. Manapság ha az ember gyereknevelésről szóló könyveket, elméleteket keres, igen könnyen hozzájut a legkülönfélébb információkhoz (könyvek, internet, szomszédok, nagyszülők segítenek, ha kell, ha nem).
Ezek az információk, elméletek, jótanácsok azonban gyakran szöges ellentétben állnak egymással, és az ember fejében könnyedén összezavarodnak a dolgok. "Most akkor hagyjam sírni vagy ne? Vele aludjak vagy ne? Adjak neki darabos ételt vagy még ne?", stb., stb.
A magam részéről én azt mondom: Nincs mindenkire alkalmazható kész recept, nem is volt, nem is lesz!
Persze vannak nagyon jó könyvek, elméletek, amiket mankóként használhatunk, vagy mazsolázhatunk, ötleteket meríthetünk belőlük, de mindig a saját családunkra és a helyzetre szabottan kell cselekednünk, az lesz a problémákra az igazi megoldás. Nálunk jobban egyik könyv írója sem ismeri a gyerekünket, a szituációt, miért is kellene vakon követni a tanácsait?
Arról nem beszélve, hogy sok szerző nem a mai korban él, jónéhány évtizeddel esetleg századdal korábban kigondolt valamit a gyerek fejlődéséről, neveléséről, de a világ változik, ma már korántsem biztos, hogy minden akkori gondolat, elv megállja a helyét.
Egy szónak is száz a vége: KRITIKUSAN olvassunk, hallgassunk egy-egy elméletet, javaslatot! Gondoljuk át józan "paraszti" ésszel, hogy a mi számunkra mi használható belőle, és mi nem. Érdemes több helyről ollózni, ötleteket gyűjteni, ezzel is gazdagodik a repertoárunk, és szélesedik a látókörünk. Találjuk meg a saját "arany középutunkat" ebben a vég nélküli információrengetegben!
Két könyvet már évek óta jó szívvel ajánlok minden szülő figyelmébe, de ezeket is bátran szemléljétek kritikusan!
Elisabeth Plattner: A nevelés mindennapi művészete (Szemléletet ad, sok-sok hétköznapi példával)
Adele Faber és Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje! (Konkrét tippeket ad, és apukák orra alá is dugható, mert képregényes formában mutatja be a legfontosabb tennivalókat.)

2010. május 31., hétfő

"Érted haragszom, nem ellened" (József A.)

Nagyon sokszor eszembe jut ez a gondolat a gyereknevelés során. Renegetegszer érzem ezt, amikor valami olyat teszek, ami per pillanat nincs a gyerekeim ínyére (olykor az enyémre sem), de tudom, hogy meg kell tennem.
Konkrétabban?
A legkisebb gyerkőcöm most múlt két éves nemrég. Okos, értelmes kisfiú, aki nagyon sok szabállyal tisztában van már, mégis rendre felrúgja azokat, mert abban a korban van, hogy feszegeti a határokat. Egyik blogtársam tette fel a kérdést, hogy mit tehet az ember, ha a gyermeke nem fogad szót egy veszélyes helyzetben, pl. amikor kismotorral közlekedik az utcán.
Nos leírom mit tettem én kb. két hete egy ilyen szituációban. Törpikém imád motorozni, ezért gyakran kismotorral kísér el engem a boltba. A járda kb. 60-80cm széles, és rögtön mellette úttest van, járnak is sűrűn autók,  így szigorú szabályok vannak a motorozást illetően: 1. Mellettem jön (a kerítsé felőli oldalon), és nem száguld el messzire. 2. Az útkereszteződésben meg kell állni, a motort felveszem, az ő kis kezét megfogom, és együtt sétálunk át a túloldalra.
Tisztában van ő teljesen ezekkel a szabályokkal, de mint afféle gyerek, próbálkozik azért "lazítani a gyeplőn".
Nos, mikor az ominózus eset történt, már hazafelé jöttünk a boltból. Az én két kezem tele mindennnel, Domi mellettem a kismotoron. Normál esetben csak egyik kezemben van szatyor, és a másik kezem a vállán nyugszik (kicsit visszafogja, ha kell), de most mindkét kezem tele volt. Mondogattam én neki hogy "Lassan! Lassabban!", de egy idő után nem ért semmit, elkezdett még jobban begyorsítani. Kiáltottam: "Állj!", de ez sem zavarta, száguldott tovább a járdán. Nem volt mit tenni, akcióba kellett lépnem, hát mikor utolértem a kapucniját fogtam meg, s a ruha megnyomta kissé elöl a nyakát. Nyilván nem eszelős módjára csináltam, mert nem az volt a célom, hogy fájdalmat okozzak neki, de úgy, hogy azért megérezze. Meglepődött, sírva is fakadt egyből, és természetesen lelassított, utána bizony tudta, hogyan kell lassabban motorozni!
Sírdogált egy percig is (miközben dumáltam neki, hogy ez most miért is nem volt jó ötlet), de szívtelen anya módjára nem vígasztaltam meg, mert most az volt a célom, hogy ne feledje el könnyen a történteket. Muszáj megóvnom az életét, és inkább sírjon egy percig (vagy jóval tovább is), mint elüsse egy autó. Sajnos nem is kell lemennie a járdáról ahhoz, hogy baj történjen, mert szinte minden kapu nyitva van, és ha tolat ki egy autó, bizony őt nem látja, olyan alacsonyan van.
Az is megoldás lehetett volna, hogy elveszem a motort, ha nem tartja be a szabályokat, csak jelen esetben már nem igazán tudtam volna cipelni, mert valszeg akkor nagy hisztiroham jött volna, és a gyerkőcömet is vinnem kellett volna hazáig.
Szerintem ilyen esetben, ha az életéről van szó, akkor nincs mese, ha nem válnak be a finom módszerek, akkor egyértelműen kell jelezni a gyereknek, hogy nem okés, amit csinál. Azonnal és meglepő módon kell reagálnunk, hogy észrevegye, hogy hopp, itt volt a határ.
Nem jó érzés, hogy nem vígasztaltam meg, és hogy síró gyerekkel mentem az utcán, de inkább ő sírjon kicsit, mint én egy életen át.

2010. április 30., péntek

Egyik kedvenc történetem

Múltkor megígértem, hogy írok az "erőltetni kellett, hogy menjen" témakörében.
Ezt a sztorit tényleg szeretem, ami a barátnőmmel, ill. a húgával esett meg. (Remélem nem haragszik meg, hogy ide leírom. :-))
Tehát, a hugica jóval fiatalabb a barátnőmnél, s a történet idején kb. 13 éves lehetett. Külön városban laknak, melyek egymástól kb. egy órányi vonatútra vannak.Már nem először fordult elő, hogy a kislány egyedül ment vonattal a nővéréhez (a szülők feltették az Intercityre, a barátnőmék leszedték róla), mikor a következő helyzet állt elő: Hazafelé indult volna a gyermek, s mikor kiértek a vasútállomásra, közölték velük, hogy egy adott szakaszon javítják a vágányokat, így ott majd át kell szállniuk autóbuszra, s később vissza a vonatra. A kislány (érthető módon) megijedt. Egyébként sem volt egy bátor gyermek, és a váratlan helyzet, a megoldandó probléma félelemmel töltötte el.
Mit tett a barátnőm? Na, ő tényleg egy talpraesett csaj, hát keresett egy szimpatikus diáklányt a vonatra váró emberek között, és megkérte, hogy viselje gondját a kishúgának. Természetesen a fiatal hölgy örömmel segített.
Hazaérve a kislány felhívta a barátnőmet, és örömmel újságolta, hogy milyen jól érezte magát a diáklány társaságában, és úgy élte meg az egészet, hogy sikeresen átvészelte ezt a kezdetben rémísztőnek tűnő helyzetet.
Magyarul tanult belőle. Mit? Először is problémamegoldást (kísérő keresése), másrészt azt, hogy ő képes rá, hogy megküzdjön egy ilyen nehézséggel. Önbizalma nőtt, büszke volt magára, hogy sikeresen "túlélte" az átszállásokat.
Nos, úgy hiszem a barátnőm megtehette volna azt is, hogy "visszavonulót fúj", azaz kocsiba pattan a húgával és hazaviszi. Mit tanult volna belőle a kislány? Hogy bizony vannak félelemkeltő helyzetek, amik elől el kell futni, és rendjén is van, hogy ő ilyen kis félős, hiszen lám, a "nagytesó" is megfutamodik.
Úgy hiszem, néha "helyzetbe kell hozni" a gyermeket, hogy megtapasztahassa, hogy amiről azt gondolta félelemkeltő, az nem is biztos, hogy valóban annyira rémes, sőt!
Most mondjam azt, hogy én sem akartam elmenni 16 évesen Belgiumba egy sporttáborba, csak édesanyám erőltette? És olyan fantasztikus volt, hogy még ma is emlékszem rá, örök emlék! :-) (Köszönöm, anyuci, hogy "erőltetted"!)

2010. április 21., szerda

Nehéz őket elengedni?

Bizony nehéz. Tegnap a harmadik osztályosok szülei a tervezett osztálykirándulásról beszélgettek. A tanító néni egy 3 napos kirándulást javasolt, melyen a gyerkek egy gazdaság életébe pillanthattak volna be, bekapcsolódhattak volna az éppen folyó napi munkába, és! éjjel szalmában alhattak volna. Nagy szomorúság volt számomra, hogy bár minden szülő úgy vélte, hogy ez egy fantasztikus élmény lenne a gyerekének, mégis leszavazták a javaslatot. Miért?
Mert nem tudnak leválni a gyerekeikről (9-10 évesekről van szó!). Ők érzik magukat rosszul, hogy a gyermek két éjjel nem velük alszik. "Mi van, ha beteg lesz? Ha haza kell hozni? 3 órás utat hogy bírnak ki a gyerekek? És ha a szalmában nem tudnak jót aludni?" Ilyen, és ehhez hasonló kérdések záporoztak. :-(
Úgy vélem a fentiek bármely későbbi életkorban is gondot okozhatnak a túlságosan aggódó szülőknek, és nagyon sajnálom, hogy erről lemaradnak a gyerekek. Úgy érzem megfosztottuk őket valami klassz dologtól.
Persze jövőre is el lehet oda menni, de épp most kapcsolódott volna a tananyaghoz ez a téma, és az sem mellékes, hogy lassacskán majd kamaszodnak is a gyerekeink, és ki tudja, hogy lesz-e kedvük a gazdaságban dolgozni, szalmában aludni?
Végül is mindegy, az biztos, hogy most nem mennek, pedig adott volt a lehetőség. Sőt a bizonytalankodó szülők is eljöhettek volna, hogy lássák, hogy a gyerekük jól érzi magát. Nekem fáj, hogy mi döntöttünk helyettük, a fejük fölött, annak dacára, hogy belül éreztük, hogy ez nekik jó lenne.
Azt hiszem gyakran döntünk a gyerekeink helyett mi szülők. Van amikor teljesen rendjénvaló, míg más esetekben érdemes átgondolni, hogy vajon nem csupán a mi saját félelmeinket vetítjük-e a gyermekeinkre, nem fosztjuk-e meg őket az aggályaink miatt valami nagyszerű dologtól?
Meddig normális mértékű a féltés? Mikor ártalmas számukra az a burok amelyben tartani szeretnénk őket?
Valamikor le kell válnunk egymásról, ez biztos. Érdemes apró lépésenként megtenni a dolgot, mert úgy mindekettőnknek sokkal jobb.
Pl. egy két éves gyerekre már jó, ha néha a nagyi vigyáz pár órán át, sőt, van aki szívesen ott is alszik a mamánaál ebben a korban. Mindenkinek más a tempója, de érdemes figyelni a gyermeket, hogy mikor van erre készen, mert ha "lecsúszunk az időpontról" (pl. 9 évesen még soha nem aludt máshol vagy a szülei nélkül a gyerek), az elég nagy gondot okozhat.
Tudom én, hogy nem könnyű a leválás, hiszen nekem is itt a három lurkóm, de sokszor arra gondolok, hogy értük tezsi az ember, hiszen nekik sem lenne jó, ha nélkülüknk létezni sem tudnának.

2010. március 30., kedd

Melyik pedagógust válasszam?

Úgy alakult, hogy idén a baráti körből sok kisgyermek kezdi meg általános iskolai tanulmányait, így mostanában gyakran találkozok a kérdéssel: Melyik tanító nénit válasszam?
Annyira nehéz döntés. Miért? Mert gyermekünk önmagához, társaihoz és a tanuláshoz való viszonya fog eldőlni az elkövetkezendő néhány évben. Igen, mellékesen megtanul írni, olvasni, számolni is (aki még nem tud), de valóban nem ez a lényeg.
A hozzám fordulóknak konkrét személyre vonatkozó tanácsot nem adhatok (hiszen az ő gyermekükről van szó, nem az enyémről), de átérzem a nehéz helyzetüket. Annyit szoktam csupán mondani, hogy amelyik tanító néniről el tudod képzelni, hogy a gyermekeddel egy hullámhosszon tud lenni, tudnak majd együtt dolgozni. Na igen, ez jól hangzik (és őszintén is mondom), de olykor kevés. Mármint az az egy-két óra kevés, amennyit lát az ember a leendő tanító néniből, s amely alapján döntenie kell.
Persze meg lehet kérdezni más szülőket is a személyes tapasztalataikról, de olykor ez még nagyobb káoszt okoz az ember fejében. Hiszen a gyerekek sem egyformák, a családok sem, aki egyiknek tökéletes, az lehet, hogy a másiknak sok-sok fejtörést okoz majd. És lássuk be a pedagógus is ember. Változik ő is az évek folyamán ilyen vagy olyan irányba. És bármennyire is próbál mindenkit nagyon szeretni az osztályában, ez nem mindig sikerül. Nem is lehet érte hibáztatni, de ha épp a mi gyerekünkkel nem jön ki jól, az bizony nagyon fájdalmas tud lenni.
Ha belegondoltok, az természetes dolog, hogy az ember nagyon szereti a saját gyerekét. Talán sok mindent el is néz neki. Mégis sokszor nagyon-nagyon nehéz szülőnek lenni, jó szülőnek meg különösen, hiszen csak évek múlva tudjuk meg, hogy kb. sikerült-e. A pedagógusnak így még nehezebb a dolga, hisz "idegen" gyerekeket kell szeretnie. Legalábbis meg kell próbálnia, mert ha nem sikerül, azt a gyerek megérzi, és nem fognak tudni együtt dolgozni.
Sokszor mondják nekem a pedagógus kollégák, hogy "Neked könnyű dolgod van, csak egy gyerekkel kell egyszerre foglalkoznod". Igazuk van (kivéve a csoportok esetében), tényleg sokkal könnyebb meglátnom így "az osztály rémében" is a kisangyalt, a szeretni való drága gyermeket. Mert mindegyikükben ott van, csak néha nem könnyű észrevenni. Azt hiszem a mai nagyon magas iskolai követelmények is megnehezítik a pedagógusok munkáját, hiszen a feszített tempó mellett annyira nehéz egy-egy kisgyermeket töviről hegyire megismerni.
Egy valamit biztosan mondhatok: azt a pedagógust semmiképpen ne válasszátok, akivel szemben a legcsekélyebb fennntartásotok is van!
Ha pedig valami oknál fogva bebizonyosodik, hogy a gyermek számára nem az illető pedagógus volt a legmegfelelőbb, akkor az önmarcangolás helyett próbáljatok meg változtatni, mert sokszor a tanárváltás megváltja a gyermeket a szenvedéseitől, és visszatereli életét a boldogság medrébe.
Érzem, hogy ezzel a bejegyzéssel nem tudtam segíteni a döntés előtt állóknak :-(, inkább csak a gondolataimat osztottam meg veletek.
Mindenkinek szívből kívánom, hogy utólag úgy érezhesse majd: Sikerült megfelelő tanítónénit talánia a gyermeke számára!

2010. február 25., csütörtök

Azzal segítek, ha nem segítek?

Szerintem sokszor igen. Mire is értem ezt?
A legkisebb fiam sokszor erőlködik, hogy kivegyen mondjuk egy fazekat a konyhaszekrényből, vagy beleültessen egy Duplo figurát a játékautóba. Ilyenkor elnézem, és sokszor már azon a ponton vagyok, hogy segítek neki (kvázi megteszem helyette), de megálljt parancsolok magamnak, és várok. Még akkor is, ha kicsit nyafog, és kéri, hogy segítsek. Inkább biztatom, egy-két szóval segítem, de nem végzem el helyette a munkát. Miért? Nem azért meg gonosz vagyok, és "Hadd szenvedjen az a gyerek!". Hanem azért, mert bízom benne, hogy meg tudja csinálni, és tudom, hogy sokkal jobb neki is, ha ezt megtapasztalja, mert attól nő az önbizalma, és nem utolsó sorban egyre ügyesebbé is válik a feladatmegoldások során.
A nagy fiam most egy sálat köt magának, aminek a fele már kész is van (3 nap alatt megkötötte), de most egy ideje pihen a munka, mert az olvasás jobban leköti, egyszerűen lankadt a kötés iránti érdeklődése. Rendben is van ez így, de én magamban kesergek, hogy itt a tél vége, és nem is tudja kipróbálni a munkája gyümölcsét. Megvallom sokszor átfut az agyamon, hogy csak egy kicsit kötök hozzá, hadd haladjon az a munka, de itt is meg kell fékeznem magam, mert tudom, hogy most örülne a segítségemnek, de később mégis sokkal-sokkal jobb érzés lesz neki, hogy elmondhatja: ezt a sálat ő kötötte egyedül. Akkor a teljes dicsőség az övé. Szerintem óriási a különbség, nem?
Egyébként lesz még tél jövőre is :-).

2010. február 17., szerda

A mi kis "Picassonk"

Nos, igen az én kis törpém is kipróbálta, hogy milyen szépen fog a fekete (jó vastag) alkoholos filc a falra, az ajtóra, a parkettára. Mivel frissen van minden festve, és a parketta is csak 2 hónapos, így mondanom sem kell, hogy a lélegzetem is elakadt mikor megláttam a művét. Egy pillanatra úgy éreztem itt a vég, ha a parkettáról nem jön le ez a mázolmány.
Szerencsére volt itthon oldószer, így megmenekült a padló, és a falakról is lecsiszoltuk a csíkokat, már csak le kell festeni.
Azért osztom ezt meg veletek, mert nagyon tanulságos az eset. Persze nem vagyok már én se kezdő, tudom, hogy mit nem szabad elöl hagyni, csak hát van nekem két nagyobb gyerkőcöm is, akik elvesznek ezt-azt az íróasztalomról, a szekrényemből (szó nélkül, khmmm...), és aztán elfelejtik visszatenni, vagy legalábbis a kicsi elől elrejteni. (A középső fiam íróasztalán maradt a filc.)
Azon a bizonyos délutánon gyanútlanul fölengedtem a picúrt az emeletre, és közben megnéztem idelent a nagyobbik kötését, amiben némi hibát kellett kijavítani, és igen, éreztem, hogy Domi túl sokáig van fent egyedül, és olyan gyanúsan csendben van, de jól esett a nagyokkal beszélgetni, csodálni a gyönyörű sálat, amit a legidősebb fiam köt. Eltelt így 5-10 perc.
Így történt az eset, amiben többen is hibáztunk, s elég csúfos vége lett. Nem is a kicsit szidtam meg miatta, hanem magunkat. Jó lecke volt.
Azt hiszem nagyon gyakran abból történik baj, ha mi felnőttek (vagy nagyobb gyerekek) nem vagyunk elég óvatosak, nem figyelünk kellőképpen. Nekem egyébként most külön feladat, hogy a nagyokat is figyeljem, mert a kicsi mindent utánoz, így őket is. Sajnálom is, amikor azt kell kérnem tőlük, hogy ezt vagy azt ne csinálják (pl. vmire felmászni), mert a kicsi látja és utánozni akarja őket. A nagyok persze már tudnak magukra vigyázni, de a pici még nem, és bizonyos dolgokat elmagyarázni sem tudok még neki. Majd talán bő egy év múlva.
Bevallom, amikor a két nagy kicsi volt, könnyebb dolgom volt, mert ha eltettem valami számukra veszélyes dolgot, akkor tudtam, hogy az ott is marad, míg én elő nem veszem. Most viszont a két nagy fiú miatt megsokszorozúdott a veszélyes (vagy éppen védelemre szoruló) tárgyak száma, nagyon kell figyelnem. Igazán nem könnyű.

2010. február 4., csütörtök

Az iskolaérettségről - 2. rész

Őszintén bevallom, én annak idején jobban féltettem a gyermekeimet az iskolakezdéstől, mint az indokolt lett volna. (Igyekeztem persze nem mutatni, mert az sokat árthat.) Most, hogy ismerem az elsős tananyagot, azt kell mondjam, hogy egy átlagosan fejlődő 6-7 éves gyermeknek nem szabad, hogy megterhelő legyen.
Persze az nagyon fonots, hogy készen álljon a gyermekünk az iskolakezdésre. De miből tudhatjuk ezt biztosra?
Nos, a következő dolgokat szoktuk figyelni az iskolaérettségi vizsgálatok során (csak tömören, a teljesség igénye nélkül):
A gyermek testi jellemzői, megjelenése, beszéde, viselkedése:
Alapvetően már nem a babás alak a jellemző, inkább nyúlánknak mondhatjuk. A fogváltás is legtöbbször megkezdődött, de ne ijedjünk meg, ha még nem. Fontos, hogy elbírja majd az iskolatáskát (és ne aludjon el az órán), tehát a pici, törékeny gyermekekre fokozottabban kell figyelni. Ha mellé szorongó és bizonytalan is, akkor nem feltétlenül kell még elkezdenie az iskolát.
A mozgás megfigyelése számomra szinte a legfontosabb. Ha egy gyermek mozgása harmonikus, rendezett, szeret biciklizni, labdázni, gyurmázni, rajzolni, akkor nagy baj nem érheti az iskolában. Ellenben ha gyermekünk sete-suta, sosem szeretett sportolni, fára mászni, és a ceruzát messze ívben elkerüli, akkor keressünk meg egy mozgásfejlesztéssel foglalkozó szakembert mielőtt iskolába adnánk!
Az nem baj, ha bal kezes, csak ne kezdjük el átszoktatni. Ha kétkezes, az már nehezebb ügy.
A gyermek rajza sok mindenről árulkodik. Az óvónő biztosan tud segíteni annak megítélésében, hogy gyermekünk életkorának megfelelő szinten rajzol-e vagy sem.
Nagyon fontos a tiszta, érthető beszéd. Csak akkor tud a hangokhoz képeket (betűket) társítani, ha megvannak neki a hangok helyesen. Érdemes megfigyelni, hogy milyen beszédhibája van a gyermeknek, mert lehet, hogy a hallásával, beszédértésével van a probléma, és nem a hangképzéssel. Ezt bízzuk szakemberre.
Persze a gyermek kifejezőkészsége, szókincse szintén nagyon fontos. Befejezi-e a mondatait? Tőmondatokban vagy bővített, összetett mondatokban beszél?
Képes-e egy korábban hallott történetet felidézni, annak lényegét elmondani, esetleg rajzot készíteni a meséhez?
Az észlelés, a megfigyelőképesség (hallás és látás területén egyaránt) szintén rendkívől fontos, hiszen csak akkor tud majd gyermekünk jól olvasni, ha észleli, pl. hogy a "b" és "d" hangok/betűk miben térnek el egymástól.
Rengeteg játékos kis feladat van, amivel ezeket felmérhetjük: egyformának tűnő, de apró különbségeket rejtő képek megfigyelése, suttogó-játék: (kész-kéz, tép-tét, toll-tol, stb. szavak közt hallja-e a különbséget).
Tud számolni, ill.megszámolni a dolgokat? Nagyon fontos, hogy ha 5 kacsa van előtte, akkor ne 6-ot mondjon! Lehet, hogy elszámol ő 15-ig is, de a számnevet nem pontosan egyezteti a látott tárggyal, és az bizony nem jó. Az 5-ös (inkább 10-es) számkörön belül képes-e egyszerűbb összeadások/kivonások elvégzésére?
Képes-e a részekből összerakni az egészet? (Pl. puzzle játékkal, építő játékkal szívesen játszik-e)
Az apró kis problémákat, amik nap mint nap adódnak hogyan oldja meg? Mindig felnőtt segítségét kéri, vagy vannak önálló gondolatai, bátran cselekszik-e?
A kudarc minden 6 évest megvisel, ezen nem érdemes problémázni, életkori sajátosság, de ha egy kisgyermek extrém módon reagál rá, az nem hasznos az iskolában.
Kicsit elhanyagolt terület a téri-, idői tájékozódás. Fent-lent, fölött-alatt, mellett, között, mögött-előtt, stb. fogalmak ismerete és helyes használata szintén segíti a gyermeket a könyvben, füzetben való tájékozódásban.
A bal és jobb irányok mindenkori pontos felismerése elengedhetetlen. Ha ez nehezen megy, akkor segíthetünk egy kis karkötővel, "tetoválásssal" vagy egyéb dísszel, hogy gyermekünk odapillantva mindig biztos legyen az irányokban.
Érdemes egy kicsit megismertetni vele az évszakok, napok, napszakok váltakozását is, persze csak az ő szintjén.
Természetesen a szűkebb környezetéről, családjáról legyenek alapvető ismeretei, tudon róluk mesélni, beszélgetni kicsit.
Az óvodai csoportban, közösségben betöltött helye, szerepe is sokat elárul majdani iskolai életéről.
A gyerekekhez és a felnőttekhez való viszonya egyaránt fontos, hiszen a suliban is együtt kell dolgoznia a tanító nénivel és a többi gyerekkel is.
Hogyan viszonyul a társasjátékokhoz, a szabályokhoz? Tud-e kb. 10-15 percig egy játékkal elmélyülten játszani, arra odafigyelni vagy folyamatosan figyelmeztetni kell, hogy jöjjön vissza, mert még nem fejeztük be?

Nos, ennél nyilván összetettebb a dolog, de próbáltam az alapvető szempontokat felsorolni.
Mindezek alapján tehát igyekszünk egy egészleges benyomást szerezni a gyermekről, és az óvoda ill. a szülő véleményét, megfigyeléseit figyelembe véve a gyermek számára legoptimálisabb döntést meghozni.

Ha engem kérdeztek, szerintem mozogjon sokat (rengeteget), másszon fára, hintázzon, gyurmázzon, rajzoljon a homokba, vagy az aszfaltra, énekeljen, mondókázzon, építsen, és akkor nem lesz semmi baj!

2010. január 28., csütörtök

Az iskolaérettségről - 1. rész


Bizony, mostanában kell eldönteni szülőnek, óvónőknek (akár a nevelési tanácsadó bevonásával), hogy melyik kisgyermek érett arra, hogy elkezdje szeptemberben az iskolát.
Megint azt kell mondjam, hogy nem vagyunk egyformák. A praxisomban volt olyan eset, hogy nyári születésű kisgyermeket is elengedtem iskolába, aki így éppen hat évesen kezdte meg tanulmányait, másokat pedig még nyolc évesen sem biztos, hogy érettnek talál az ember.
Talán kevesen tudják, de a dolog menete a következő: Ha 2009. december 31.-ig betöltötte a gyermek a hatodik életévét, akkor is felmenthető az iskolakezdés alól, csak ilyen esetben a helyi nevelési tanácsadó írásbeli engedélye (szakvéleménye) szükséges hozzá. A később született gyermekek szakvélemény nélkül is  maradhatnak óvodában, ha ezzel kapcsolatosan a szülő és az óvónők egyetértenek.
No itt szokott a probléma kezdődni. Mert sokszor nem értenek egyet, és ilyenkor szintén a nev. tan.-ba kell menni szakvéleményért. Ekkor gyakran elhangzik: "Mennünk kell a nevelésibe, mert h*lye a gyerek!". Hát kérem szépen és tizenegynéhány éve dolgozok gyerekekkel, de h*lyét még nem láttam!
Érdemes azt figyelembe venni, hogy az óvónő (ha tetszik, ha nem) több időt tölt a gyermekkel, mint mi. Minden kisgyerek egészen másképp viselkedik otthon, és máshogyan az óvódában. Az enyémekkel is így volt ez, ami először szinte hihetetlennek tűnt.
Tehát, ha az óvodapedagógus azt javasolja, hogy vigyék el a gyereket a tanácsadóba, az bizony a kicsi érdekeit szolgálja. Miért? Mert nem mindegy, hogy úgy kerül be az iskolába, hogy az fizikailag és szellemileg is óriási teher neki, és nincs sikerélménye, hamar megutálja, sőt csak a bohóckodásával tudja felhívni magára a figyelmet, vagy pedig érett a mai iskolarendszerbe való belépésre, könnyen kirázza a kisujjából a feladatokat, folyamatos sikerélményben van része, és szívesen jár a suliba.
Mindig azt szoktam mondani, hogy az első négy iskolaév nem a tanulásról szól. Előbb-utóbb ugyanis minden kisgyerek megtanul írni, olvasni, számolni. Hanem arról, hogy a gyerek önmagáról szerez tapasztalatokat. Arról, hogy ő milyen is az ő tanuláshoz, tanárokhoz, gyerekekhez való viszonya. Önismeretet tanul, mely egy életre szól. Ha úgy érzi nem tudja tartani a többiekkel a tempót, akkor elkedvetlenedik, nem lesz motivált a tanulásra, max. a bohóckodásra, és egy életre elkapálta magát. Ha viszont sikerei vannak, akkor szárnyra kap, és szinte a lehetetlent is megoldja. Persze mindez nagyon-nagyon függ a tanító néni személyétől is, de az iskolaérettség alapvető fontosságú tényező.
Hamarosan írok arról is, hogy melyek az iskolaérettség alapvető kritériumai.

2010. január 13., szerda

Anya = Házicseléd?


Nos, kis szünet után újra itt. Nem tudom ki mennyit sütött-főzött, dolgozott az ünnepek alatt, de én elég sokat, és azt hiszem elfáradtam. Mindennek tetejébe mosogatógép nélkül voltam egy egész hónapig, és karácsony, vendégeskedés lévén ez rengeteg plussz munkát okozott.
Valószínűleg ezek eredményeképpen akadtam ki egyik nap, mert már egészen úgy érzetem magam, mint egy jófajta házicseléd. Aki mindig mindenkit körülugrál, kiszolgál, lesi a kívánságokat, csak épp a lényegre nincs ideje: valóban együtt lenni a gyerekeivel. Egyik gyerkőc kérte, hogy tanítsam meg kötni, másik, hogy hadd mutassa meg a horgolás-tudományát, amit aznap tanult az iskolában, én pedig olyan szívesen lettem volna velük, de valahogy mindig akadt valami dolgom: a kicsit tisztába tenni, megetetni, elmosogatni, felsöpörni, kiteregetni, havat söpörni, tudomisén...
Aztán vacsorakor jött el a pillanat, hogy ültek az asztalnál, megint várták, hogy csiribí-csiribá odategyek mindent, ( a nagyoknak a kenyeret szerencsére már nem kell megkennem, ezt elértem), készítsem a kakaót, etessem a kicsit, és megint azon kaptam magam, hogy már vinnem kell fürdetni a picúrt, de még nem is ettem.
Száz szónak is egy a vége, azt hiszem elrontottam valamit. Igaz, segítenek a nagyok, ha megkérem őket, de valahogy szívességnek érzik, ha nekik kell teríteni, a hűtőből ki/be pakolni, vagy a saját szobájukat felporszívózni. Aztán meg csodálkoznak, hogy nincs időm valóban együtt lenni velük (mármint értelmesen, élménydúsan).
Ennek fényében elhatároztam, hogy igenis lesz feladata mindegyiknek, hiszen az életben sem jó, ha mindig csak várunk arra, hogy kiszolgáljanak, mert egyszer csak nem lesz ott anyuci. Másrészt be kell látniuk, hogy nem én élek egyedül ebben a házban, nem én eszek egyedül, nem én koszolok egyedül, főleg nem az ő szobájukban.
Nem múzeum a lakásunk, de egy alapvető rend jólesik, ha körülvesz. Szeretném, ha ezt ők is így éreznék. A külső rendetlenség sokszor belső káoszhoz vezet.
Tudom, sokan jutalommal motiválják a gyerekeiket a segítésre. Én ezt nem szeretném. Ne azért segítsen, hogy aztán cukorkát vagy pénzt kapjon, hanem azért, mert akkor lesz időnk a közös játékra (hisz ez is jutalom), vagy azért, mert ezzel nekem örömet szerez, esetleg azért, mert neki is igénye van a rendre, tisztaságra. Nyolc és kilenc évesen ezt már beláltják szerintem.
Gondolkoztam, hogy hol rontottuk el: Mindig körülöttük forog minden. Lessük a kívánságaikat, hogy mi érdekli őket, hova mennének, mit csinálnának szívesen, stb. Ez így egy bizonyos szempontból jó is, csak valahogy meg kell találni a középutat, hogy ne csak a szórakozás, hanem az élet munka része is jelen legyen. Hiszen nem szól majd a későbbi életük sem csupán a szórakozásról, az élvezetekről. Félreértés ne essék, nem azt szeretném, hogy egész nap sikálják a lakást, csak vállaljanak annyi részt a feladatokból, ami korukból kifolyólag elvárható és nem megterhelő. Azt szeretném elérni, hogy természetes legyen neki, hogy ha indulunk vacsizni, akkor ők terítenek, veszik elő a hútőből az ételt, és maguk után el is pakolják a cuccokat. Ez szerintem normális dolog, nekem viszont rengeteg időt és energiát spórol, amit így rájuk fordíthatok.
No, remélem sikerül mindezt gördülékenyen bevezetnünk.