Ezt a sztorit tényleg szeretem, ami a barátnőmmel, ill. a húgával esett meg. (Remélem nem haragszik meg, hogy ide leírom. :-))
Tehát, a hugica jóval fiatalabb a barátnőmnél, s a történet idején kb. 13 éves lehetett. Külön városban laknak, melyek egymástól kb. egy órányi vonatútra vannak.Már nem először fordult elő, hogy a kislány egyedül ment vonattal a nővéréhez (a szülők feltették az Intercityre, a barátnőmék leszedték róla), mikor a következő helyzet állt elő: Hazafelé indult volna a gyermek, s mikor kiértek a vasútállomásra, közölték velük, hogy egy adott szakaszon javítják a vágányokat, így ott majd át kell szállniuk autóbuszra, s később vissza a vonatra. A kislány (érthető módon) megijedt. Egyébként sem volt egy bátor gyermek, és a váratlan helyzet, a megoldandó probléma félelemmel töltötte el.
Mit tett a barátnőm? Na, ő tényleg egy talpraesett csaj, hát keresett egy szimpatikus diáklányt a vonatra váró emberek között, és megkérte, hogy viselje gondját a kishúgának. Természetesen a fiatal hölgy örömmel segített.
Hazaérve a kislány felhívta a barátnőmet, és örömmel újságolta, hogy milyen jól érezte magát a diáklány társaságában, és úgy élte meg az egészet, hogy sikeresen átvészelte ezt a kezdetben rémísztőnek tűnő helyzetet.
Magyarul tanult belőle. Mit? Először is problémamegoldást (kísérő keresése), másrészt azt, hogy ő képes rá, hogy megküzdjön egy ilyen nehézséggel. Önbizalma nőtt, büszke volt magára, hogy sikeresen "túlélte" az átszállásokat.
Nos, úgy hiszem a barátnőm megtehette volna azt is, hogy "visszavonulót fúj", azaz kocsiba pattan a húgával és hazaviszi. Mit tanult volna belőle a kislány? Hogy bizony vannak félelemkeltő helyzetek, amik elől el kell futni, és rendjén is van, hogy ő ilyen kis félős, hiszen lám, a "nagytesó" is megfutamodik.
Úgy hiszem, néha "helyzetbe kell hozni" a gyermeket, hogy megtapasztahassa, hogy amiről azt gondolta félelemkeltő, az nem is biztos, hogy valóban annyira rémes, sőt!
Most mondjam azt, hogy én sem akartam elmenni 16 évesen Belgiumba egy sporttáborba, csak édesanyám erőltette? És olyan fantasztikus volt, hogy még ma is emlékszem rá, örök emlék! :-) (Köszönöm, anyuci, hogy "erőltetted"!)
Nekem is tetszett a történet :-)
VálaszTörlésHasonló tapasztalataim nekem is vannak, megpróbálom én is így nevelni a gyerekeimet.
Érdekes kérdés, hol az a határ, amikor viszont tényleg visszavonulót kell fújni... Amikor a nagyobbik lányom nyolcéves volt, elkönyörögte magát egy egyhetes nyári táborba, mert annyi jót hallott róla, hogy az milyen szuper lesz... A 3. napon hívott a táborvezető, hoyg a gyerek zokog, haza akar jönni, de ő nem javasolja, hogy elmenjünk érte, mert akkor ezt tanulja meg: rossz neki, egyet füttyent, és mi kimentjük. Gondolkodtunk, de a férjem inkább mégis elment érte - annyira hálás volt, hogy itthon lehetett újra! Körbepuszilgatta a testvéreit, mindenkit megdicsért, milyen nagyot nőttek (3 nap alatt...), milyen szép az otthonunk. Úgy éreztem, akkor tényleg ezt kellett tennünk. De van olyan, amikor hagyni kell a nehéz szituban; talán azt kell rajta látnunk, képes-e megküzdeni a problémával. Vagy azt kell mérlegelni, mivel teszünk rosszat: ha hagyjuk, vagy ha kimentjük?
VálaszTörlésIgazad van, Maimoni, mérlegelni kell. Nem kérdés, hogy jól döntöttetek. Sztem is az a fontosabb, hogy mit bír el a gyerekünk sérülés nélkül, és nem szabad mindenféle szituba belekényszeríteni csak azért, MERT!
VálaszTörlésÉs hát nem egyből a mély vízbe kell őket dobni, nagyon fontos a fokozatosság. Az általam leírt szituban azért nem maradt magára a kislány, és ez segítette a ki a bajból. Egyedül azt hiszem ő is végigbőgte volna az utat hazáig, és az életben többet sehova nem akart volna utazni.
Sztem mi szülők érezzük azt, hogy hol a határ, amit a gyermekünk még elbír (feltételezve egy szoros érzelmi köteléket). Inkább sokszor az a gond, hogy mi magunk nem akarjuk elengedni őket, vagy mondhatnám felnőni engedni, mert nekünk van arra szükségünk, hogy olyan nagyon fontosak maradhassunk a számukra.
Száz szónak is egy a vége: Fokozatosan "nehezedő" szitukba árdemes hozni (már főleg azt a gyereket, aki magától nem keresi ezeket), de támaszt, kapaszkodót mindenképp kell neki nyújtani. Hiszen az a célunk, hogy megtapasztalja a saját énerejét, és poztiív tapasztalatokra tegyen szert.