"Érted haragszom, nem ellened" (József A.)

Nagyon sokszor eszembe jut ez a gondolat a gyereknevelés során. Renegetegszer érzem ezt, amikor valami olyat teszek, ami per pillanat nincs a gyerekeim ínyére (olykor az enyémre sem), de tudom, hogy meg kell tennem.
Konkrétabban?
A legkisebb gyerkőcöm most múlt két éves nemrég. Okos, értelmes kisfiú, aki nagyon sok szabállyal tisztában van már, mégis rendre felrúgja azokat, mert abban a korban van, hogy feszegeti a határokat. Egyik blogtársam tette fel a kérdést, hogy mit tehet az ember, ha a gyermeke nem fogad szót egy veszélyes helyzetben, pl. amikor kismotorral közlekedik az utcán.
Nos leírom mit tettem én kb. két hete egy ilyen szituációban. Törpikém imád motorozni, ezért gyakran kismotorral kísér el engem a boltba. A járda kb. 60-80cm széles, és rögtön mellette úttest van, járnak is sűrűn autók,  így szigorú szabályok vannak a motorozást illetően: 1. Mellettem jön (a kerítsé felőli oldalon), és nem száguld el messzire. 2. Az útkereszteződésben meg kell állni, a motort felveszem, az ő kis kezét megfogom, és együtt sétálunk át a túloldalra.
Tisztában van ő teljesen ezekkel a szabályokkal, de mint afféle gyerek, próbálkozik azért "lazítani a gyeplőn".
Nos, mikor az ominózus eset történt, már hazafelé jöttünk a boltból. Az én két kezem tele mindennnel, Domi mellettem a kismotoron. Normál esetben csak egyik kezemben van szatyor, és a másik kezem a vállán nyugszik (kicsit visszafogja, ha kell), de most mindkét kezem tele volt. Mondogattam én neki hogy "Lassan! Lassabban!", de egy idő után nem ért semmit, elkezdett még jobban begyorsítani. Kiáltottam: "Állj!", de ez sem zavarta, száguldott tovább a járdán. Nem volt mit tenni, akcióba kellett lépnem, hát mikor utolértem a kapucniját fogtam meg, s a ruha megnyomta kissé elöl a nyakát. Nyilván nem eszelős módjára csináltam, mert nem az volt a célom, hogy fájdalmat okozzak neki, de úgy, hogy azért megérezze. Meglepődött, sírva is fakadt egyből, és természetesen lelassított, utána bizony tudta, hogyan kell lassabban motorozni!
Sírdogált egy percig is (miközben dumáltam neki, hogy ez most miért is nem volt jó ötlet), de szívtelen anya módjára nem vígasztaltam meg, mert most az volt a célom, hogy ne feledje el könnyen a történteket. Muszáj megóvnom az életét, és inkább sírjon egy percig (vagy jóval tovább is), mint elüsse egy autó. Sajnos nem is kell lemennie a járdáról ahhoz, hogy baj történjen, mert szinte minden kapu nyitva van, és ha tolat ki egy autó, bizony őt nem látja, olyan alacsonyan van.
Az is megoldás lehetett volna, hogy elveszem a motort, ha nem tartja be a szabályokat, csak jelen esetben már nem igazán tudtam volna cipelni, mert valszeg akkor nagy hisztiroham jött volna, és a gyerkőcömet is vinnem kellett volna hazáig.
Szerintem ilyen esetben, ha az életéről van szó, akkor nincs mese, ha nem válnak be a finom módszerek, akkor egyértelműen kell jelezni a gyereknek, hogy nem okés, amit csinál. Azonnal és meglepő módon kell reagálnunk, hogy észrevegye, hogy hopp, itt volt a határ.
Nem jó érzés, hogy nem vígasztaltam meg, és hogy síró gyerekkel mentem az utcán, de inkább ő sírjon kicsit, mint én egy életen át.