2010. szeptember 23., csütörtök

A mi biztonságos otthonunk - könyvajánló


Ez a címe annak a könyvnek, amiről nektek is szeretnék pár szót szólni.
A pár hete történt tragédia kapcsán (egy hétéves kislány kiesett a hetedik emeletről) jutott eszembe ez a könyv, mert a magam részéről nem a felelősség keresése, hanem a szülőknek (úgy általában) való segítségnyújtás a célom.
A balesetek megelőzésében igen sokat lehetne tenni, ha lennének olyan kis könyvek, rövidfilmek, melyekkel már óvodás kortól megismerkedhetnének a gyerekek, és nem csak azt látnák/hallanák, hogy milyen csodás és varázslatos (sokszor igen veszélyes) dolgok történhetnek meg a mesehősökkel.
Ez egy keménytáblás, kb. 30*30 cm-es, szép színes, képeskönyv, amit már kb. két éves kortól lapozgathatunk a picúrral, s melyben egy háromgyermekes mackócsalád otthonát ismerhetjük meg.
Tulajdonképpen eddig semmi különös nincs benne, most jön a lényeg.
A könyv bemutatja, hogy miként tehető biztonságossá egy otthon az egészen kicsi gyermekek számára is, s egyes helyzetek, tárgyak, stb. milyen esetleges veszély/baleset forrásai lehetnek. Kihajtható ablakai vannak, amelyek mögött a lehetséges baleset képe látható, és egy nagyon rövid kis szöveg arról, hogy az adott dolog/helyzet miért lehet veszélyes. Természetesen a ház apró lakóinak szájából hangzanak el a figyelmeztetések.
Nekem azért tetszik, mert már az egészen kicsiket is leköti, és a teljes házat körbejárja, még a kert biztonságos használatára is kitér.
Az egyetlen (nagy!) hibája, hogy Magyarországon sajnos nem kapható, mi külföldön vettük.

2010. szeptember 20., hétfő

Bölcsőde-, óvodakezdés - Nos, ez sem könnyű

Egyik kedves olvasóm írta, hogy gyermeke most kezdte az óvodát (bölcsi után), s bár "egy nap alatt beszokott", nem minden felhőtlen.
Azt hiszem azoknak a gyerekeknek valóban sokkal könnyebb beszokni az óvodába, akik előtte bölcsibe jártak, hisz már megtapasztalhatták, hogy akkor is jól érezhetik magukat, ha anyától távol vannak, s a szülő mindig jön értük, nem hagyja őket örökre magukra. Másrészt egy újfajta napirendet is megszoktak, és a társak, a gondozónők jelenlétét.
Mégis azt kell mondjam, hogy egy nap alatt csak látszólag szokik be egy gyermek egy új környezetbe. Még akkor is, ha nem sír, eljátszik a többiekkel, és azt mondja nyugodtan otthagyhatjuk őt.
Gondoljunk csak bele, ha mi munkahelyet váltunk, akkor nekünk is kell egy bizonyos idő, míg otthonosan mozgunk az új terepen, s egy picivel még később már felszabadultan, jól érezzük magunkat.
Ha valami gond felmerül, az annak a jele, hogy még nem szokta meg a kicsi ezt az új helyzetet.
Nagyon sok kisgyermeknél tapasztaltam már, hogy az új környezetben nem akarnak pisilni, kakilni, vagy éppen enni. Nem olyan ritka jelenség ez, s még azt hiszem a bizalmatlanság jele. Nem tudnak még annyira megnyílni, annyira kitárulkozni az új környezetben.
Különösen gyakori ez akkor, ha a gyermek életének más területein is változás állt be, ami az ő biztonságérzetét megingathatta (költözés, válás, kistestvér születése, betegség, haláleset a családban, stb.)
Mindez nagyon ijesztő a szülők és óvónők számára, hiszen a gyermek alapvető szükségleteinek kielégítéséről van szó, az egészsége van veszélyben.
Mégis azt kell mondjam, hogy akkor teszünk a gyermekkel a legjobbat, ha rábízzuk ezt a dolgot.
Hogy mondhatok ilyet? Nos, tapasztalatom szerint, ha "ügyet", "problémát" csinálunk az alapvető szükségletek kielégítéséből (evés, ürítés, alvás), akkor nagyon kitolunk a gyerekkel is és magunkkal is, mert igen valószínű, hogy hosszú évekig elhúzódik, s elfajul a porbléma. A fizikai gondokra ráépülnek a lelki terhek, amiktől még nehezebb megszabadulni.

Hogyan is alakul ki az "ördögi kör"? Az én fejemben ez valahogy így áll öszze:
Először a gyermek produkálja a tünetet (nem eszik, nem pisil, stb.). Erre a szülő megijed, s próbál a lelkére beszélni (először szépen, finoman), de ez nem használ, mert a kicsi még nem érzi magát olyan biztonságban, hogy ennyire megnyíljon, nem megy a dolog. A szülő kezd bepánikolni, hogy ez így nem mehet tovább, mert gond lesz a gyerek egészségével, s minden elképzelhetőt bevet (könyörgés, ígéret, szidás...). Erre a gyerek mégjobban bezárkózik, megijed, hogy már a szülő sem az ő pártján áll, nem érti meg őt, s ettől még rosszabbul érzi magát, persze a tünet egyre csak fokozódik. Itt már elkezdődött a lelki terhek felépítése is.
Mindennapossá válnak a "Pisiltél/kakiltál az oviban?" c. kérdések (esetleg "Megint bepisiltél/bekakiltál?" hiszen nem lehet a végtelenségig visszatartani), már a szomszéd néni is tud a problémáról, s ő is kérdezget, próbál "segíteni", s a végén másról sem szól az este, mint a problémáról, a veszekedésről.
Arról nem is beszélve, hogy egy idő után észreveszi, hogy ez a dolog nekünk mennyire kellemetlen, mennyire bánt, s ezzel egy ütőkártyát adunk a kezébe, amivel "büntethet", "zsarolhat" bennünket, és meg is fogja tenni.

Na jó, ha ez nem megoldás, akkor mégis mit lehet tenni? - kérdezitek most bizonyára.
Mivel azt már biztosan tudom, hogy a fönti út nem járható, így valami egészen mást javaslok. Nagyon nehéz lesz megtenni, de őszintén hiszek benne, hogy segít. Rá kell bízni a gyerekre, hogy ő milyen tempóban akar és tud megnyílni. Ez alatt azt értem, hogy nyugodtan beszéljük meg vele, hogy: "Látom, még nincs kedved itt pisilni (kakilni, enni, stb.) az oviban. Nem baj, rendben van ez így. Én rád bízom, majd ha Te úgy érzed, akkor itt is megpróbálhatod a többiekkkel együtt, nem siettetlek" Tehát időt kell neki adni, és ebben nagyon fontos, hogy az óvónőket (és dadusokat) magunknak partnerként megnyerjük. Csak akkor működhet a dolog, ha mindenki a ráhagyás elvét képviseli.
Lehetőleg ne faggatózzunk, hogy sikerült-e ma már az oviban pisilni, enni , inni, stb.! Szóba se kerüljön ez a téma! Az óvónőkkel se vitassuk ezt meg a gyerk füle hallatára!
Ha mondjuk a gyerek nem eszik, akkor mindig kapjon ő is egy keveset a tányérjába, persze rábízva, hogy abból mikor és mennyit eszik. Akár a mosdóba is kimehet a többiekkel, akinek ürítési gondjai vannak, csak nem kell ráülnie a wc-re.
Mindig figyelni kell a gyerek reakcióit, tempóját, s aszerint rugalmasan alakítani a körülményeket.

A legfontosabb tehát a bizalom, hogy rá merjük bízni a döntést, hogy mikor nyílik meg az új környezetben. Nem könnyű. Ha megérzi, hogy aggódunk, akkor nem is fog működni.
Annyi kis trükköt bevethet a szülő, hogy ha meg tudja oldani, hogy nem egész napra adja a gyereket az intézménybe, akkor ugye hamarabb kerül a kicsi a biztonságos környzetbe - haza, ahol gyorsan kielégítheti alapvető szükségleteit, ami biztosan jobb az egészsége szempontjából.

Én azt hiszem pár hét alatt ezeknek a gondoknak meg kell szűnnie, s ha nem, akkor mindenképpen javaslom a gyermekpszichoógus felkeresését. Szintén fontosnak érzem a szakember segítségét olyan esetekben, ahol nem csak az óvoda,- bölcsődekezdés okozza a nehézségeket, hanem egyéb érzelmi biztonságot veszélyeztető körülmények is fennállnak (kistesó születése, költözés, betegség, haláleset, válás, stb.).

2010. szeptember 9., csütörtök

Imádom ezt a nőt!

Ritka, hogy egy nap két bejegyzést is tegyek, de ezt meg kell osztanom Veletek!
Először is: a nagy fiamék mégiscsak elmennek abba a bizonyos parasztgazdaságba 3 napra osztálykirándulni. Meggondolták magukat a szülők, és ez olyan jó!
Holnap indulnak egyébként.
Másodszor: Gondolom ebből az alkalomból kifolyólag mesélt nekik a tanító néni történeteket a saját gyerekkorából. Például kb. 9 éves korában, egy táborban előfordult vele, hogy éjszaka, álmában már nagyon kellett neki pipilni, és azt álmodta, hogy elért a mosdóba, s könnyített magán. Igen ám, de mindez csak álom volt, és mikor felébredt, akkor nem csak ő vette észre, hogy baj történt, hanem a többi gyerek is, és kinevették. Ekkor az ottani felügyelő felnőtt összehívta őket, és arról beszélgettek, hogy kivel történt meg már hasonló estet. Szinte mindenkivel.
Tudom, hogy van olyan kisgyerek, akinek vannak hasonló problémái az osztályban, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül mesélte el a tanító néni ezt a történetet a gyerekeknek. Szerintem zseniális. Imádom, hogy ilyen nagyon figyel a részletekre!
Mindenkinek ilyen tanító nénit kívánok!

Hát, ezt én szúrtam el!

A harmadik gyerekemnél talán már nem számítok kezdőnek, mégis be kell látnom, hogy vannak dolgok, amiket az első kettőnél ésszerűbben csináltam. Hát igen, emberek vagyunk, hibázunk, sokszor a jól bevált dolgokat is a sarokba dobjuk. Szerencsére előbb-utóbb rájövünk, hogy nem a helyes úton járunk.
Nézzük konkrétan. Az evés nem Domi erőssége, és igen sokáig csak szopizni volt hajlandó. Mikor elkezdett végre enni, akkor elképesztően válogatós lett, és őszintén szólva örültem, hogy valamit elfogad, így általában valami kis játékkal kötöttem le evés közben a figyelmét (1. hiba). Sajnos erről mostanáig nem szokott le, és mivel a keze tele van mindennel, így idáig én etetgettem (2. hiba). Valljuk be kényelmes is volt, mert nem ette le a ruháját, nem koszolta össze maga alatt 2 négyzetméteres körben a padlót, stb.
Mára viszont elmúlt két éves, és a kortársai már rég önállóan esznek, ő meg kanállal, villával nem igazán tud enni, vagy hamar közli, hogy elfáradt. Persze a nagyoknál ez nem így volt, hiszen a 13 hónapnyi korkülönbséggel nem is tudtam volna megoldani, hogy mindkettőt etessem, de mára elkényelmesedtem.
Tudtam én, hogy ez így nem igazán jó, de csak most fogalmazódott meg bennem, hogy mindenképp változtatnom kell, mert a gyerkőcömmel szúrok ki, ha nem tsezem. Ott fog ülni az oviban, és majd várja, hogy valaki megetese, s még az is lehet, hogy kinevetik. Na, ez nem hiányzik!
Így aztán próbálom rávenni, hogy egyedül is eszegessen. Pár nap alatt sokat ügyesedett, szóval fog az menni, csak nekem kellett elszánni magam.
Csak azért írtam le mindezt, hogy lássátok, mindenki fevehet rossz szokásokat, bevethet rossz ötleteket, vagy épp előfordulhat, hogy nem veszi észre mikor kell egy szokást felszámolni. De sebaj, ha észbekapunk, akkor gyorsan ki kell találni valamit, hogy a helyes irányba tereljük a dolgokat! :-)