2009. augusztus 30., vasárnap

Miért nincs televíziónk?


Be kell vallanom, hogy tinédzser koromban én is sokat tv-ztem. Voltak kedvenc sorozataim, műsoraim. Persze akkor még csak 3 csatorna volt, de az is bőven elég volt. Aztán egyetemista lettem, kollégiumba kerültem, és ott nagyon nem hiányzott a tv. Egy szempillantás alatt eltűnt az életemből, mert a helyét a barátok, a társas kapcsolatok foglalták el. A férjem is koleszos volt, neki sem hiányzott, így amikor összekerültünk, akkor eldöntöttük, hogy nem kell nekünk tv. Megmondom őszintén a családunk nehezen értette meg, hogy ez nekünk így jó, de mi kitartottunk. Eleinte észrevettük magunkon, hogy ha hazamentünk hétvégén és be volt kapcsolva a tv, akkor könnyebben leültünk elé, és bámultuk. Nincs erre jobb szó, bámultuk. Néztünk ki szótlanul, bambán a fejünkből. A film végén azonban szinte mindig megállapítottuk, hogy: "Na, ez egy újabb időpocsékolás volt."
Azt is észrevettem, hogy ahol megy a tv, ott az emberek kevesebbet beszélgetnek egymással. Mondhatni semennyit. Ők is csak ülnek, és bámulnak. az esetleges kapcsolati problémák meg közben gyűlnek, de nem ejtenek róla szót, hanem csendben ülnek a készülék előtt, mert az egyszerűbb. Egy ideig legalábbis. (Arra is érdemes gondolni, hogy a gyermekeik számára is ez lesz a kommunikációs és problémamegoldó minta!!!)

Aztán jöttek a gyerekek. Nos, az én véleményem az, hogy nem mindegy, hogy bizonyos hatások egy gyermeket mely életkorban érnek. Ha túl korán, akkor még nem érett arra, hogy azt feldolgozza, megfelelően kezelje. A tv-ből meg igazán minden dől. Többnyire a szenzációhajhász "szemét". A legtöbb mesének nevezett förmedvény is az.
Arról nem beszélve, hogy ha a kisgyermek megszokja, hogy az ingerekért (kalandokért) nem kell megdolgoznia (pl. fára másznia), akkor testi és szellemi értelemben is elkényelmesedik, ellustul. Mindez pedig erőteljes hatást gyakorol a fejlődésére. Ha nem kell használnia a kezét, lábát, szemét, stb., akkor nem érnek be azok az idegrendszeri funkciók, amik az írás-, olvasás-, számolástanuláshoz kellenek. Sőt, gondolkodnia sem kell, hisz megteszik helyette a képernyő hősei. Ijesztően veszélyes szerintem.
Ja, és a förmedvények lesznek a gyermekek példaképei! Már csak azért is, mert a szülőket alig látják, de a mesehősökkel "szoros a kapcsolat".
No, a számítógép sem jobb, természetesen, de arról majd később.
Még valami: A munkám során azt tapasztaltam, hogy egyre magasabb a beszédértési nehézséggel küzdő kisgyermekek száma. Felmerült bennem, hogy köze lehet-e ennek ahhoz, hogy a háztartások nagy részében egész nap megy a tv készülék, és így folyamatos zajban vannak a gyerekek?

Persze nem kell azt gondolni, hogy a gyerekeim tudatan zombik, akik még a tv-t sem ismerik. Számítógép nálunk is van, és azon számos természetfilmet, és meséket is nézhetnek. Azonban meg kell mondjam, hogy még a mai napig mindent "cenzúrázunk", ami a szemük elé kerül. Magyarul mi előre megnézzük az adott filmet, és megítéljük, hogy a gyermekeink számára nézhető-e. Ez a tv esetében nem ilyen egyszerű.
Természetesen nem mondom azt, hogy mindenki dobja ki azonnal a tv készülékét. Csupán érdemes megválogatni, hogy mit nézünk, és mennyi időt töltünk tévézéssel.

Sokat tudnék még írni a tv-ről, talán egyszer még visszatérek a témára.

2009. augusztus 28., péntek

Párkapcsolat 1. - Mi lehet a baj?


Amikor azt hallom, hogy egy családban a szülők válni készülnek mindig összeszorul a gyomrom. Igen, értük is aggódok, a gyerekekért is, és megvallom átvillan rajtam a gondolat, hogy "Ugye velünk ez nem történhet meg?"
Márpedig egyre több helyről hallom, és tapasztalom, hogy szinte egyik napról a másikra eltűnik az egyik fél a kapcsolatból. Vajon tényleg ilyen hirtelen születnek meg ezek a döntések? Nem valószínű. A mélyben már régóta érlelődnek, majd sokszor egy aprócska esemény is elég ahhoz, hogy felszínre kerüljenek.
Legtöbbször az apa lép ki a családból, de egyre gyakrabban az anyák is mernek változtatni.
De miért? Az eddigi tapasztalataim alapján az fogalmazódott meg bennem, hogy a kilépő felek valójában szeretik a családjukat, sőt egykor a párjukat is nagyon szerették, de most azzal a SZEREPPEL, amelyben jelenleg élnek nem elégedettek. Másra vágynak. Több szabadságra, szenvedélyre, függetlenségre, amiből egy kisgyermekes családban olykor valóban kevesebb jut. Egy gyermektelen, fiatal "harmadik" személy azonban könnyedén tudja nekik mindezt nyújtani. Tehát azt kell mondjam, az elhagyó fél nem csak a párját hagyja el, hanem az egész családját, az addigi életét. Ezt csak azért írom, mert sokszor mondja a lelépő fél a gyerekeinek: "Apa csak anyát hagyja el, de titeket nem!". Nos, tisztelet a kivételnek, de azt hiszem ez leggyakrabban nem így van.
Mi vezethetett idáig? Ill. Mit tehetünk, hogy megóvjuk a párkapcsolatunkat? - Hamarosan ezekről is szeretnék majd írni.
Most azonban egy játékra hívlak Téged, kedves olvasóm! A feladat, hogy írd össze, hányféle szerep tölti be az életedet! Érdemes jól átgondolni, mert gyakran nagyon sokféle szerepünk van, pl. anya, társ, szerető, házvezetőnő, testvér, keresztanya, barát, dolgozó nő, munkatárs, szomszéd, diák, stb. Ha kész van a lista, minden szerep mellé írd oda, hogy jelenleg az életed hány százalékát teszi ki, majd zárójelben tüntesd fel, hogy vágyaidban hány százalékot tenne ki az adott szerep. Ha valahol nagy az eltérés, azon érdemes elgondolkodni. Jó mulatást!

2009. augusztus 27., csütörtök

De nehéz az iskolatáska!


Valóban, ha belepakoljuk a sok könyvet, füzetet, hát még én sem vinném szívesen hosszú távon, az biztos. Azonban nem csak a fizikai teherről van szó. A gyermek lelkében esetlegesen megbújó félelmek, kételyek is nehezítik az iskolába indulást. Ezért nagyon fontos, hogy mi szülők milyen érzéseket, gondolatokat ébresztünk bennük az iskolával kapcsolatban.
Két évvel ezelőtt kezdett az első osztályban a legidősebb fiam, s a mai napig emlékszem, néhány évfolyamtársát milyen szavakkal indította útnak az édesanyja. Pl.: "Jól van na, ez se lesz rosszabb, mint az óvoda volt!", vagy "Ne sírjál ki fogod bírni!"
Hát, men irígyeltem ezeket a pici kis elsősöket. Ilyen bátorítással nehéz elindulni bárhová.
Most, hogy már két gyermekem is elvégezte az első osztályt azt tudom mondani, hogy nem kell aggódni. Ha a gyermek valóban iskolaéretten kezdi meg a tanulmányait, akkor "nevetve" teljesíti az előtte álló feladatokat.
Érdemes tehát vidáman és bizalommal telve elindítanunk őt, s folyamatosan támogatni, erősíteni az önbizalmát, hogy a kisebb akadályokat is hamar leküzdje.
Ha bármi kis probléma felmerül mielőbb konzultáljunk a tanító nénivel. Logopédus, fejlesztő pedagógus segítségét is kérhetjük, akik valóban sokat segíthetnek a kezdeti olvasás-, írástanulási ill. egyéb nehézségek leküzdésében.
Érdemes azt szem előtt tartani, hogy most alapozzuk meg gyermekünk tanuláshoz és önmagához való viszonyát. Szerintem legalábbis erről szól az első néhány év. Ezért kell minden apró kis problémát azonnal orvosolni, hogy ne induljn el egy rossz kör, melyben a gyermek értéktelennek, haszontalannak érzi magát.
Ha úgy érezzük, hogy a tanító nénivel nem jól jön ki a kicsi, akkor bizony érdemes akár váltani is, mielőtt súlyosabb lelki sérüléseket szenved a gyermekünk.

2009. augusztus 22., szombat

Milyen a valódi segítség?


A minap történt, hogy gyermekeim henna tetoválást szerettek volna kérni a bőrükre. Az én drága középső fiam azonnal tudta, hogy ő gyíkot szeretne, s azt is, hogy a sok közül melyiket. Mindig ilyen könnyen és gyorsan dönt, pontosan tudja, hogy mit szerete. Ennek van előnye, és hátránya is :-).
Legidősebb gyermekem hezitált, mint mindig. Rendkívül nehezen dönt. Apróságokon képes órákig, napokig vívódni. Nagyon jól ismerem ezt az érzést, én is ilyen vagyok, és megvallom piszokul zavar.
Szeretném, ha ő felnőtt korában már rutinosabban hozná meg a döntéseit. Mikor segítek azonban neki? Ha helyette döntök? Mert sokszor kéri, és bevallom néha sokkal könnyebb, egyszerűbb megoldás lenne. De ellenállok, mert azt gondolom azzal sokkal többet segítek neki hosszú távon, ha inkább megtanítom arra, hogy milyen apró trükkök, módszerek segítenek a döntéshozatalban, mintha helyette választok. Így a döntés a sajátja, másrészt meg kell tanulnia, hogy később sem adhatja át a felelősséget másoknak. Ha döntünk, annak súlya van.
Egyébként már sokat fejlődött az én kisfiam. Régebben az öccsét kérdezte meg reggelente, hogy melyik pólóját vegye fel. Ma már elmondja, hogy rájött, ez nem is olyan jó, hiszen nem mindig tetszik neki az öccse választása. Nos, remélem haladunk...

Ja, és, hogy kerek legyen a történet: végül emellett a gyönyörű skorpió mettett döntött, egészen rövid idő alatt!

Óvoda, óvoda, a mi kis manónk jár oda... 1. A vegyes életkori csoport

Igaz, nekem most éppen nincs óvodás korú gyermekem, de még lesz! :-)
Az előző bejegyzés kapcsán érkezett megjegyzéseitek azonban újabb gondolatokat ébresztettek bennem a témával kapcsolatban.
A vegyes életkori csoporttal kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy sokaknak ellenérzései vannak. Az én gyerekeim ilyenbe jártak, így megosztom veletek a benyomásaimat.
Először is nem kell óvónénit és/vagy csoportot váltani. Ez nekem fontos szempont volt, mert szerintem a kisgyermek életében az állandóságnak nagy szerepe van. Ha kiscsoportban vált, az azért nem jó, mert mire éppen megszokja a közösséget, az óvónőket, akkor kezdheti elölről. Ha pedig nagycsoportosként csöppen be majd egy új csoportba, akkor szintén sok idő elmegy azzal, míg beliieszkedik, holott szüksége lenne egy nyugodt évre a suli előtt.
Másik nagy előnye, hogy egy időben nem 30, hanem csak 6-8 kisgyermek szokik be a csoportba, így az óvónők jobban tudnak rájuk figyelni, őket segíteni.
Ugyancsak előnye, hogy megtanulják, hogy számíthatnak a társaikra, s később ők maguk is segítőkké válhatnak.
Nagyon tetszett, hogy nem mindig 30 egyforma rajzocska volt kirakva, hanem mindig többféle alapanyag, eljárás közül választhatott a gyermek, és bizony sokszor koránál magasabb szintű játékokat, technikákat is kipróbálhatott.
Az óvónőktől azonban jóval nagyobb rutint, felkészülést kíván a vegyes életkorú csoport. Néha nehéz a nagyokkal foglalkozni, mert a kicsik zajosak. A mi óvodánkban szuper dolognak tartottam, hogy a vezető óvónő heti egyszer az összes nagycsoportos korú gyermeket levitte a tornaterembe, és ott tartott nekik külön foglalkozást, persze azon kívül, amit a saját óvónőjük tartott.
El ne felejtsem említeni, hogy a vegyes csoportba testvérek együtt is járhatnak, ami sokak számára előny. Azért ha van választási lehetőségünk, hogy azonos vagy külön csoportba írassuk gyermekünket, akkor érdemes átgondolni a dolgot. A gyerekek személyisége nagyon fontos tényező.
Én külön csoportba írattam őket, és ez nagyon jó döntésnek bizonyult. Nem akartam, hogy egyiket vagy másikat jobban szeresse az óvó néni, és azt szerettem volna, ha mindegyik önállóan illeszkedik be a csoportba, nem pedig a testvérén keresztül (már ha ez így érthető). Arról nem is beszélve, hogy így otthon még tudták egymás társaságát élvezni :-).
Természetesen épp így megvannak az előnyei is a közös csoportnak. Ha szorongóbb gyermekekről van szó, akkor biztosan előnyös, hogy támasznak ott vannak egymás számára. És egyszerűbb a szülő dolga is az öltöztetéskor, szülői értekezletre járáskor, stb. :-).

2009. augusztus 15., szombat

Hamarosan itt az óvodakezdés!


Bizony, még én is emlékszem mikor legidősebb gyermekem óvodába indult. Nem volt már olyan picike, hiszen majdnem 4 éves volt, én mégis nagyon izgultam.
Kedves, szimpatikus óvó nénik várták, de milyen az anyai szív, természetesen nehezen engedi el féltve őrzött kincsét.
Igyekeztem persze nem mutatni, hogy izgulok, és a kisfiam jól érezte magát a csoportban, így eleinte nem is volt gond. Majd pár nap után megértette, hogy mostantól rendszeresen kell ide járnia, és bizony 1-2 napig nehzebben indult el befelé a többiekhez.
Nagyon nehéz volt megállnom sírás nélkül, de összeszedtem magam, és egy gyors, vidám búcsút vettem tőle (legalábbis igyekeztem), majd a lépcsőkön lefelé már folytak a könnyeim. De ezt ő már nem látta, és ez volt a fontos. Andi néni és Klári néni addigra lefoglalták, így nem is volt ideje a bánatával törődni.

Nehéz tehát elengednünk a mi kis kincseinket, de mindenképpen jót teszünk velük, ha megmutatjuk nekik, hogy a világ oly tágas, és sok-sok felfedeznivalót rejteget számukra.
Gyermekünk óvodakezdését nagy mértékben befolyásolja, hogy mi magunk mennyire vagyunk felkészülve erre az elszakadásra. Ha még nem, akkor szinte egészen biztos, hogy a gyermek sírva megy majd oviba, esetleg reggel rosszullétei lesznek, ill. nehezen illeszkedik be a csoportba.
Azonban, ha mi úgy tekintünk az óvodára, mint a mesék, játékok, és csodás élmények gazdag tárházára, akkor ezt látja majd benne a mi kis kincsünk is.

A téma mindenképpen folytatást igényel, így legközelebb arról szeretnék írni, hogy miként könnyíthetjük meg kicsi gyermekünk számára az óvodakezdés időszakát, ill. milyen nehézségekre számíthatunk.

2009. augusztus 13., csütörtök

Hogyan mondjam el neked? - Avagy szavaink ereje 1.


Azért szeretnék a gyermekeinkkel való kommunikációról írni, mert szerintem nagyon fontos. Szavink ereje ugyanis sokkal nagyobb, mint azt első hallásra gondolnánk.
Először is mindig legyünk őszinték a gyermekkel, azaz mondjunk igazat. No, ez egyszerűen hangzik, pedig nem az.
Vegyünk egy példát:
Kicsi gyermekem ma bement a virágoskertbe éppen a rózsabokor mellé. Jó tövises rózsánk van, és mellette nem túl sok a hely, így aggódtam, hogy megszúrja a rózsa. Így szóltam hát: "Kicsim, az a rózsa nagyon tövises és megszúrhat. Szeretném, ha kijönnél." Közben odamentem hozzá, és megmutattam, hogy hol vannak a szúrós tövisek a virágon, és gyengéden kivezettem a gyermeket a kiskertből.
Ekkor jutott eszembe, hogy írok erről a témáról is. Sok-sok éve próbálok ügyelni a szavaimra, mégis nagyon kell figyelnem, hogy mindig a megfelelő megfogalmazást használjam.
Miért? Mi volt ebben olyan különös? - kérdezhetitek. Csak annyi, hogy nem azt mondtam: "Meg fog szúrni!", hanem azt, hogy "megszúrhat". A különbség óriási. Nem próbáltam megjósolni, hogy mi lesz (nem lett volna igaz), de felhívtam egy veszélyre a figyelmet (valós tényközlés). Így nem azt szűri le a gyerek, hogy csak beszélek a levegőbe, de nem kell odafigyelni, mert úgysem következik be amit mondok. Ez pedig számomra rendkívül fontos.
Ha valakit érdekel, írtam erről egy mesét is korábban.

Mikor pihhennek az édesanyák?


Hirtelen talán azt mondanám: sohasem. Persze azért árnyalható a dolog.
Mi magunk is sokfélék vagyunk, az igényeink is, a lehetőségeink is különbözőek. Egy azonban biztos: a gyermekeinknek kipihent, mosolygós anyukára van szükségük, ezért néha muszáj feltöltődnünk. Ennek forrása lehet egy finom fürdő, egy mozilátogatás a párunkkal, sportolás, vagy akár munka is. Kinek mi jelent kikapcsolódást.
Még emlékszem, amikor 3,5 év folyamatos babázás után (egy kicsi+egy pici gyerekkel) egy hétvégét kettesben töltöttünk a párommal. Bármilyen viccesen hangzik is, de a legnagyobb boldogság az volt számomra, hogy nyugodtan elfogyaszthattam a vacsorámat, és nem kellett seniknek hoznom még egy pohár kakaót, kennem egy újabb szelet kenyeret, vagy épp popót törölni. Ezek az élet apró örömei!

Végül is egy a lényeg: időt kell szánnunk saját magunkra is! Ha túl szürkék a hétköznapok, elcsigázottak, nyűgösek vagyunk, akkor itt az ideje a kikapcsolódásnak.

2009. augusztus 5., szerda

Testvérek egymás közt - Kincs vagy átok?


Nyolc és fél éven keresztül úgy éreztem, hogy a két idősebbik gyermekem egymás számára kincset ér. Persze voltak nézeteltérések, de nem ez volt a domináns. Nos, nem tudom, hogy a kiskamasz kor, vagy éppen a nyári szünteben való folyamatos együttlét volt az oka, de már 2-3 hete csak azt tapasztaltam, hogy egyfolytában szekálják, marják egymást, állandó a vitatkozás, veszekedés.
Többnyire az idősebb szekálta a kicsit, aki persze visított. A férjemmel úgy éreztük napról napra több az ősz hajszálunk, míg végül nem bírtuk tovább. Elhatároztuk, hogy változtatunk. Taktikát váltunk.
Ezentúl nem szóltunk rá a nagyobbra, ha gond volt, hanem a kisebbre figyeltünk, vele kezdtünk el játszani, beszélgetni, ha őt sérelem érte. Hiszen eddig a nagyobb gyermek mindig figyelmet csikart ki azáltal, hogy piszkálta az öccsét. Próbáltuk vele megbeszélni, ráfigyeltünk. Már-már egészen belemelegedett ebbe a szekálós testvér-szerepbe.
Meg is lepődött, hogy ezentúl a szülei nem őt "veszik elő", ha gond van, hanem a kisebbet hívják oda, de nem megszidni, hanem megvédeni. Eleinte nem volt sok változás. Aztán kb. egy hét elteltével elkezdett csökkenni a szekálás, mígnem egyik este azt vettük észre a férjemmel, hogy a gyerekeink úgy viselkednek egymással, mint a mesebeli jótündérek. Csupa kedvesség, udvariasság és szeretet! Csak ámultunk.
Azért merem mindezt leírni, mert úgy tűnik tartós a változás. Nem mondom, hogy napi 1-2 alkalommal nincs vita, de már nem kell aggódnunk az ősz hajszálak miatt, mert visszatért a gyerekeink közti alapvető béke és összhang. Nagyon jó érzés.
Érdemes tehát megpróbálni figyelmen kívül hagyni a nekünk nem tetsző viselkedést, hiszen ha ráfigyelünk, az egyfajta megerősítés, pozitív következmény a gyermek számára. Ellenben, ha gyermekünk azt tapasztalja, hogy ezzel nem vív ki figyelmet, akkor előbb-utóbb elhagyja az adott viselkedést.
Persze nagyon fontos, hogy közben a pozitv megnyilvánulásaira mindig reagáljunk, odafigyeljünk, azaz jutalmazzuk őket. Így majd beindul egy "jó kör", mely önmagát erősíti minenki megelégedésére :-).

2009. augusztus 4., kedd

Azzá leszel, amit magadról elhiszel! - A foltmanók története


Egy általam nagyon tisztelt és szeretett pedagógus ezzel a kedves kis mesével búcsúzott a diákjaitól. Szerintem gyerek, szülő, és pedagógus számára egyaránt gondolatébresztő lehet.
Köszönjük, Gabi!