2009. november 27., péntek

Dühös, ordít, csúnyán beszél...


Dóri kérdezett ebben a témában, és a bejegyzése kapcsán eszembe jutott, hogy bizony nálnuk is volt, hogy elhangzott az óvodás gyerekem szájából: "Nem szeretlek! Soha többé nem játszok veled!" - vagy ehhez hasonlók.
Máskor pedig hazahoztak egy-egy csúnya szót az óvodából, és poénból azokat harsogták, vagy éppen dühükben egymásnak kiabálták.
Emlékeim szerint ez az időszak nem tart sokáig, és a legjobb amit tehetünk, hogy nem reagálunk, legalábbis nem túlzottan. A gyerek az "itt és most"-ban él, akkor éppen dühös ránk, és mond mindenfélét. Természetesen szó sincs róla, hogy nem szeret, és lehet, hogy már fél óra múlva ő fog könyörögni, hogy játszunk együtt. Nincs ezzel semmi gond. Ha azonban megsértődünk, és elkezdjük firtatni ezt a "ki nem szeret kit" dolgot, akkor játszmává válhat az egész. (Nagymamák tudnak egyébként halálosan megsértődni, ha teszem azt a fiúunoka nem ad nekik puszit.)
A trágár szavakkal sem érdemes túl sokat foglalkozni, csupán annyit mondani, hogy ez nagyon csúnya szó, mi ezt nem használjuk (Ugye tényleg nem?). Beszélgethetünk vele arról (persze nyugodt állapotában), hogy ha dühös, azt természetesen elmondhatja, beszélhet az érzéseiről (pl. "Nagyon sokat dolgoztam ezzel a toronnyal, és most tönkrement! Piszokul dühös vagyok!), sőt meg is mutathatja mennyire mérges (újságokkal teli papírdoboz rugdalása, párna püfölése, stb.).
Ha túl sokat használja a trágár szavakat, akkor adott helyzetben annyit szólhatunk, hogy "Hogy mondod? Biztosan nem értettem jól... Szerintem ezt el tudod mondani a csúnya szavak nélkül is."
Nagyon fontos szerintem, hogy elfogadjuk, hogy a gyerekeinkben is felgyülemlik a feszültség, és azt valahogyan le kell vezetniük. Nekünk felnőtteknek az a dolgunk, hogy erre olyan módokat mutassunk nekik, amelyek társadalmilag elfogadhatóak. (Emlékeztek a Szaffi c. filmre, amelyben annak az uraságnak egy gőzkieresztő szelep van a fején? Néha nekem is jól jönne egy ilyen :-)))
Egyébként, most, hogy már nagyobbak a gyerekeim, és a suliból is hazahoznak mindenfélét, amiről nem is tudják, hogy mit jelent, most már elmondom nekik ezen trágárságok jelentését is, és így megértik, hogy miért nem kéne azokat használni. Ovis korukban ezt még nem mertem...

2009. november 23., hétfő

Alkalmi süket a gyerekem?



Nos, az enyém most éppen nem :-), de Celesztina felvetette a kérdést, hogy mit tehet, ha a 3,5 éves kislánya nem hallgat rá. Úgy gondoltam a téma megér egy külön bejegyzést.
Egyrészt úgy tapasztaltam, hogy ez életkori sajátosság, tehát el fog múlni :-)! A 3 év körüli gyerekek az „én” korszakában élnek, mindent maguk szeretnének önállóan megoldani, és nem különösebben tetszik nekik, hogy más is szeretne beleszólni abba, hogy mikor mit csináljanak. Ezért játsszák el az alkalmi süketet, hátha így megmenekülhetnek a külső irányítás alól.
Mit tehetünk ilyenkor?
Egyrészt amiben csak lehet meg kell adni nekik az önállóságot, rájuk kell bízni a döntést. Pl. teljesen mindegy, hogy a piros vagy a rózsaszín sapkát veszi fel, ha mindkettő megfelel az időjárásnak. Érdemes provokálni is a döntést, tehát rákérdezni, hogy melyiket szeretné. Így azt érezheti, hogy fontos a vélemnye, és szabadon dönthet.
Másrészt nekem nagyon bevált, hogy csak akkor szólok a gyerkőchöz felszólító módban, ha valami nagyon fontos, és nem tűrök benne ellentmondást. Más esetekben kérdést használok. Pl. „Állj meg!” - szólok rá, ha át akar futni az úton, de „Van kedved gyurmázni?” - kérdezem ahelyett, hogy „Gyere, gyurmázzunk!”. Remélem érthető a különbség. Így elsőre talán furcsán hangzik, de némi gyakorlással és önkontrollal jó eredményeket érhetünk el. Bevallom, hogy a kicsinél valahogy gördülékenyebben tudom ezt alkalmazni, a nagyoknál néha figyelmeztetnem kell magam, hogy inkább kérdezzek, és ne felszólítsak.
Harmadrészt, ha fontos dolgot szeretnénk közölni, akkor hívjuk oda, várjuk meg, míg ránk néz. Én általában leguggolok, megfogom a két kis kezét, szemébe nézek, és így mondom, hogy mit kérnék tőle, és miért. Ez utóbbi is nagyon fontos, mert tapasztalatom szerint, ha elmondom, hogy mi az oka a kérésemnek, akkor könnyebben hajlik rá a gyerkőc, hogy teljesítse. Valahogy nem azt érzi, hogy csak ugráltatom, hanem tudja, hogy okom van rá. Arról nem beszélve, hogy ha már rám néz, akkor valószínűleg oda is figyel arra, amit mondok, nem pedig elengedi a füle mellett. Az ellentmondásnak is kevesebb az esélye a testi kontaktus miatt. Egyébként ha rendkívül fontos amit mondani szeretnék, akkor ezt meg is mondom a gyermeknek.
Vegyünk egy példát. A játszótéren vagyunk, nagyobbik gyermekünk remekül érzi magát, nem valószínű, hogy haza szeretne már menni, de a kicsi már fáradt, nyűgös.
Odahívom hát, leguggolok, megfogom a kezét, szemébe nézek, és mondom: „Látom, hogy jól érzed itt magad a játszótéren, tényleg klassz ez a macis hinta. Azért hívtalak, mert a húgod nyűgös, álmos. Ha most nem indulunk el haza, akkor valószínűleg végigordítja az utat hazafelé, és az azt hiszem egyikünknek sem jó. Melyik játékra szeretnél még utoljára felülni?” Persze megbeszéljük, hogy ha szólok, akkor mese nincs, indulni kell, így nem húzhatja el a végtelenségig az utolsó hintázást.
Ebben a néhány mondatban nagyon sok minden benne van, pl. az, hogy először együttérzek vele. Rendkívül fontos!!! Ha ezt őszintén teszem, az már félsiker. Aztán elmondom az okot, majd pedig felkínálok neki egy utolsó lehetőséget az éppen folyó tevékenységének folytatására. Nem jó, ha hirtelen kell félbe szakítania a játékot. Érdemes előre szólni neki, hogy pl. még egy vagy két játékra felülhet rövidebb ideig, és szólok, ha indulunk. Ezen kívül egy szabad döntést is engedélyeztem (melyik játékra ül fel utoljára), ami ugye az önérvényesítésnek kedvez, s ennek valószínűleg örülni fog.
A negyedik ötletet egy tanáromtól hallottam. Azt javasolta, hogy olyankor is hívjuk, szóljunk a gyermeknek, amikor valami kellemes dolgot szeretnénk vele megbeszélni. Pl. „Csak azt akartam kérdezni, hogy lekvárt, vagy kakaót kérsz a palacsintádba?” vagy „Képzeld, most telefonált a nagyi, holnap eljön hozzánk!”

Jó próbálkozást mindenkinek! És nagyon várom a tapasztalataitokat, visszajelzéseiteket a témával kapcsolatban!

2009. november 22., vasárnap

Az anya is csak ember


Nos, be kell valljam, most nincs könnyű időszakunk. Én is feszültebb, ingerlékenyebb, türelmetlenebb vagyok mint máskor, és ez lecsapódik a gyerekeimen is. Nem örülök neki, de nem is fogom magam teljesen leírni emiatt, mert az nem segít.
Természetesen igyekszem tartani magam, és néha igen nagy erőfeszítések árán, de tudom hozni a megszokott színvonalat, viszont olykor-olykor elszakad a cérna. Igen, én is emberből vagyok, s mint olyan, nem hibátlan. Megvallom, van ebben valami jó is, hogy így van, hiszen egyrészt unalmas lenne, ha hibátlan lennék, másrészt (talán furán hangzik), de ez is egyfajta tapasztalat a gyerekeim számára. Mármint az, hogy anya (vagy egy másik ember) is hibázhat, és nincs mindig a toppon. Hiszen így van ez az óvónéni, tanító néni, főnök, és a majdani partner esetében is. Adódnak helyzetek, amikor a szeretett személy nincs jó passzban, és akkor is boldogulni kell egymással.
A dologhoz persze hozzá tartozik, hogy vannak dolgok, amiket soha, semmilyen körülmények között nem engednék meg magamnak. Ilyen a gyermek megütése, megalázása, becsmérlése, fenyegetése, érzelmi zsarolása, stb. Ez nem történhet meg, mert erre nincs mentség.
Az még "belefér", hogy nincs annyi türelmem, mint máskor, nem hallgatok meg mindent azonnal, hamarabb zavar a hangoskodás, olykor felemelem a hangom. Igen, ezek megtörténnek, de ettől még remélem nem veszítem el a bizalmukat, szeretetüket, hiszen ők nem tehetnek semmiről. És ez fontos!
Ezért mindig meg is beszélem velük, hogy most miért vagyok ideges, feszült, nyűgös, mert nem szeretném, ha magukra vennék. Édesek egyébként, tényleg próbálják megérteni, hogy gondban vagyok.A legkisebb persze még nem értheti, így vele próbálok a lehető legnyugodtabb maradni.
Azért ilyenkor számot vetek önmagammal, és igyekszek a holnaphoz erőt gyűjteni, hogy türelmesebb tudjak lenni mindannyiukkal.

2009. november 8., vasárnap

Alvás - Együtt vagy külön?


Ebben a témában gyakran kíváncsiak a véleményemre az édesanyák. Látom rajtuk, hogy félszegen várják a választ azok is akik együtt alszanak a babájukkal, s azok is akik nem. Pedig nem vagyok egy emberevő tipus, másrészt semmi közöm hozzá (úgy értem egy pszichológus ilyesmibe nem szól bele). Mindig azt szoktam mondani (mert valóban így gondolom), hogy ők érzik, tudják, hogy nekik és a családjuknak mi a jó, és tegyék azt nyugodtan. Nem számít, hogy mit gondol a szomszéd, a barátnő, az anyós vagy éppen a pszichológus. Kizárólag az a fontos, hogy az együtt- vagy különalvásban érintetteknek mi az igénye. Amíg az adott helyzettel minden résztvevő elégedett, addig nincs min gondolkodni, főleg nem pironkodni. Akkor kell változtatni, ha valamelyik fél már nem érzi így jól magát. Erre viszont érdemes odafigyelni!
Én őszintén megmondom, hogy nem alszom egy ágyban a kisfiammal. A nagyokkal sem aludtam. Egyszerűen nem tudok, mert ha mellettem van szinte haptákba vágom magam, moccanni sem merek, elgémberednek a tagjaim, és nem tudok elaludni, mert közben a fülembe szuszog-muszog, szörcsög, arról nem beszélve, hogy kitúr az ágyból. Szükségem van a pihenésre, hogy másnap mosolygós, türelmes anyukája tudjak lenni. Ez van. Persze az első jópár hónapban egy szobában aludtunk, karnyújtásnyira egymástól, mert így sok minden egyszerűbb volt. Aztán észrevettem, hogy sokszor mi ébresztjük meg őt, amikor lefekszünk aludni, és átkerült külön szobába. Ennek ellenére továbbra is felkeltem éjjel akár háromszor is, és megszoptattam, soha nem hagyom sírni, mert ha éjjel felkel, akkor azt nem véletlenül teszi, hanem valami gondja van. Így aztán nem alszunk együtt, és én így is jó anyának érzem magam.
Nem egyformák a babák igényei sem. Nekünk szerencsénk van, mert a csöppség egészen pici kora óta nem karban szeret elaludni, hanem jelzi ha fáradt, és egyenesen ugrik a karomból a kiságyba. Ott tud jót aludni. Pedig hordoztam, néha még most is, itthon is, de ő szeret az ágyában aludni. Gondolom elég neki az a napi kontaktusmennyiség, ami számára biztosítva van. Bizonyára vannak olyan babák, akiknek ez kevés, egyszerűen többre vágynak, és éjjel is szeretnének a szüleik közelében lenni. Nekik (és a családjuknak) valószínűleg az hozza meg a nyugodt pihenést, ha közös ágyban alszanak. És természetesen van, amikor a szülők igénye a több fizikai kontaktus a babával, és ez is rendben van.
Ahhoz pedig senkinek semmi köze sincs, hogy ezek a családok mikor fogják úgy érezni, hogy változtatni szeretnének. Ha valamelyikük számára terhes lesz az együttalvás (apukákra tessék odafigyelni!), majd változtatnak. Akkor bizony kell is!
Az a lényeg tehát, hogy bátran merjük felvállalni a saját igényeinket, és ne törődjünk mások véleményével!
Mindenkinek jó éjszakát, jó pihenést kívánok!

2009. november 1., vasárnap

Egy tragédia kapcsán...


Ma szörnyű tragédia történt kis falunkban. Egy közeli ház kigyulladt, és jó része leégett. Az ablakunkból láttuk, amint a közeli fák lombja fölött a narancssárga fény hol erősebben, hol gyengébben fellobban, az ég felé türemkedik, szikrákat szór, s közben tudtuk, hogy egy család ezekben a percekben mindenét elveszíti. Szívbemarkoló..., alig térek magamhoz...
A tűzről, tragédiáról eszembe jutott valami, amit már régen szerettem volna veletek megosztani.
Volt egy kis óvodás paciensem, aki rendkívül vonzódott a tűzhöz, imádott a gyertyákkal játszani (ellopta a gyufát, öngyújtót a szülőktől), s nem érezte a veszélyt. Egyik alkalommal kiosont a melléképületbe, és ott gyújtogatott valami papírzsebkendőt, miközben tőle 1-2 méterre benzines palack, és szalmabála is volt. Nem történt tragédia, nem kapott lángra semmi, mert az édesanyja időben érkezett.  Megkérdeztem, hogy mit mondott a fiának, vagy mit tett, mikor felmérte a helyzetet. Hát, mondta neki, hogy ezt nem szabad, és bementek a házba. Ennyi. Persze tovább folytatódott a pirománia.
Amikor ezt elmesélte az anyuka, ott volt a gyermek is, és hallotta az én reakciómat, amit igyekeztem drámai hangvételben előadni. Elmondtam, hogy miért volt ez a helyzet annyira veszélyes, felvázoltam az esetleges következményeket, s nem rejtettem véka alá, hogy akár mindannyian meg is halhattak volna. A kisfiú csendben ült, látszólag nem reagált, de tudtam, hogy dolgoznak benne a hallottak. Mikor legközelebb jöttek, az édesanyja beszámolt róla, hogy már nem olyan szívesen gyertyázik, és azt is csak felnőtt jelenlétében teszi.
Mi a tanulság? A gyermek a mi reakcióinkból tanul. Vannak helyzetek, amikor elég, egy összehúzott szemöldök, máskor viszont ordítani, jajveszékelni, akár tombolni kell, hogy érezze a dolgok súlyát, horderejét. Hiszen nem mindegy, hogy elszakít egy újságot, vagy felgyújtja a házat. Nekünk felnőtteknek érzékeltetnük kell a különbséget, mert abból tanul a gyermek. Úgy hiszem addig jó, amíg a szülő ordításából méri fel, hogy a tűz mennyire veszélyes (a fenti esetre értem), és nem a saját bőrén tapasztalja meg.
(Természetesen itt az ordítás nem azt jelenti, hogy elmondom a gyereket ilyen-olyan nemtudoménminek, hanem azt, hogy a megdöbbenésemnek, aggodalmamnak nyomatékot adok nemcsak a szavaimmal, hanem a hangerőmmel, hanglejtéssel, az arcom, testem minden rezdülésével.)