Alkalmi süket a gyerekem?

Nos, az enyém most éppen nem :-), de Celesztina felvetette a kérdést, hogy mit tehet, ha a 3,5 éves kislánya nem hallgat rá. Úgy gondoltam a téma megér egy külön bejegyzést.

Egyrészt úgy tapasztaltam, hogy ez életkori sajátosság, tehát el fog múlni :-)! A 3 év körüli gyerekek az „én” korszakában élnek, mindent maguk szeretnének önállóan megoldani, és nem különösebben tetszik nekik, hogy más is szeretne beleszólni abba, hogy mikor mit csináljanak. Ezért játsszák el az alkalmi süketet, hátha így megmenekülhetnek a külső irányítás alól.

Mit tehetünk ilyenkor?

Egyrészt amiben csak lehet meg kell adni nekik az önállóságot, rájuk kell bízni a döntést. Pl. teljesen mindegy, hogy a piros vagy a rózsaszín sapkát veszi fel, ha mindkettő megfelel az időjárásnak. Érdemes provokálni is a döntést, tehát rákérdezni, hogy melyiket szeretné. Így azt érezheti, hogy fontos a vélemnye, és szabadon dönthet.

Másrészt nekem nagyon bevált, hogy csak akkor szólok a gyerkőchöz felszólító módban, ha valami nagyon fontos, és nem tűrök benne ellentmondást. Más esetekben kérdést használok. Pl. „Állj meg!” - szólok rá, ha át akar futni az úton, de „Van kedved gyurmázni?” - kérdezem ahelyett, hogy „Gyere, gyurmázzunk!”. Remélem érthető a különbség. Így elsőre talán furcsán hangzik, de némi gyakorlással és önkontrollal jó eredményeket érhetünk el. Bevallom, hogy a kicsinél valahogy gördülékenyebben tudom ezt alkalmazni, a nagyoknál néha figyelmeztetnem kell magam, hogy inkább kérdezzek, és ne felszólítsak.

Harmadrészt, ha fontos dolgot szeretnénk közölni, akkor hívjuk oda, várjuk meg, míg ránk néz. Én általában leguggolok, megfogom a két kis kezét, szemébe nézek, és így mondom, hogy mit kérnék tőle, és miért. Ez utóbbi is nagyon fontos, mert tapasztalatom szerint, ha elmondom, hogy mi az oka a kérésemnek, akkor könnyebben hajlik rá a gyerkőc, hogy teljesítse. Valahogy nem azt érzi, hogy csak ugráltatom, hanem tudja, hogy okom van rá. Arról nem beszélve, hogy ha már rám néz, akkor valószínűleg oda is figyel arra, amit mondok, nem pedig elengedi a füle mellett. Az ellentmondásnak is kevesebb az esélye a testi kontaktus miatt. Egyébként ha rendkívül fontos amit mondani szeretnék, akkor ezt meg is mondom a gyermeknek.

Vegyünk egy példát. A játszótéren vagyunk, nagyobbik gyermekünk remekül érzi magát, nem valószínű, hogy haza szeretne már menni, de a kicsi már fáradt, nyűgös.

Odahívom hát, leguggolok, megfogom a kezét, szemébe nézek, és mondom: „Látom, hogy jól érzed itt magad a játszótéren, tényleg klassz ez a macis hinta. Azért hívtalak, mert a húgod nyűgös, álmos. Ha most nem indulunk el haza, akkor valószínűleg végigordítja az utat hazafelé, és az azt hiszem egyikünknek sem jó. Melyik játékra szeretnél még utoljára felülni?” Persze megbeszéljük, hogy ha szólok, akkor mese nincs, indulni kell, így nem húzhatja el a végtelenségig az utolsó hintázást.

Ebben a néhány mondatban nagyon sok minden benne van, pl. az, hogy először együttérzek vele. Rendkívül fontos!!! Ha ezt őszintén teszem, az már félsiker. Aztán elmondom az okot, majd pedig felkínálok neki egy utolsó lehetőséget az éppen folyó tevékenységének folytatására. Nem jó, ha hirtelen kell félbe szakítania a játékot. Érdemes előre szólni neki, hogy pl. még egy vagy két játékra felülhet rövidebb ideig, és szólok, ha indulunk. Ezen kívül egy szabad döntést is engedélyeztem (melyik játékra ül fel utoljára), ami ugye az önérvényesítésnek kedvez, s ennek valószínűleg örülni fog.

A negyedik ötletet egy tanáromtól hallottam. Azt javasolta, hogy olyankor is hívjuk, szóljunk a gyermeknek, amikor valami kellemes dolgot szeretnénk vele megbeszélni. Pl. „Csak azt akartam kérdezni, hogy lekvárt, vagy kakaót kérsz a palacsintádba?” vagy „Képzeld, most telefonált a nagyi, holnap eljön hozzánk!”

Jó próbálkozást mindenkinek! És nagyon várom a tapasztalataitokat, visszajelzéseiteket a témával kapcsolatban!