Nehéz őket elengedni?

Bizony nehéz. Tegnap a harmadik osztályosok szülei a tervezett osztálykirándulásról beszélgettek. A tanító néni egy 3 napos kirándulást javasolt, melyen a gyerkek egy gazdaság életébe pillanthattak volna be, bekapcsolódhattak volna az éppen folyó napi munkába, és! éjjel szalmában alhattak volna. Nagy szomorúság volt számomra, hogy bár minden szülő úgy vélte, hogy ez egy fantasztikus élmény lenne a gyerekének, mégis leszavazták a javaslatot. Miért?
Mert nem tudnak leválni a gyerekeikről (9-10 évesekről van szó!). Ők érzik magukat rosszul, hogy a gyermek két éjjel nem velük alszik. "Mi van, ha beteg lesz? Ha haza kell hozni? 3 órás utat hogy bírnak ki a gyerekek? És ha a szalmában nem tudnak jót aludni?" Ilyen, és ehhez hasonló kérdések záporoztak. :-(
Úgy vélem a fentiek bármely későbbi életkorban is gondot okozhatnak a túlságosan aggódó szülőknek, és nagyon sajnálom, hogy erről lemaradnak a gyerekek. Úgy érzem megfosztottuk őket valami klassz dologtól.
Persze jövőre is el lehet oda menni, de épp most kapcsolódott volna a tananyaghoz ez a téma, és az sem mellékes, hogy lassacskán majd kamaszodnak is a gyerekeink, és ki tudja, hogy lesz-e kedvük a gazdaságban dolgozni, szalmában aludni?
Végül is mindegy, az biztos, hogy most nem mennek, pedig adott volt a lehetőség. Sőt a bizonytalankodó szülők is eljöhettek volna, hogy lássák, hogy a gyerekük jól érzi magát. Nekem fáj, hogy mi döntöttünk helyettük, a fejük fölött, annak dacára, hogy belül éreztük, hogy ez nekik jó lenne.
Azt hiszem gyakran döntünk a gyerekeink helyett mi szülők. Van amikor teljesen rendjénvaló, míg más esetekben érdemes átgondolni, hogy vajon nem csupán a mi saját félelmeinket vetítjük-e a gyermekeinkre, nem fosztjuk-e meg őket az aggályaink miatt valami nagyszerű dologtól?
Meddig normális mértékű a féltés? Mikor ártalmas számukra az a burok amelyben tartani szeretnénk őket?
Valamikor le kell válnunk egymásról, ez biztos. Érdemes apró lépésenként megtenni a dolgot, mert úgy mindekettőnknek sokkal jobb.
Pl. egy két éves gyerekre már jó, ha néha a nagyi vigyáz pár órán át, sőt, van aki szívesen ott is alszik a mamánaál ebben a korban. Mindenkinek más a tempója, de érdemes figyelni a gyermeket, hogy mikor van erre készen, mert ha "lecsúszunk az időpontról" (pl. 9 évesen még soha nem aludt máshol vagy a szülei nélkül a gyerek), az elég nagy gondot okozhat.
Tudom én, hogy nem könnyű a leválás, hiszen nekem is itt a három lurkóm, de sokszor arra gondolok, hogy értük tezsi az ember, hiszen nekik sem lenne jó, ha nélkülüknk létezni sem tudnának.

Melyik pedagógust válasszam?

Úgy alakult, hogy idén a baráti körből sok kisgyermek kezdi meg általános iskolai tanulmányait, így mostanában gyakran találkozok a kérdéssel: Melyik tanító nénit válasszam?
Annyira nehéz döntés. Miért? Mert gyermekünk önmagához, társaihoz és a tanuláshoz való viszonya fog eldőlni az elkövetkezendő néhány évben. Igen, mellékesen megtanul írni, olvasni, számolni is (aki még nem tud), de valóban nem ez a lényeg.
A hozzám fordulóknak konkrét személyre vonatkozó tanácsot nem adhatok (hiszen az ő gyermekükről van szó, nem az enyémről), de átérzem a nehéz helyzetüket. Annyit szoktam csupán mondani, hogy amelyik tanító néniről el tudod képzelni, hogy a gyermekeddel egy hullámhosszon tud lenni, tudnak majd együtt dolgozni. Na igen, ez jól hangzik (és őszintén is mondom), de olykor kevés. Mármint az az egy-két óra kevés, amennyit lát az ember a leendő tanító néniből, s amely alapján döntenie kell.
Persze meg lehet kérdezni más szülőket is a személyes tapasztalataikról, de olykor ez még nagyobb káoszt okoz az ember fejében. Hiszen a gyerekek sem egyformák, a családok sem, aki egyiknek tökéletes, az lehet, hogy a másiknak sok-sok fejtörést okoz majd. És lássuk be a pedagógus is ember. Változik ő is az évek folyamán ilyen vagy olyan irányba. És bármennyire is próbál mindenkit nagyon szeretni az osztályában, ez nem mindig sikerül. Nem is lehet érte hibáztatni, de ha épp a mi gyerekünkkel nem jön ki jól, az bizony nagyon fájdalmas tud lenni.
Ha belegondoltok, az természetes dolog, hogy az ember nagyon szereti a saját gyerekét. Talán sok mindent el is néz neki. Mégis sokszor nagyon-nagyon nehéz szülőnek lenni, jó szülőnek meg különösen, hiszen csak évek múlva tudjuk meg, hogy kb. sikerült-e. A pedagógusnak így még nehezebb a dolga, hisz "idegen" gyerekeket kell szeretnie. Legalábbis meg kell próbálnia, mert ha nem sikerül, azt a gyerek megérzi, és nem fognak tudni együtt dolgozni.
Sokszor mondják nekem a pedagógus kollégák, hogy "Neked könnyű dolgod van, csak egy gyerekkel kell egyszerre foglalkoznod". Igazuk van (kivéve a csoportok esetében), tényleg sokkal könnyebb meglátnom így "az osztály rémében" is a kisangyalt, a szeretni való drága gyermeket. Mert mindegyikükben ott van, csak néha nem könnyű észrevenni. Azt hiszem a mai nagyon magas iskolai követelmények is megnehezítik a pedagógusok munkáját, hiszen a feszített tempó mellett annyira nehéz egy-egy kisgyermeket töviről hegyire megismerni.
Egy valamit biztosan mondhatok: azt a pedagógust semmiképpen ne válasszátok, akivel szemben a legcsekélyebb fennntartásotok is van!
Ha pedig valami oknál fogva bebizonyosodik, hogy a gyermek számára nem az illető pedagógus volt a legmegfelelőbb, akkor az önmarcangolás helyett próbáljatok meg változtatni, mert sokszor a tanárváltás megváltja a gyermeket a szenvedéseitől, és visszatereli életét a boldogság medrébe.
Érzem, hogy ezzel a bejegyzéssel nem tudtam segíteni a döntés előtt állóknak :-(, inkább csak a gondolataimat osztottam meg veletek.
Mindenkinek szívből kívánom, hogy utólag úgy érezhesse majd: Sikerült megfelelő tanítónénit talánia a gyermeke számára!

Az iskolaérettségről - 1. rész

Bizony, mostanában kell eldönteni szülőnek, óvónőknek (akár a nevelési tanácsadó bevonásával), hogy melyik kisgyermek érett arra, hogy elkezdje szeptemberben az iskolát.
Megint azt kell mondjam, hogy nem vagyunk egyformák. A praxisomban volt olyan eset, hogy nyári születésű kisgyermeket is elengedtem iskolába, aki így éppen hat évesen kezdte meg tanulmányait, másokat pedig még nyolc évesen sem biztos, hogy érettnek talál az ember.
Talán kevesen tudják, de a dolog menete a következő: Ha 2009. december 31.-ig betöltötte a gyermek a hatodik életévét, akkor is felmenthető az iskolakezdés alól, csak ilyen esetben a helyi nevelési tanácsadó írásbeli engedélye (szakvéleménye) szükséges hozzá. A később született gyermekek szakvélemény nélkül is  maradhatnak óvodában, ha ezzel kapcsolatosan a szülő és az óvónők egyetértenek.
No itt szokott a probléma kezdődni. Mert sokszor nem értenek egyet, és ilyenkor szintén a nev. tan.-ba kell menni szakvéleményért. Ekkor gyakran elhangzik: "Mennünk kell a nevelésibe, mert h*lye a gyerek!". Hát kérem szépen és tizenegynéhány éve dolgozok gyerekekkel, de h*lyét még nem láttam!
Érdemes azt figyelembe venni, hogy az óvónő (ha tetszik, ha nem) több időt tölt a gyermekkel, mint mi. Minden kisgyerek egészen másképp viselkedik otthon, és máshogyan az óvódában. Az enyémekkel is így volt ez, ami először szinte hihetetlennek tűnt.
Tehát, ha az óvodapedagógus azt javasolja, hogy vigyék el a gyereket a tanácsadóba, az bizony a kicsi érdekeit szolgálja. Miért? Mert nem mindegy, hogy úgy kerül be az iskolába, hogy az fizikailag és szellemileg is óriási teher neki, és nincs sikerélménye, hamar megutálja, sőt csak a bohóckodásával tudja felhívni magára a figyelmet, vagy pedig érett a mai iskolarendszerbe való belépésre, könnyen kirázza a kisujjából a feladatokat, folyamatos sikerélményben van része, és szívesen jár a suliba.
Mindig azt szoktam mondani, hogy az első négy iskolaév nem a tanulásról szól. Előbb-utóbb ugyanis minden kisgyerek megtanul írni, olvasni, számolni. Hanem arról, hogy a gyerek önmagáról szerez tapasztalatokat. Arról, hogy ő milyen is az ő tanuláshoz, tanárokhoz, gyerekekhez való viszonya. Önismeretet tanul, mely egy életre szól. Ha úgy érzi nem tudja tartani a többiekkel a tempót, akkor elkedvetlenedik, nem lesz motivált a tanulásra, max. a bohóckodásra, és egy életre elkapálta magát. Ha viszont sikerei vannak, akkor szárnyra kap, és szinte a lehetetlent is megoldja. Persze mindez nagyon-nagyon függ a tanító néni személyétől is, de az iskolaérettség alapvető fontosságú tényező.
Hamarosan írok arról is, hogy melyek az iskolaérettség alapvető kritériumai.

"Mami, én ezt nem tudom!"

Maresz kérdezte, hogy gyermeke ilyen megjegyzéseire hogyan reagáljon. Nos, ha jól emlékszem, akkor a kislányod most kezdte az iskolát, és rögtön az a kérdés ugrik be, hogy a tanító néni vajon mennyire dicséri/biztatja őt (ill. a többi gyereket)?
A lényeg szerintem az, hogy semmiképp nem elég, ha mi anyaként erre azt válaszoljuk: "Ugyan már, dehogynem, csináld csak!", és közebn mondjuk kimegyünk mosogatni.
Fontos, hogy a gyermek valóban érezhesse, hogy rá figyelünk, és valóban segíteni próbálunk. Odaülünk mellé, és megkérdezzük, hol is akadt el, mit nem ért igazán? Ez nagyon fontos, mert  kiderülhet, hogy nem jól értette órán a feladatot vagy ilyesmi. Azt is megtudhatjuk hogy a feladat melyik része okoz neki nehézséget, vagy kelt benne szorongást.
Fontos, hogy átérezzük, gyermekünk gondban van, tehát lehetőleg ne mondjuk "Óh, ez könnyű!", hiszen neki most éppen nem az. Mondhatjuk inkább: "Bizony, a b betű kanyarítása elég nehéz." Mesélhetünk neki arról, hogy nekünk milyen nehézségeink voltak a suliban (valami olyat, ami hasonló az övéhez), és hogyan oldottuk meg a problémát. Jól fog esni neki, ha hallja, hogy nem ő az egyetlen, akinek valami nem megy.
A következő lépés, hogy segítjük abban, hogy ő maga elkezdhesse a feladatot. (Nem mi kezdjük el helyette, mert ő abból nem tanul!) Lehetőleg kérdésekkel segítsük, hogy saját maga találhassa meg a megoldást!
Minden apró mozzanatot megdicsérünk, még akkor is biztatjuk, ha munkája nem tökéletes, de már alakul! Megerősítjük abban, hogy jó, amit csinál, így lesz kedve folytatni. Aztán szépen lassan haladunk tovább. Végül mindenképpen dicsérjük meg az elvégzett munkáért pl.: "Ez igen! Megcsináltad! Nem volt könnyű, de Te megoldottad a feladatot! Kitartóan dolgoztál, és íme itt az eredménye! Büszke lehetsz magadra!" Így növeljük az önbizalmát.
Ha már a múltban valamely nehéz problémát/feladatot megoldott, akkor biztathatjuk azzal, hogy felidézzük neki az akkori sikerét. A lényeg, hogy ő dolgozzon meg az eredményért, mert ez erősíti önértékelését, önbizalmát, és erőt ad a következő problémák megoldásához.
A tanulás kapcsaán még az jutott eszembe, hogy érdemes suli után adni nekik egy kis szabadidőt, hogy felfrissülhessenek, Ugyanakkor a lecke megírását legkésőbb 4 óráig érdemes megejteni (alsó tagozatról beszélek), mert utána sokkal fáradtabbak, ezáltal nehezebben megy, ill. elhúzódhat a dolog. Ha lassabb a gyermek munkatempója, akkor beiktathat szüneteket (10-15 perc) a különböző feladatok közé. Ez legyen aktív pihenés: séta, ugrálás, tánc, éneklés, labdázás, stb.
Nos, mindenkinek jó tanulást, sok sikert kívánok!

De nehéz az iskolatáska!

Valóban, ha belepakoljuk a sok könyvet, füzetet, hát még én sem vinném szívesen hosszú távon, az biztos. Azonban nem csak a fizikai teherről van szó. A gyermek lelkében esetlegesen megbújó félelmek, kételyek is nehezítik az iskolába indulást. Ezért nagyon fontos, hogy mi szülők milyen érzéseket, gondolatokat ébresztünk bennük az iskolával kapcsolatban.
Két évvel ezelőtt kezdett az első osztályban a legidősebb fiam, s a mai napig emlékszem, néhány évfolyamtársát milyen szavakkal indította útnak az édesanyja. Pl.: "Jól van na, ez se lesz rosszabb, mint az óvoda volt!", vagy "Ne sírjál ki fogod bírni!"
Hát, men irígyeltem ezeket a pici kis elsősöket. Ilyen bátorítással nehéz elindulni bárhová.
Most, hogy már két gyermekem is elvégezte az első osztályt azt tudom mondani, hogy nem kell aggódni. Ha a gyermek valóban iskolaéretten kezdi meg a tanulmányait, akkor "nevetve" teljesíti az előtte álló feladatokat.
Érdemes tehát vidáman és bizalommal telve elindítanunk őt, s folyamatosan támogatni, erősíteni az önbizalmát, hogy a kisebb akadályokat is hamar leküzdje.
Ha bármi kis probléma felmerül mielőbb konzultáljunk a tanító nénivel. Logopédus, fejlesztő pedagógus segítségét is kérhetjük, akik valóban sokat segíthetnek a kezdeti olvasás-, írástanulási ill. egyéb nehézségek leküzdésében.
Érdemes azt szem előtt tartani, hogy most alapozzuk meg gyermekünk tanuláshoz és önmagához való viszonyát. Szerintem legalábbis erről szól az első néhány év. Ezért kell minden apró kis problémát azonnal orvosolni, hogy ne induljn el egy rossz kör, melyben a gyermek értéktelennek, haszontalannak érzi magát.
Ha úgy érezzük, hogy a tanító nénivel nem jól jön ki a kicsi, akkor bizony érdemes akár váltani is, mielőtt súlyosabb lelki sérüléseket szenved a gyermekünk.