2012. március 5., hétfő

Mert ki tudja meddig öleleheted...

Ez egy nehezebb témájú bejegyzés lesz, de hátha megéri elolvasni. Kellett nekem is egy kis idő, míg erőt éreztem magamban a megírásához.
Január elején ismét mentek a gyerekeim iskolába, óvodába. Ilyenkor ugye minden kedves ismerősnek boldog új évet kívánunk, stb. Én is éppen erre készültem, amikor az egyik anyukával találkoztam az óvodából. Látszott, hogy nincs nagyon vidám hangulatban, s megosztotta velem is a szomorú hírt, hogy a gyerekeink egyik kis csoporttársának az édesanyja karácsony előtt 2 nappal meghalt. Mellrák. 42 éves volt, két kisgyerek maradt utána.
Nagyon váratlanul ért, nagyon megérintett, szólni sem tudtam, mert az én kisfiam viszonylag új a csoportban, nem tudtam, hogy már évek óta küzdött az anyuka ezzel a szörnyű betegséggel. Persze, néha a nagymama jött a kislányért, de azért ilyenre mégsem gondol az ember...
Azonnal bevillant az agyamba egy kép. November táján lehetett, az ovi öltözőjében próbáltam rávenni a gyermekemet, hogy öltözzön, vagy legalább figyeljen rám, hogy én öltöztetni tudjam. Ő viszont teljesen "szét volt esve", a szavaim még véletlenül sem jutottak el hozzá, így pár percnyi szelíd próbálkozás után megfogtam a karját, és egyszerűen lenyomtam a padra, hogy "mostmár akkor öltözzünk!". Siettünk valahová, nem volt időm még fél óráig szöszölni. Persze ő rendkívül jogtalannak érezte a dolgot, és "De megszorítottad a karom!"- nyivákolásba kezdett. Éreztem, hogy az említett édesanya minket néz. Nem rosszallóan, nem szemrehányóan, csak végtelenül szomorúan.
Akkor is éreztem, hogy igaza van, és el is szégyelltem magam, de a mai fejemmel látom csak tisztán, hogy mire is gondolhatott. Akkor ő már tudta, hogy nagyon kevés ideje van itt a Földön a gyermekeivel együtt lenni, s hogy minden közösen eltöltött pillanat óriási kincs, amit ki kell használni arra, hogy kimutassuk, éreztessük a másikkal a szeretetünket.
Hiszitek, vagy nem, azóta minden nap, sőt naponta többször is eszembe jut ez az édesanya, az ő szomorú bölcsessége, és nagyon igyekszem, hogy ne is felejtsem azt el soha többé. A nehéz, és nyűgös pillanatokban sem.

6 megjegyzés:

  1. Az én környezetemben is történ hasonló tavaly év végén! :( Megrendítő! :(

    VálaszTörlés
  2. Most keveredtem ide, tetszik amiket nálad olvasok, köszönöm, hogy megosztod velünk. Ez a történet nagyon szomorú, de sajnos manapság elég gyakori. Az én ismeretségi körömben is történt már hasonló, nagyon nehéz ezeket a helyzeteket elfogadni, megérteni. Nekem is három kisgyermekem van, imádom őket, de mégis.... olykor olykor bizony elszakad a cérna, hang felmegy, kéz meglódul.......és utólag mindig lelkiismeret furdalásom van, még akkor is,ha úgy érzem, nem volt már más választásom. Egy ilyen történet után, aztán ez még rosszabb...

    VálaszTörlés
  3. Nagyon nehéz ez, tényleg. Mármint minden nap ott ülni, és várni a kisfiamra, s közben tudni, hogy az adott kislány édesanyja soha nem jöhet már érte. Nagyon erős motiváció ez, hogy odafigyeljek a szavaimra, megnyilvánulásaimra. Rendkívül szomorú figyelmeztetés mindannyiunknak.

    VálaszTörlés
  4. Pityeregtető, de nagyon igaz, minden perc számit.

    VálaszTörlés