Egyik kedvenc történetem

Múltkor megígértem, hogy írok az "erőltetni kellett, hogy menjen" témakörében.
Ezt a sztorit tényleg szeretem, ami a barátnőmmel, ill. a húgával esett meg. (Remélem nem haragszik meg, hogy ide leírom. :-))
Tehát, a hugica jóval fiatalabb a barátnőmnél, s a történet idején kb. 13 éves lehetett. Külön városban laknak, melyek egymástól kb. egy órányi vonatútra vannak.Már nem először fordult elő, hogy a kislány egyedül ment vonattal a nővéréhez (a szülők feltették az Intercityre, a barátnőmék leszedték róla), mikor a következő helyzet állt elő: Hazafelé indult volna a gyermek, s mikor kiértek a vasútállomásra, közölték velük, hogy egy adott szakaszon javítják a vágányokat, így ott majd át kell szállniuk autóbuszra, s később vissza a vonatra. A kislány (érthető módon) megijedt. Egyébként sem volt egy bátor gyermek, és a váratlan helyzet, a megoldandó probléma félelemmel töltötte el.
Mit tett a barátnőm? Na, ő tényleg egy talpraesett csaj, hát keresett egy szimpatikus diáklányt a vonatra váró emberek között, és megkérte, hogy viselje gondját a kishúgának. Természetesen a fiatal hölgy örömmel segített.
Hazaérve a kislány felhívta a barátnőmet, és örömmel újságolta, hogy milyen jól érezte magát a diáklány társaságában, és úgy élte meg az egészet, hogy sikeresen átvészelte ezt a kezdetben rémísztőnek tűnő helyzetet.
Magyarul tanult belőle. Mit? Először is problémamegoldást (kísérő keresése), másrészt azt, hogy ő képes rá, hogy megküzdjön egy ilyen nehézséggel. Önbizalma nőtt, büszke volt magára, hogy sikeresen "túlélte" az átszállásokat.
Nos, úgy hiszem a barátnőm megtehette volna azt is, hogy "visszavonulót fúj", azaz kocsiba pattan a húgával és hazaviszi. Mit tanult volna belőle a kislány? Hogy bizony vannak félelemkeltő helyzetek, amik elől el kell futni, és rendjén is van, hogy ő ilyen kis félős, hiszen lám, a "nagytesó" is megfutamodik.
Úgy hiszem, néha "helyzetbe kell hozni" a gyermeket, hogy megtapasztahassa, hogy amiről azt gondolta félelemkeltő, az nem is biztos, hogy valóban annyira rémes, sőt!
Most mondjam azt, hogy én sem akartam elmenni 16 évesen Belgiumba egy sporttáborba, csak édesanyám erőltette? És olyan fantasztikus volt, hogy még ma is emlékszem rá, örök emlék! :-) (Köszönöm, anyuci, hogy "erőltetted"!)

Azzal segítek, ha nem segítek?

Szerintem sokszor igen. Mire is értem ezt?
A legkisebb fiam sokszor erőlködik, hogy kivegyen mondjuk egy fazekat a konyhaszekrényből, vagy beleültessen egy Duplo figurát a játékautóba. Ilyenkor elnézem, és sokszor már azon a ponton vagyok, hogy segítek neki (kvázi megteszem helyette), de megálljt parancsolok magamnak, és várok. Még akkor is, ha kicsit nyafog, és kéri, hogy segítsek. Inkább biztatom, egy-két szóval segítem, de nem végzem el helyette a munkát. Miért? Nem azért meg gonosz vagyok, és "Hadd szenvedjen az a gyerek!". Hanem azért, mert bízom benne, hogy meg tudja csinálni, és tudom, hogy sokkal jobb neki is, ha ezt megtapasztalja, mert attól nő az önbizalma, és nem utolsó sorban egyre ügyesebbé is válik a feladatmegoldások során.
A nagy fiam most egy sálat köt magának, aminek a fele már kész is van (3 nap alatt megkötötte), de most egy ideje pihen a munka, mert az olvasás jobban leköti, egyszerűen lankadt a kötés iránti érdeklődése. Rendben is van ez így, de én magamban kesergek, hogy itt a tél vége, és nem is tudja kipróbálni a munkája gyümölcsét. Megvallom sokszor átfut az agyamon, hogy csak egy kicsit kötök hozzá, hadd haladjon az a munka, de itt is meg kell fékeznem magam, mert tudom, hogy most örülne a segítségemnek, de később mégis sokkal-sokkal jobb érzés lesz neki, hogy elmondhatja: ezt a sálat ő kötötte egyedül. Akkor a teljes dicsőség az övé. Szerintem óriási a különbség, nem?
Egyébként lesz még tél jövőre is :-).

"Mami, én ezt nem tudom!"

Maresz kérdezte, hogy gyermeke ilyen megjegyzéseire hogyan reagáljon. Nos, ha jól emlékszem, akkor a kislányod most kezdte az iskolát, és rögtön az a kérdés ugrik be, hogy a tanító néni vajon mennyire dicséri/biztatja őt (ill. a többi gyereket)?
A lényeg szerintem az, hogy semmiképp nem elég, ha mi anyaként erre azt válaszoljuk: "Ugyan már, dehogynem, csináld csak!", és közebn mondjuk kimegyünk mosogatni.
Fontos, hogy a gyermek valóban érezhesse, hogy rá figyelünk, és valóban segíteni próbálunk. Odaülünk mellé, és megkérdezzük, hol is akadt el, mit nem ért igazán? Ez nagyon fontos, mert  kiderülhet, hogy nem jól értette órán a feladatot vagy ilyesmi. Azt is megtudhatjuk hogy a feladat melyik része okoz neki nehézséget, vagy kelt benne szorongást.
Fontos, hogy átérezzük, gyermekünk gondban van, tehát lehetőleg ne mondjuk "Óh, ez könnyű!", hiszen neki most éppen nem az. Mondhatjuk inkább: "Bizony, a b betű kanyarítása elég nehéz." Mesélhetünk neki arról, hogy nekünk milyen nehézségeink voltak a suliban (valami olyat, ami hasonló az övéhez), és hogyan oldottuk meg a problémát. Jól fog esni neki, ha hallja, hogy nem ő az egyetlen, akinek valami nem megy.
A következő lépés, hogy segítjük abban, hogy ő maga elkezdhesse a feladatot. (Nem mi kezdjük el helyette, mert ő abból nem tanul!) Lehetőleg kérdésekkel segítsük, hogy saját maga találhassa meg a megoldást!
Minden apró mozzanatot megdicsérünk, még akkor is biztatjuk, ha munkája nem tökéletes, de már alakul! Megerősítjük abban, hogy jó, amit csinál, így lesz kedve folytatni. Aztán szépen lassan haladunk tovább. Végül mindenképpen dicsérjük meg az elvégzett munkáért pl.: "Ez igen! Megcsináltad! Nem volt könnyű, de Te megoldottad a feladatot! Kitartóan dolgoztál, és íme itt az eredménye! Büszke lehetsz magadra!" Így növeljük az önbizalmát.
Ha már a múltban valamely nehéz problémát/feladatot megoldott, akkor biztathatjuk azzal, hogy felidézzük neki az akkori sikerét. A lényeg, hogy ő dolgozzon meg az eredményért, mert ez erősíti önértékelését, önbizalmát, és erőt ad a következő problémák megoldásához.
A tanulás kapcsaán még az jutott eszembe, hogy érdemes suli után adni nekik egy kis szabadidőt, hogy felfrissülhessenek, Ugyanakkor a lecke megírását legkésőbb 4 óráig érdemes megejteni (alsó tagozatról beszélek), mert utána sokkal fáradtabbak, ezáltal nehezebben megy, ill. elhúzódhat a dolog. Ha lassabb a gyermek munkatempója, akkor beiktathat szüneteket (10-15 perc) a különböző feladatok közé. Ez legyen aktív pihenés: séta, ugrálás, tánc, éneklés, labdázás, stb.
Nos, mindenkinek jó tanulást, sok sikert kívánok!

Szavaink ereje 2. - Kit, mit minősítek? A gyereket vagy a viselkedését?

Biztosan több helyen is olvastátok már, hogy ne a gyereket minősítsük, hanem a viselkedését. Tehát ahelyett, hogy "Rossz vagy!, Buta vagy!, Rendetlen vagy!..." mondjuk inkább: "Az rossz, ha megharapsz, mert fáj nekem., A cukorkákat szétdobálni butaság., Micsoda rendetlenség van ebben a szobában!...".
Mondani persze könnyű, hogy ezt így kellene csinálni, de alkalmazni olykor elég nehéz. A megszokás nagy úr, és könnyedén kicsúszik a szánkon a  régi  mondás, de nem kell megijedni, fog az menni, csak gyakorolni kell! Az már félsiker, ha észrevesszük magunkat. Ha pedig belejön az ember, akkor rutinból jönnek majd a megfelelő szavak, kifejezések.
Miért is olyan ártalmasak ezek a negatívan minősítő megjegyzések? Álljon itt egy példa, amin bizony magam is meglepődtem. Még pályám kezdetén járt hozzám egy felső tagozatos fiú, és kértem, hogy soroljon fel magáról 3 jó tulajdonságot. Azt felelte, olyan nincs neki, és elkezdte sorolni (szinte végeláthatatlanul) a rossz tulajdonságait. Először azt hittem csak viccel, vagy nagyon félvállról veszi a dolgot, hisz elég vagány srác volt, gondoltam biztos tud magáról mondani valami jót is. Aztán ráébredtem, hogy komolyan gondolja, hogy ő ízig-vérig "rossz". (És ezt büszkén vállalta, hiszen jót nem tudott mondani magáról, akkor legalább legyen piszkosul rossz.). Egyszerűen azonosult azzal a sok negatív cimkével, amit a környezete ráaggatott. Pedig valójában nagyon értékes gyerek volt.
Sokszor azt hisszük, hogy egy-egy viccesnek szánt megjegyzést félvállról vesznek a gyerekek. Pedig halálosan komyolan veszik, főleg, ha azok a szüleiktől érkeznek. A gyerek olyanná válik, amilyen tükröt tartunk eléje. Érdemes ezt komolyan venni.
Ha már a tükörnél tartunk, az is igaz, hogy gyermekeink tükörként mutatják nekünk, milyenek is vagyunk, hogyan beszélünk, stb. Ma a kicsi fiam és a legnagyobb tesója játszottak a szobában. Egyszer csak hallok valami nagy puffanást, zörgést, majd a nagy fiam hangját: " Jaj, Domi, most nagyon csúnya dolgot csináltál!" (Mint kiderült lerombolta bátyja legújabb építményét.) Bevallom jót mosolyogtam magamban, mert édes volt ezt az ő szájából hallani, másrészt anyai szívemnek igazán jó érzés volt, hogy nem azt kell hallanom: "Buta vagy!, Csúnya vagy!", netán: "Rossz vagy!".
Azt már csak nagyon csendben, "lábujjhegyen" mondom, hogy nem csak a gyerekeinkkel lehet így kommunikálni. Érdemes kerülni a többi ember negatív minősítését is (különösen a családtagokét), mert nagyon sokat változhat a kapcsolatunk.
Nos, kalandra fel! S ne feledjétek: Gyakorlat teszi a mestert!

Milyen feladatai legyenek a gyermeknek?

Tegnap este erről beszélgettünk a férjemmel. Megmondom őszintén a három gyerek és a családi ház rengeteg tennivalót kínál, és sokszor úgy érzem nagyon egyedül vagyok pl. a rendetlenséggel vívott harcban. Négy fiú él körülöttem, és be kell látnom, nekik más az ingerküszöbük ezen a téren. Azért, ha felhívom a dologra a figyelmüket, akkor segítenek ők szívesen, és a kis csapat pikk-pakk rendet varázsol :-).
Elgondolkoztam azon, hogy mi szülők folyamatosan azon munkálkodunk, hogy a gyerekeinknek minél szebb, felhőtlenebb gyerekkort teremtsünk. Ezért aztán a mai gyerekek szinte mindenben csak a szórakozást keresik, és fel vannak háborodva, ha valami feladattal bízzuk meg őket.
A régi időkben a gyerekeknek is megvoltak a feladataik. nekik is hozzá kellett járulni a család boldogulásához. Az életük szerves része volt a munka, melyben mindig megkeresték a maguk számára a szórakozást is. A mai gyerekeken, fiatalokon azt látom, hogy inkább kerülnék a munkát, ha van rá mód.
Tavaly a kisfiam azzal jött haza az iskolából, hogy az egyik osztálytársa pénzt kap azért, hogy kitakarítsa a saját (!) szobáját, a másik pedig ajándékot. Mondtam neki, hogy : "Drágám, én úgy gondolom, hogy annak a feladata rendet rakni, aki szétpakolt. A jutalma pedig az érte, hogy innentől kezdve szép, tiszta, rendezett környezetben lehet." Elfogadta, tudja, hogy nálunk ez a rendszer, és kész. Nem vagyok hajlandó utánuk pakolni, mert nekem is csak 24 órából áll a nap.
Egyébként sokszor olyan nagy örömmel segítenek a gyerekek a ház körüli munkában, csak hagyni kell őket kibontakozni. Tavaly nyáron a nagy fiam teljesen egyedül nekilátott körtét eltenni a fagyasztóba. Meghámozta, feldarabolta, zacskóba tette, és berakta a fagyasztószekrénybe. Négy-öt adagnyit eltett így. Télen pedig nagyon büszke volt magára, amikor abból főztünk körtelevest.
Bár néha nehezen kezdenek hozzá, de akkor is büszkék magukra, amikor rendet raknak a szobájukban, s nekik is jobb érzés bemenni a tisza, rendezett helyiségbe.
Persze én sem szeretném mindig ugráltatni őket, és folyamatosan keresem ezen a téren az egyensúlyt. Mégis azt gondolom, hogy a munka örömét kár lenne elvenni tőlük.

De nehéz az iskolatáska!

Valóban, ha belepakoljuk a sok könyvet, füzetet, hát még én sem vinném szívesen hosszú távon, az biztos. Azonban nem csak a fizikai teherről van szó. A gyermek lelkében esetlegesen megbújó félelmek, kételyek is nehezítik az iskolába indulást. Ezért nagyon fontos, hogy mi szülők milyen érzéseket, gondolatokat ébresztünk bennük az iskolával kapcsolatban.
Két évvel ezelőtt kezdett az első osztályban a legidősebb fiam, s a mai napig emlékszem, néhány évfolyamtársát milyen szavakkal indította útnak az édesanyja. Pl.: "Jól van na, ez se lesz rosszabb, mint az óvoda volt!", vagy "Ne sírjál ki fogod bírni!"
Hát, men irígyeltem ezeket a pici kis elsősöket. Ilyen bátorítással nehéz elindulni bárhová.
Most, hogy már két gyermekem is elvégezte az első osztályt azt tudom mondani, hogy nem kell aggódni. Ha a gyermek valóban iskolaéretten kezdi meg a tanulmányait, akkor "nevetve" teljesíti az előtte álló feladatokat.
Érdemes tehát vidáman és bizalommal telve elindítanunk őt, s folyamatosan támogatni, erősíteni az önbizalmát, hogy a kisebb akadályokat is hamar leküzdje.
Ha bármi kis probléma felmerül mielőbb konzultáljunk a tanító nénivel. Logopédus, fejlesztő pedagógus segítségét is kérhetjük, akik valóban sokat segíthetnek a kezdeti olvasás-, írástanulási ill. egyéb nehézségek leküzdésében.
Érdemes azt szem előtt tartani, hogy most alapozzuk meg gyermekünk tanuláshoz és önmagához való viszonyát. Szerintem legalábbis erről szól az első néhány év. Ezért kell minden apró kis problémát azonnal orvosolni, hogy ne induljn el egy rossz kör, melyben a gyermek értéktelennek, haszontalannak érzi magát.
Ha úgy érezzük, hogy a tanító nénivel nem jól jön ki a kicsi, akkor bizony érdemes akár váltani is, mielőtt súlyosabb lelki sérüléseket szenved a gyermekünk.

Milyen a valódi segítség?

A minap történt, hogy gyermekeim henna tetoválást szerettek volna kérni a bőrükre. Az én drága középső fiam azonnal tudta, hogy ő gyíkot szeretne, s azt is, hogy a sok közül melyiket. Mindig ilyen könnyen és gyorsan dönt, pontosan tudja, hogy mit szerete. Ennek van előnye, és hátránya is :-).
Legidősebb gyermekem hezitált, mint mindig. Rendkívül nehezen dönt. Apróságokon képes órákig, napokig vívódni. Nagyon jól ismerem ezt az érzést, én is ilyen vagyok, és megvallom piszokul zavar.
Szeretném, ha ő felnőtt korában már rutinosabban hozná meg a döntéseit. Mikor segítek azonban neki? Ha helyette döntök? Mert sokszor kéri, és bevallom néha sokkal könnyebb, egyszerűbb megoldás lenne. De ellenállok, mert azt gondolom azzal sokkal többet segítek neki hosszú távon, ha inkább megtanítom arra, hogy milyen apró trükkök, módszerek segítenek a döntéshozatalban, mintha helyette választok. Így a döntés a sajátja, másrészt meg kell tanulnia, hogy később sem adhatja át a felelősséget másoknak. Ha döntünk, annak súlya van.
Egyébként már sokat fejlődött az én kisfiam. Régebben az öccsét kérdezte meg reggelente, hogy melyik pólóját vegye fel. Ma már elmondja, hogy rájött, ez nem is olyan jó, hiszen nem mindig tetszik neki az öccse választása. Nos, remélem haladunk...

Ja, és, hogy kerek legyen a történet: végül emellett a gyönyörű skorpió mettett döntött, egészen rövid idő alatt!

Azzá leszel, amit magadról elhiszel! - A foltmanók története

Egy általam nagyon tisztelt és szeretett pedagógus ezzel a kedves kis mesével búcsúzott a diákjaitól. Szerintem gyerek, szülő, és pedagógus számára egyaránt gondolatébresztő lehet.
Köszönjük, Gabi!