A jutalmazásról

Talán erről még nem írtam, pedig nagyon fontos.
Először is azt kell tisztáznunk, hogy a jutalmazás célja a gyermek valamely viselkedésének megerősítése (nem pedig édességgel való elhalmozása). Lehet tárgyi, szóbeli, viselkedésbeli. Én nem annyira a tárgyit preferálom, ha van rá mód.
Azonban a dicséret sem mindegy, hogy milyen. A hatékony szóbeli jutalom KONKRÉT, azaz pontosan kifejezi, hogy az adott viselkedés mely eleme tetszett nekem. Vegyünk egy példát: Ha egy bevásárlást követően csak annyit mondok a gyerkőmnek, hogy "Jó kisfiú voltál!", akkor nem tudja, hogy annak örülök, hogy a bevásárlókocsiba szórta a kekszet, hogy viszonylag nyugodtan ülte végig az eseményt, vagy hogy mikor nem néztem oda, a testvérére öltötte a nyelvét.
Ha viszont ezt mondom: "Milyen nyugodtan, csendben ültél itt, míg kifizettem amit vásároltunk. Ez nagy segítség nekem, most nagyon örülök!" (s közben megpuszilom, vagy megcirógatom a fejét), akkor ponotsan tudja mit kell legközelebb hasonlóképpen csinálnia. És egészen biztos, hogy meg is fogja próbálni újra kikvívni az elismerésünket.

Mikor jutalmazásról beszélünk, akkor többnyire a szóbeli és tárgyi jutalmak kerülnek említésre. Én azonban a magam részéről óriási szerepet tulajdonítok a viselkedésbeli megerősítésnek is. Az ölelés, cirógatás, puszi, elismerő mosoly, nagyon gyakran automatikusan követi a tárgyi vagy szóbeli jutalmat. Néha azonban önmagában is alkalmazható, és nagyon hatékony is. Például, ha kicsi gyermekünk ül a szoba közepén, és egy játékkal elfoglalja magát, akkor nem kell félbeszakítani hangos dicsérettel ("Milyen szépen eljátszol már egyedül is!"), de egy futólagos simogatás (fején, hátán) kifejezésre juttatja, hogy elégedett vagyok a látvánnyal.
Néha szoktam "Örülök, hogy vagy!" jelentésű viselkedésbeli jutalmakat adni, amikor csak úgy "ok nélkül" megszeretgetem, megölelem a gyerekeimet, a páromat. Én szavak nélkül teszem, de szerintem nyugodtan ki is mondhatjuk amire gondolunk, az csak erősíti a hatást ;-).
A rutinszerű, a gyermektől elvárható, hétköznapi dolgokért (pl. rendrakás) nem praktikus tárgyi jutalmat adni, mert a végén csak annak fejében lesz hajlandó a gyermek azt megcsinálni. Sőt, gyakran előfordul, hogy egyre növekszik a jutalom értéke, mennyisége, amit a gyermek "cserébe" követel. Könnyedén belecsúszhatunk valami kellemetlen játszmába. 
Ehelyett megpróbálhatunk hatni értelmére, büszkeségére (pl. Most jót játszottatok Petivel, de nagy rendetlenség kerekedett. Meg sem lehet mozdulni a játékoktól. Én tudom, hogy Te nem csak szétpakolni, hanem rendet tenni is gyorsan tudsz. Megmutatod hogyan?).

Csak csendben jegyzem meg, hogy a fent leírtak nem csak gyerekekkel szemben alkalmazhatók, hanem felnőttek egymás közt is kipróbálhatják. Konkrétan megmondani a párunknak, hogy "Jól esett, hogy megmasszíroztad a lábam, egyedül lefektetted a gyerekeket, eljöttél velem a kiállításra..."
Olyan ritkán szakítunk időt ilyesmire, pedig mindenkinek jólesik ;-).

A szeretet körülvesz - Te is érzed?

Nos, talán furcsa, hogy filmet ajánlok itt a blogomon, de nemrég a reptéren jártam, és eszembe jutott a "Love actually" (Igazából szerelem) c. film. Úgy kezdődik, hogy a londoni Heathrow reptéren az egymást üdvözlő embereket látjuk. A viszontlátás örömét, a szeretetüket.
A filmben rendkívül mély emberi érzelmeket jelenítenek meg igazán jó színészek, s mindez remek rendezésben, csodálatos zenékkel fűszerezve látható.
Szerelem, szeretet, veszteség, csalódás, megcsalatás, bizalom, remény és sok-sok humor! Mi kell még?!
Ezt a filmet nem lehet megunni. Én már sokszor láttam, de minden másodpercét élvezem.


Így karácsony táján talán hajlamosabbak vagyunk arra, hogy megálljunk egy percre, elgondolkodjunk azon, hogy a családunk tagjai mennyire fontosak a számunkra, még ha ez olykor nem is látszik a viselkedésünkön. Érdemes pedig energiát fordítani arra, hogy kimutassuk az irántuk érzett szeretetünket, mert mi másért érdemes élni, ha nem azért, hogy szeressünk, és bennünket viszont szeressenek?
Próbáljunk hát ebben a pár napban valóban együtt lenni, nem pedig csak egymás mellett! Társasjáték, közös séták, korcsolyázás, szilveszteri buli mind-mind jó alkalom arra, hogy élvezzük az együttlétet!

Mindenkinek nagyon boldog, örömökben gazdag, sikeres új évet, és jó egészséget kívánok!

És ne feledjétek: LOVE ACTUALLY IS ALL AROUND!

Alvás - Együtt vagy külön?

Ebben a témában gyakran kíváncsiak a véleményemre az édesanyák. Látom rajtuk, hogy félszegen várják a választ azok is akik együtt alszanak a babájukkal, s azok is akik nem. Pedig nem vagyok egy emberevő tipus, másrészt semmi közöm hozzá (úgy értem egy pszichológus ilyesmibe nem szól bele). Mindig azt szoktam mondani (mert valóban így gondolom), hogy ők érzik, tudják, hogy nekik és a családjuknak mi a jó, és tegyék azt nyugodtan. Nem számít, hogy mit gondol a szomszéd, a barátnő, az anyós vagy éppen a pszichológus. Kizárólag az a fontos, hogy az együtt- vagy különalvásban érintetteknek mi az igénye. Amíg az adott helyzettel minden résztvevő elégedett, addig nincs min gondolkodni, főleg nem pironkodni. Akkor kell változtatni, ha valamelyik fél már nem érzi így jól magát. Erre viszont érdemes odafigyelni!
Én őszintén megmondom, hogy nem alszom egy ágyban a kisfiammal. A nagyokkal sem aludtam. Egyszerűen nem tudok, mert ha mellettem van szinte haptákba vágom magam, moccanni sem merek, elgémberednek a tagjaim, és nem tudok elaludni, mert közben a fülembe szuszog-muszog, szörcsög, arról nem beszélve, hogy kitúr az ágyból. Szükségem van a pihenésre, hogy másnap mosolygós, türelmes anyukája tudjak lenni. Ez van. Persze az első jópár hónapban egy szobában aludtunk, karnyújtásnyira egymástól, mert így sok minden egyszerűbb volt. Aztán észrevettem, hogy sokszor mi ébresztjük meg őt, amikor lefekszünk aludni, és átkerült külön szobába. Ennek ellenére továbbra is felkeltem éjjel akár háromszor is, és megszoptattam, soha nem hagyom sírni, mert ha éjjel felkel, akkor azt nem véletlenül teszi, hanem valami gondja van. Így aztán nem alszunk együtt, és én így is jó anyának érzem magam.
Nem egyformák a babák igényei sem. Nekünk szerencsénk van, mert a csöppség egészen pici kora óta nem karban szeret elaludni, hanem jelzi ha fáradt, és egyenesen ugrik a karomból a kiságyba. Ott tud jót aludni. Pedig hordoztam, néha még most is, itthon is, de ő szeret az ágyában aludni. Gondolom elég neki az a napi kontaktusmennyiség, ami számára biztosítva van. Bizonyára vannak olyan babák, akiknek ez kevés, egyszerűen többre vágynak, és éjjel is szeretnének a szüleik közelében lenni. Nekik (és a családjuknak) valószínűleg az hozza meg a nyugodt pihenést, ha közös ágyban alszanak. És természetesen van, amikor a szülők igénye a több fizikai kontaktus a babával, és ez is rendben van.
Ahhoz pedig senkinek semmi köze sincs, hogy ezek a családok mikor fogják úgy érezni, hogy változtatni szeretnének. Ha valamelyikük számára terhes lesz az együttalvás (apukákra tessék odafigyelni!), majd változtatnak. Akkor bizony kell is!
Az a lényeg tehát, hogy bátran merjük felvállalni a saját igényeinket, és ne törődjünk mások véleményével!
Mindenkinek jó éjszakát, jó pihenést kívánok!

Párkapcsolat 3. - Egy kis varázslat

Ma este véletlenül bekapcsoltam a rádiót. Tudjátok, az egyik adón nagyon jó kis slágereket játszanak, este többnyire szerelmes dallamokat. Lágy, andalító zene szólt, és hirtelen egy vágy, egy romantikus érzés öntött el. Szerettem volna a párommal odakuporodni a kanapéra egy-egy pohár finom vörösbort kortyolgatva a meghittséget árasztó gyertyafényben, miközben átadjuk magunkat a zenének, egymásnak...

Legyen varázslatos estétek!

Párkapcsolat 2. - Mikor jut rá időnk?

Ha az ember meg szeretné tartani a párját, akkor természetes, hogy kettejük kapcsolatára is időt kell fordítani. De kérdem én: Mikor? Ma már nem létezik olyan fogalom, hogy munkaidő, csak munka és kizsigerelés van a végtelenségig. Ha egy családapa este 7-8 óra körül ér haza, akkor a gyerekeit jó eséllyel már csak vacsorázni, fürdeni látja, vagy éppen csak egy "jóéjt" puszit tud adni nekik. Ezt nem nevezném soknak.
Marad tehát 2-3 óra, amit a szülők kettesben tölthetnek. Mindketten fáradtak, végigdolgozták a napot, lehuppannak a fotelba, és próbálják megosztani egymással az élményeket, gondolatokat. Persze az is lehet, hogy csak a legfontosabb dolgok megbeszélésére van erejük, és ez sem csoda. Így aztán bambán ülnek a tv vagy a számítógép előtt (keresvén némi kikapcsolódást), majd  1-2 óra elteltével beesnek az ágyba.
A jó öreg kommunikáció valahogy elmarad. Pedig ez a mozgatórugója mindennek.
Már csak a hétvégében lehet reménykedni, hogy akkor több idő jut a családra, a párkapcsolatra, a gondolatok, érzések megosztására, a közös kikpcsolódásra, felhőtlen együttlétre.
Lehet, hogy feketén festettem le a képet, de amerre nézek, szinte csak ezt látom, és ennek következtében depressziós anyukákat, boldogtalan párkapcsolatokat, széthulló házasságokat látok.
Ebben az országban nagyon sok a munkanélküli, nem értem tehát, hogy miért nem elég 8-9 órát dolgozni egy családapának? (Több embernek lenne munkája is.) Mert akkor több ideje maradna a gyerekeire, a párkapcsolatára, és netán egészségesebb életet élhetne testileg, lelkileg?
Véleményem szerint nem jó irányba haladunk. A gyerekeinket a tv és az utca neveli, ott keresik a példaképeiket is. Meg lehet nézni más "fejlett" országokat, hogy milyen eredményre vezetett mindez. Kétségbeejtő.
Elnézést, hogy ilyen szomorúra sikeredett ez a poszt, legközelebb igyekszem vidámabb témát keresni.

Miért nincs televíziónk?

Be kell vallanom, hogy tinédzser koromban én is sokat tv-ztem. Voltak kedvenc sorozataim, műsoraim. Persze akkor még csak 3 csatorna volt, de az is bőven elég volt. Aztán egyetemista lettem, kollégiumba kerültem, és ott nagyon nem hiányzott a tv. Egy szempillantás alatt eltűnt az életemből, mert a helyét a barátok, a társas kapcsolatok foglalták el. A férjem is koleszos volt, neki sem hiányzott, így amikor összekerültünk, akkor eldöntöttük, hogy nem kell nekünk tv. Megmondom őszintén a családunk nehezen értette meg, hogy ez nekünk így jó, de mi kitartottunk. Eleinte észrevettük magunkon, hogy ha hazamentünk hétvégén és be volt kapcsolva a tv, akkor könnyebben leültünk elé, és bámultuk. Nincs erre jobb szó, bámultuk. Néztünk ki szótlanul, bambán a fejünkből. A film végén azonban szinte mindig megállapítottuk, hogy: "Na, ez egy újabb időpocsékolás volt."
Azt is észrevettem, hogy ahol megy a tv, ott az emberek kevesebbet beszélgetnek egymással. Mondhatni semennyit. Ők is csak ülnek, és bámulnak. az esetleges kapcsolati problémák meg közben gyűlnek, de nem ejtenek róla szót, hanem csendben ülnek a készülék előtt, mert az egyszerűbb. Egy ideig legalábbis. (Arra is érdemes gondolni, hogy a gyermekeik számára is ez lesz a kommunikációs és problémamegoldó minta!!!)

Aztán jöttek a gyerekek. Nos, az én véleményem az, hogy nem mindegy, hogy bizonyos hatások egy gyermeket mely életkorban érnek. Ha túl korán, akkor még nem érett arra, hogy azt feldolgozza, megfelelően kezelje. A tv-ből meg igazán minden dől. Többnyire a szenzációhajhász "szemét". A legtöbb mesének nevezett förmedvény is az.
Arról nem beszélve, hogy ha a kisgyermek megszokja, hogy az ingerekért (kalandokért) nem kell megdolgoznia (pl. fára másznia), akkor testi és szellemi értelemben is elkényelmesedik, ellustul. Mindez pedig erőteljes hatást gyakorol a fejlődésére. Ha nem kell használnia a kezét, lábát, szemét, stb., akkor nem érnek be azok az idegrendszeri funkciók, amik az írás-, olvasás-, számolástanuláshoz kellenek. Sőt, gondolkodnia sem kell, hisz megteszik helyette a képernyő hősei. Ijesztően veszélyes szerintem.
Ja, és a förmedvények lesznek a gyermekek példaképei! Már csak azért is, mert a szülőket alig látják, de a mesehősökkel "szoros a kapcsolat".
No, a számítógép sem jobb, természetesen, de arról majd később.
Még valami: A munkám során azt tapasztaltam, hogy egyre magasabb a beszédértési nehézséggel küzdő kisgyermekek száma. Felmerült bennem, hogy köze lehet-e ennek ahhoz, hogy a háztartások nagy részében egész nap megy a tv készülék, és így folyamatos zajban vannak a gyerekek?

Persze nem kell azt gondolni, hogy a gyerekeim tudatan zombik, akik még a tv-t sem ismerik. Számítógép nálunk is van, és azon számos természetfilmet, és meséket is nézhetnek. Azonban meg kell mondjam, hogy még a mai napig mindent "cenzúrázunk", ami a szemük elé kerül. Magyarul mi előre megnézzük az adott filmet, és megítéljük, hogy a gyermekeink számára nézhető-e. Ez a tv esetében nem ilyen egyszerű.
Természetesen nem mondom azt, hogy mindenki dobja ki azonnal a tv készülékét. Csupán érdemes megválogatni, hogy mit nézünk, és mennyi időt töltünk tévézéssel.

Sokat tudnék még írni a tv-ről, talán egyszer még visszatérek a témára.

Párkapcsolat 1. - Mi lehet a baj?

Amikor azt hallom, hogy egy családban a szülők válni készülnek mindig összeszorul a gyomrom. Igen, értük is aggódok, a gyerekekért is, és megvallom átvillan rajtam a gondolat, hogy "Ugye velünk ez nem történhet meg?"
Márpedig egyre több helyről hallom, és tapasztalom, hogy szinte egyik napról a másikra eltűnik az egyik fél a kapcsolatból. Vajon tényleg ilyen hirtelen születnek meg ezek a döntések? Nem valószínű. A mélyben már régóta érlelődnek, majd sokszor egy aprócska esemény is elég ahhoz, hogy felszínre kerüljenek.
Legtöbbször az apa lép ki a családból, de egyre gyakrabban az anyák is mernek változtatni.
De miért? Az eddigi tapasztalataim alapján az fogalmazódott meg bennem, hogy a kilépő felek valójában szeretik a családjukat, sőt egykor a párjukat is nagyon szerették, de most azzal a SZEREPPEL, amelyben jelenleg élnek nem elégedettek. Másra vágynak. Több szabadságra, szenvedélyre, függetlenségre, amiből egy kisgyermekes családban olykor valóban kevesebb jut. Egy gyermektelen, fiatal "harmadik" személy azonban könnyedén tudja nekik mindezt nyújtani. Tehát azt kell mondjam, az elhagyó fél nem csak a párját hagyja el, hanem az egész családját, az addigi életét. Ezt csak azért írom, mert sokszor mondja a lelépő fél a gyerekeinek: "Apa csak anyát hagyja el, de titeket nem!". Nos, tisztelet a kivételnek, de azt hiszem ez leggyakrabban nem így van.
Mi vezethetett idáig? Ill. Mit tehetünk, hogy megóvjuk a párkapcsolatunkat? - Hamarosan ezekről is szeretnék majd írni.
Most azonban egy játékra hívlak Téged, kedves olvasóm! A feladat, hogy írd össze, hányféle szerep tölti be az életedet! Érdemes jól átgondolni, mert gyakran nagyon sokféle szerepünk van, pl. anya, társ, szerető, házvezetőnő, testvér, keresztanya, barát, dolgozó nő, munkatárs, szomszéd, diák, stb. Ha kész van a lista, minden szerep mellé írd oda, hogy jelenleg az életed hány százalékát teszi ki, majd zárójelben tüntesd fel, hogy vágyaidban hány százalékot tenne ki az adott szerep. Ha valahol nagy az eltérés, azon érdemes elgondolkodni. Jó mulatást!