Csúnya beszéd

Egyik olvasóm kérdezte, hogy mit tehetne, ha a kisfia az óvodából hazahozott csúnya szavakat rendre ismételgeti, s azok figyelmen kívül hagyása nem segített, ill. az sem, ha elmagyarázták neki, hogy ezek csúnya szavak, s szüleit elszomorítja, ha ezeket használja.
Nos, a fentiek általában beválnak, de morfondíroztam, mit tennék még, ha gyermekem továbbra is makacsul ismételgetné a nem kívánatos szavakat.
Azt hiszem egész egyszerűen megkérném, hogy amíg ezeket a csúnya szavakat van kedve mondogatni, addig menjen már ki a szobából (ahol épp vagyunk), mert mi ezeket nem szívesen halljuk (magyarul megfosztom a társaságunktól, ez egyfajta negatív megerősítés). Ha nem akar mozdulni, akkor finoman én kikísérném, vagy kimennék magam, s épp máshol keresnék tevékenységet.
Aztán azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ha nem tudok arrébb menni, akkor a párommal kezdenék beszélgetésbe, s ügyet sem vetnék rá. Vagy ha nincs ott senki, akkor énekelnék magamnak. Igen, ezek is a figyelmen kívül hagyás praktikái, és ha ezt vetjük be, akkor számolnunk kell azzal, hogy eleinte FOKOZÓDNI!!! fog a dolog, de ha kellően kitartóak vagyunk, akkor szépen lecseng majd.
Én olykor azt is szoktam mondani, hogy ilyet én sem mondok,és kerem, hogy ő se tegye, meg hogy az olyan okos kisfiúk, mint ő nem szoktak ilyen csúnyát jelentő szavakat mondani, mert megértik, hogy az nem szép dolog.
Nekem ennyi jutott most eszembe, de mindenkitől szeretettel várjuk a további ötleteket!

A jutalmazásról

Talán erről még nem írtam, pedig nagyon fontos.
Először is azt kell tisztáznunk, hogy a jutalmazás célja a gyermek valamely viselkedésének megerősítése (nem pedig édességgel való elhalmozása). Lehet tárgyi, szóbeli, viselkedésbeli. Én nem annyira a tárgyit preferálom, ha van rá mód.
Azonban a dicséret sem mindegy, hogy milyen. A hatékony szóbeli jutalom KONKRÉT, azaz pontosan kifejezi, hogy az adott viselkedés mely eleme tetszett nekem. Vegyünk egy példát: Ha egy bevásárlást követően csak annyit mondok a gyerkőmnek, hogy "Jó kisfiú voltál!", akkor nem tudja, hogy annak örülök, hogy a bevásárlókocsiba szórta a kekszet, hogy viszonylag nyugodtan ülte végig az eseményt, vagy hogy mikor nem néztem oda, a testvérére öltötte a nyelvét.
Ha viszont ezt mondom: "Milyen nyugodtan, csendben ültél itt, míg kifizettem amit vásároltunk. Ez nagy segítség nekem, most nagyon örülök!" (s közben megpuszilom, vagy megcirógatom a fejét), akkor ponotsan tudja mit kell legközelebb hasonlóképpen csinálnia. És egészen biztos, hogy meg is fogja próbálni újra kikvívni az elismerésünket.

Mikor jutalmazásról beszélünk, akkor többnyire a szóbeli és tárgyi jutalmak kerülnek említésre. Én azonban a magam részéről óriási szerepet tulajdonítok a viselkedésbeli megerősítésnek is. Az ölelés, cirógatás, puszi, elismerő mosoly, nagyon gyakran automatikusan követi a tárgyi vagy szóbeli jutalmat. Néha azonban önmagában is alkalmazható, és nagyon hatékony is. Például, ha kicsi gyermekünk ül a szoba közepén, és egy játékkal elfoglalja magát, akkor nem kell félbeszakítani hangos dicsérettel ("Milyen szépen eljátszol már egyedül is!"), de egy futólagos simogatás (fején, hátán) kifejezésre juttatja, hogy elégedett vagyok a látvánnyal.
Néha szoktam "Örülök, hogy vagy!" jelentésű viselkedésbeli jutalmakat adni, amikor csak úgy "ok nélkül" megszeretgetem, megölelem a gyerekeimet, a páromat. Én szavak nélkül teszem, de szerintem nyugodtan ki is mondhatjuk amire gondolunk, az csak erősíti a hatást ;-).
A rutinszerű, a gyermektől elvárható, hétköznapi dolgokért (pl. rendrakás) nem praktikus tárgyi jutalmat adni, mert a végén csak annak fejében lesz hajlandó a gyermek azt megcsinálni. Sőt, gyakran előfordul, hogy egyre növekszik a jutalom értéke, mennyisége, amit a gyermek "cserébe" követel. Könnyedén belecsúszhatunk valami kellemetlen játszmába. 
Ehelyett megpróbálhatunk hatni értelmére, büszkeségére (pl. Most jót játszottatok Petivel, de nagy rendetlenség kerekedett. Meg sem lehet mozdulni a játékoktól. Én tudom, hogy Te nem csak szétpakolni, hanem rendet tenni is gyorsan tudsz. Megmutatod hogyan?).

Csak csendben jegyzem meg, hogy a fent leírtak nem csak gyerekekkel szemben alkalmazhatók, hanem felnőttek egymás közt is kipróbálhatják. Konkrétan megmondani a párunknak, hogy "Jól esett, hogy megmasszíroztad a lábam, egyedül lefektetted a gyerekeket, eljöttél velem a kiállításra..."
Olyan ritkán szakítunk időt ilyesmire, pedig mindenkinek jólesik ;-).

"Szellemes" megjegyzések (Szavaink ereje 6.)

Múlt héten egyik este a kicsi zokogva jön be a nappaliba, majd nagy nehezen kivettem a szavaiból, hogy a legnagyobb testvére azt mondta, jönnek a szellemek, és JUJJJ!
Na, hogy érthetőbb legyen a dolog: a kicsi szeret bebújni a szekrénybe, magára csukja az ajtót, és nekünk meg kell keresnünk. Eddig sose félt, szerette ezt a játékot, de mikor most elbújt, a nagy tesója kicsi izgalmat akart vinni a dologba, és elkezdett mindenféle félelmetes hangokat kiadni, és közben mondta, hogy "Jönnek a szellemek WOOÁÁÁÁÁOOOO!"
No, a törpinek se kellett több, zokogva menekült le hozzánk. Persze életében nem látott még szellemet (képen úgy értem), mert szándékosan nem engedek nekik ilyen filmeket/rajzfilmeket nézni, de íme, máris félelem ébredt benne, csupán egy szerencsétlenül elsült játék miatt. :-(((((
Bevallom, hirtelen megállt bennem az ütő, mert olyan sok kis óvodás járt hozzám, akik még nappal sem mertek egyedül kimenni a WC-re, mert féltek a szellemektől, sötétségtől. Mondanom sem kell, hogy pl. egyetlen S***Doo rajzfilm megtekintése elég volt a hónapokig tartó hatás eléréséhez. Nem láttam még egy részt sem ebből a meséből, a kutya maga még szimpi is, de az biztos, hogy vannak gyerkők, akikre a kelleténél nagyobb hatással van, az biztos, ami természetesen nem a kicsik hibája!
Megbeszéltem a nagyokkal, hogy miért nem mondunk ilyen butaságokat a kicsinek (még nem tudja elkülöníteni a meseszerű, fantáziavilágot a valóságostól), és remélem meg is értették. Amikor ők voltak kicsik, akkor is annyira vigyáztam, hogy senki ne beszéljen nekik "zöldségeket", mert tudom, hogy a felnőttek is sokszor azt hiszik, hogy "szellemesek", de közben elképesztő károkat okoznak a gyerekek lelkében. Amikor pl. a vacsorát megenni nem akaró gyereknek azt mondják, hogy "elvisz a zsákos" és hasonló.
Persze azokat a "vicceket" sem bírom, amikor a kicsi gyereket arra buzdítják, hogy legyen szemtelen a szüleivel szemben. Pl. "Rúgd fenékbe apádat!" HMMMM! Aztán magyarázhatom jó ideig a gyereknek, hogy ez miért is nem poén.
Az biztos, hogy nagyon kell figyelni, hogy mit mondunk/teszünk, mert a kicsik feje olyan, mint a szivacs, minden infót felszív.

"Kérek inni!" - avagy játszmák az elalvás körül

Drága kis két és fél évesem egy ideje belépett abba a korba, amikor az elalvás előtti időt egy picit húzni próbálja. Az esti fektetéskor már egy ideje megfigyeltem, hogy pár perccel villanyoltás után kiabál: "Kérek inni!", de legújabban délután is beindult a játszmázás. Amint elérek az ajtóhoz, és már majdnem becsuktam, akkor jut eszébe, hogy szomjas. :-)
Egyébként semmi gond, edzett vagyok már, és ráadásul tudom, hogy az elkövetkező fél évben még rosszabbodni is fog a dolog, mert amint éjjelre is lekerül a pelus, akkor jön a "Pisilni kell!", "Kakálni kell!", sőt, nehezebb napokon az "Éhes vagyok!" "Szomjas vagyok!" vagy "Még egy puszit adok." is.
Édesek egyébként, csak amikor az ember lánya egy hosszú nap után arra vágyik, hogy végre letehesse a fenekét, és pár percet magára vagy a párjára is fordíthasson, akkor fárasztó tud lenni. Főleg a harmadik pisilési próbálkozás, és a negyedik "Megint piszkál a Bobó!" után. Nem sokszor fordul elő, hogy a végletekig húzzák a gyerkőcök a dolgot, de néha megesik.
No, én még régen, mikor a nagy fiaim voltak ebben a korban, akkor bevezettem azt a szokást, hogy mielőtt elbúcsúztam tőlük mindent végigkérdeztem: "Kinek kell pisilni, kakilni? Kértek inni?", stb. Megbeszéltem velük, hogy fáradt vagyok, és miután becsuktam a szobaajtót már nem szeretnék visszajönni különféle óhajok miatt, úgyhogy még most mondják mit szeretnének. No, azért így is el tudták húzni a dolgot, úgyhogy egy idő után arra jutottam magammal, hogy én bizony ennek véget vetek. Kaptak két részes, könnyen le-fel húzható pizsamát, tudták hol a bili, és megbeszéltem velük, hogy amikor dolguk akad, akkor menjenek egyedül elintézni, még szólni sem kell nekem.
Igyekeztem persze az esti összebújásra, mesélésre elegendő időt fordítani, hogy töltekezhessenek a közös együttlétből, de aztán jóéjt puszi és lámpaoltás után már nem mentem be hozzájuk. Meg is mondtam mindig, hogy éppen mi dolgom van, ami miatt nem tudok már többet bejönni (mosogatni, tusolni, apával beszélgetni mentem, stb.). Persze mindig igazat mondtam, mert ha egyzser rajtakaptak volna, hogy nem, hááát megnézehttem volna magam azután!
Aztán persze szépen lecsengett ez az időszak is, ma már mosolyogva gondolok vissza rá, most, hogy a kicsi előhozta az emlékeket. Kíváncsi vagyok ő majd milyen indokokat talál még ki! ;-)

Kőkemény kobak

Igen, harmadik fiam bizony nem könnyű eset. Nem mondom, hogy a nagyok olyan "Bólogató Jánosok" lennének, de ez a kisember elképesztő.
De épp ezért rengeteget lehet tőle tanulni, mégpedig TÜRELEMRŐL, KITARTÁSRÓL, KÖVETKEZETESSÉGRŐL.
Nap, mint nap meg kell vele küzdenem bizonyos témákban, de nem adom fel. A következő példa jól muatatja állhatatosságát:
Nos, két és fél évesen igen határozott elképzelése van arról, hogy mit hogyan szeretne. Például ha otthonról elmegyünk, akkor mindig farmer nadrágot és farmerdzsekit szeretne felvenni. No, ezzel semmi baj nem volt, mindaddig, míg be nem jött a hidegebb idő. Csakhogy 8 fokban nem elegendő a farmerdzseki, mert megfázhat. Persze hisztizik, vég nélkül hajtogatja, hogy ő farmerdzsekit akar felvenni, és kész!
Na jó, egy ideig ment a trükközés, hogy akkor alá pulcsit adok (persze nem örült a csöppség), de nulla fok körül, ill. esőben ez nem lett volna elegendő. Ezért aztán a farmerdzsekire adtam rá a vízhatlan kabátját. Nem hazudok, heteken keresztül minden egyes alkalommal tiltakozott, pedig soha nem ért vele célt. Magyarázhattam én, hogy hideg van, megfázhat, blablabla...
Egyik alkalommal elindultunk itthonról, s kb. 20 perc sétával értük el célunkat, de az én kicsim mindvégig, megállás nélkül mondogatta hol hangosabban, hol halkabban, hogy "Mondtam, hogy ezt vegyétek le! A farmerdzsekit akarom!". Persze a kabát alatt ott volt az ominózus dzseki, de hát ez így nem tetszett a manónak. Aki már végigélt hasonlót, az tudja, hogy milyen ezt 20 percen keresztül szüntelenül hallgatni. Hát nem egy leányálom! Sokszor vettem nagy levegőt, nyeltem nagyokat, igyekeztem neki mindenféléről mesélni, de nem használt. No, ezért mondom, hogy az én kis kőkemény kobakom nagyon sok mindenre tanít engem! :-)
Azért sok heti kitartás után most már nem kéri többet a farmerdzsekit, de az igaz, hogy mindig ő választja ki, hogy a két overáljából melyiket veszi fel. Ebből nincs is köztünk nézeteltérés, hiszen az időjárásnak megfelelő öltözék mind a kettő :-).

Anyu segíts, ha testvérkém érkezik!

Ezzel a címmel jelent meg a napokban (korábbann Andris és a kistestvér címet viselő), óvodásoknak és szüleiknek szóló mesekönyvem, mellyet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani.
A könyvvel azoknak a családoknak szeretnék segítséget nyújtani, akik még várják a kistesót, illetve max. másfél éve megszületett a pici, és az óvodás korú nagyobb gyermekük viselkedése jelentősen megváltozott.
A 13 kis történet a gyermekeknek segít feldolgozni a megváltozott élethelyzetet, míg a mesék végén szereplő tippekből a szülők meríthetnek öteleteket, ezen sokszor megpróbáltatásokkal teli időszak túléléséhez, s a komolyabb testvérféltékenységgel összefüggő problémák megelőzéséhez.

Minden kedves blogolvasómnak szeretném megköszönni a bizalmat, aki rendelt az első kiadásból, s ezzel segítette, hogy a könyv megérje a második kiadást  (immár színes illusztrációkkal)!
A jó hír, hogy jelenleg karácsonyi akció keretében december 15-ig 1800 Ft-os bevezető áron rendelhető (+240 Ft postaköltség).
Karácsonyi ajándéknak sem utolsó! ;-)

"Ezt így nem értem."

Mostanában bizony gyakran kell ezt mondanom, mert a legkisebb ugrifüles két és fél éves lett, és bár eddig is igen erős akarattal rendelkezett, mostanság mindig mindent hangosan, erőszakosan AKAR.
Igazi kis Kos a lelkem (és harmadikként is szeretne érvényesülni), így nem könnyű vele, de azt azért mégsem hagyhatom, hogy ebben a stílusban kérje amit szeretne, így aztán ilyenkor mondom neki, hogy "Ezt így nem értem". Már hozzá sem kell tennem, hogy "Halkabban is tudod mondani?" vagy "Tudod szépen kérni?" mert pontosan tudja, hogy mit várok tőle ilyenkor.
Mint látjátok ezt is érdemes kérdés és nem parancs ("Mondd halkabban!") formájában hozzáfűzni, mert így kisebb ellenállásra számíthatunk.
Nekem ezek a "varázsmondatok" már 8-9 éve a szótáramban vannak, és mindig beváltak. Remélem Nálatok is így lesz!

A mi biztonságos otthonunk - könyvajánló

Ez a címe annak a könyvnek, amiről nektek is szeretnék pár szót szólni.

A pár hete történt tragédia kapcsán (egy hétéves kislány kiesett a hetedik emeletről) jutott eszembe ez a könyv, mert a magam részéről nem a felelősség keresése, hanem a szülőknek (úgy általában) való segítségnyújtás a célom.

A balesetek megelőzésében igen sokat lehetne tenni, ha lennének olyan kis könyvek, rövidfilmek, melyekkel már óvodás kortól megismerkedhetnének a gyerekek, és nem csak azt látnák/hallanák, hogy milyen csodás és varázslatos (sokszor igen veszélyes) dolgok történhetnek meg a mesehősökkel.

Ez egy keménytáblás, kb. 30*30 cm-es, szép színes, képeskönyv, amit már kb. két éves kortól lapozgathatunk a picúrral, s melyben egy háromgyermekes mackócsalád otthonát ismerhetjük meg.

Tulajdonképpen eddig semmi különös nincs benne, most jön a lényeg.

A könyv bemutatja, hogy miként tehető biztonságossá egy otthon az egészen kicsi gyermekek számára is, s egyes helyzetek, tárgyak, stb. milyen esetleges veszély/baleset forrásai lehetnek. Kihajtható ablakai vannak, amelyek mögött a lehetséges baleset képe látható, és egy nagyon rövid kis szöveg arról, hogy az adott dolog/helyzet miért lehet veszélyes. Természetesen a ház apró lakóinak szájából hangzanak el a figyelmeztetések.

Nekem azért tetszik, mert már az egészen kicsiket is leköti, és a teljes házat körbejárja, még a kert biztonságos használatára is kitér.

Az egyetlen (nagy!) hibája, hogy Magyarországon sajnos nem kapható, mi külföldön vettük.

Hát, ezt én szúrtam el!

A harmadik gyerekemnél talán már nem számítok kezdőnek, mégis be kell látnom, hogy vannak dolgok, amiket az első kettőnél ésszerűbben csináltam. Hát igen, emberek vagyunk, hibázunk, sokszor a jól bevált dolgokat is a sarokba dobjuk. Szerencsére előbb-utóbb rájövünk, hogy nem a helyes úton járunk.
Nézzük konkrétan. Az evés nem Domi erőssége, és igen sokáig csak szopizni volt hajlandó. Mikor elkezdett végre enni, akkor elképesztően válogatós lett, és őszintén szólva örültem, hogy valamit elfogad, így általában valami kis játékkal kötöttem le evés közben a figyelmét (1. hiba). Sajnos erről mostanáig nem szokott le, és mivel a keze tele van mindennel, így idáig én etetgettem (2. hiba). Valljuk be kényelmes is volt, mert nem ette le a ruháját, nem koszolta össze maga alatt 2 négyzetméteres körben a padlót, stb.
Mára viszont elmúlt két éves, és a kortársai már rég önállóan esznek, ő meg kanállal, villával nem igazán tud enni, vagy hamar közli, hogy elfáradt. Persze a nagyoknál ez nem így volt, hiszen a 13 hónapnyi korkülönbséggel nem is tudtam volna megoldani, hogy mindkettőt etessem, de mára elkényelmesedtem.
Tudtam én, hogy ez így nem igazán jó, de csak most fogalmazódott meg bennem, hogy mindenképp változtatnom kell, mert a gyerkőcömmel szúrok ki, ha nem tsezem. Ott fog ülni az oviban, és majd várja, hogy valaki megetese, s még az is lehet, hogy kinevetik. Na, ez nem hiányzik!
Így aztán próbálom rávenni, hogy egyedül is eszegessen. Pár nap alatt sokat ügyesedett, szóval fog az menni, csak nekem kellett elszánni magam.
Csak azért írtam le mindezt, hogy lássátok, mindenki fevehet rossz szokásokat, bevethet rossz ötleteket, vagy épp előfordulhat, hogy nem veszi észre mikor kell egy szokást felszámolni. De sebaj, ha észbekapunk, akkor gyorsan ki kell találni valamit, hogy a helyes irányba tereljük a dolgokat! :-)

Ajaj, harap a gyermekem!

Egy kedves blogtársam kérdezett tőlem két éves kisfia agresszivitásával kapcsolatban (olykor más gyerekeket, vagy a családtagjait harapja, megkarmolja), s remélem nem bánja, ha egy bejegyzésben válaszolok, mert talán mást is érdekel a téma.

Nos, ha ilyesmit tapasztaltok a saját gyerkőcötöknél, semmi ok az aggodalomra, ebben a korban teljesen normális ez a kis agresszió. Azért írom, hogy "kis", mert valószínűleg nem tart sokáig. Ez is a két éves kori énfelfedezés, határpróbálgatás része. Ennek ellenére, természetes, hogy zavarja a szülőket, megértem.
Mit tud az ember tenni?
Mindenképpen egyértelműen jelezni, hogy ez nem okés, mégpedig úgy, hogy egy kicsit megvonod tőle a szociális kontaktust. Ha titeket szülőket harap meg, akkor mondod, hogy "Nem szabad, ez fáj!", és leteszed az öledből, arrébb mész, nem dühösen vagy sértődötten, de mégis jelzed, hogy így nincs kedved vele játszani.
Én néha azt is mondtam a fiaimnak, hogy "Tedd a szád elé a kezed!" Így nem csak "elszenvedi" a büntetést, henm aktívan részt vesz benne.
Ha mást harap meg, pl. a játszóházban, akkor is jöhetnek a fentiek, s egyszerűen kicsit leülteted, "kivonod a forgalomból" (a társak közül), persze anélkül, hogy extra figyelmet kapna tőled.
Attól sem riadnék vissza, ha esetleg nagyon eldurvul a dolog, hogy rávegyem, hogy önmagán kipróbálja, hogy ez fájdalmas, s magát harapja meg.
Persze nincs kizárva, hogy a "megzabálós" játékokból merít öteletet, és jót akar, de az is elképzelhető, hogy más gyerekeket azért bánt, mert rájuk is oda merünk figyelni. Ezeket is éredmes átgonadolni.
Az viszont nagyon fontos, hogy ne kapjon azáltal plussz figyelmet, mert valakit megharapott! Mert ilyenkor az ember próbál a lelkére beszélni, stb. és ezáltal plusz figyelmet szentel a gyerkőcnek, aminek ő tulajdonképpen örül. Inkább egyszerűen, röviden közölni kell, hogy ez így nem jó.
Ha ütlegel, karmol a kicsi, akkor meg lehet állítani a kis kezét (megfogni, lefogni), és a száj elé tevés helyett mondhatjuk: " Tedd hátra a kezed!" A többi a fentiekhez hasonlóan történjen.
Semmiképp nem javaslom, hogy mi megüssük, megharapjuk a gyereket, hiszen mindent tőlünk tanul, legfőképpen utánzás által. Tehát "visszaadni" a kapottakat nem jó ötlet. megérti ő anélkül is, hogy ez a viselkedés nekünk nem tetszik.

Mindenkinek sok sikert!

Ha bárkinek kérdése van, azt nyugodtan tegye fel, szívesen válaszolok itt a blogban, hiszen másokat is érdekelhet a téma! Szép nyarat nektek! :-)

"Ön igazán jó pszichológus lenne, doktor úr!"

No, ezt el kell mesélnem, mert nagyon aranyos, és lehet belőle tanulni!
Úgy alakult, hogy a két éves kori kötelező vizsgálatot egy idegen gyerekorvos végezte el Domin. Nem ismert minket, a gyermeket sem, így kérdezősködött. Mindenféléről: mozgása, beszéde, evés, stb. Aztán megkérdeztem tőle, mennyire gond az, hogy a gyerkőcöm semmiféle nyers gyümölcsöt vagy zöldséget nem hajlandó megenni (főve is necces).
A válasza nemcsak mint anyának, de mint pszichológusnak is nagyon tetszett. Azt mondta nem gond, ne csináljak belőle ügyet! Sőt, a gyerek véletlenül se vegye észre, hogy én ezen aggódom (szerencsére nem így van), vagy nekem fontos lenne, hogy ő ilyesmit is egyen, tehát ez ne legyen téma a családban! Mindig tegyek étkezésekkor gyümölcsöt vagy zöldséget az asztalra, hogy megszokja, hogy ez hozzátartozik az evéshez, de ha nem kér, akkor fogadjam el a döntését. Hozzátette, hogy én, mint anya, így mindent megtettem a gyerekem egészséges étkezéséért, és ez elég. Majd eszik később ilyet is.
Olyan profi volt ez a válasz, hogy el kellett mosolyodnom, mert én is ilyesmiket szoktam mondani a szülőknek :-). A lényeg, hogy a normális hétköznapi dolgokból, főleg a biológiai szükségletekből (evés, alvás, ürítés) nem szabad problémát csinálni! Ha a gyerek észreveszi, hogy a szülőt ezzel befolyásolni tudja, akkor fogja is!
Ezek után nem mondhattam mást:  "Ön igazán jó pszichológus lenne, doktor úr!" :-)

Hogy csináljam, merre menjek?

Meg kell mondjam, nem szerettem, hogy az egyetemen oly sok különböző elméletet meg kellett tanulnunk a gyerekek fejlődéséről, neveléséről, miegyéb. Egyik-másiknak se füle, se farka nem volt, de egy valamire azonban jó volt a dolog: megtanultam kritikusan szemlélni a hallottakat, olvasottakat.
Mi köze ennek a gyerekneveléshez? Elég sok. Manapság ha az ember gyereknevelésről szóló könyveket, elméleteket keres, igen könnyen hozzájut a legkülönfélébb információkhoz (könyvek, internet, szomszédok, nagyszülők segítenek, ha kell, ha nem).
Ezek az információk, elméletek, jótanácsok azonban gyakran szöges ellentétben állnak egymással, és az ember fejében könnyedén összezavarodnak a dolgok. "Most akkor hagyjam sírni vagy ne? Vele aludjak vagy ne? Adjak neki darabos ételt vagy még ne?", stb., stb.
A magam részéről én azt mondom: Nincs mindenkire alkalmazható kész recept, nem is volt, nem is lesz!
Persze vannak nagyon jó könyvek, elméletek, amiket mankóként használhatunk, vagy mazsolázhatunk, ötleteket meríthetünk belőlük, de mindig a saját családunkra és a helyzetre szabottan kell cselekednünk, az lesz a problémákra az igazi megoldás. Nálunk jobban egyik könyv írója sem ismeri a gyerekünket, a szituációt, miért is kellene vakon követni a tanácsait?
Arról nem beszélve, hogy sok szerző nem a mai korban él, jónéhány évtizeddel esetleg századdal korábban kigondolt valamit a gyerek fejlődéséről, neveléséről, de a világ változik, ma már korántsem biztos, hogy minden akkori gondolat, elv megállja a helyét.
Egy szónak is száz a vége: KRITIKUSAN olvassunk, hallgassunk egy-egy elméletet, javaslatot! Gondoljuk át józan "paraszti" ésszel, hogy a mi számunkra mi használható belőle, és mi nem. Érdemes több helyről ollózni, ötleteket gyűjteni, ezzel is gazdagodik a repertoárunk, és szélesedik a látókörünk. Találjuk meg a saját "arany középutunkat" ebben a vég nélküli információrengetegben!
Két könyvet már évek óta jó szívvel ajánlok minden szülő figyelmébe, de ezeket is bátran szemléljétek kritikusan!
Elisabeth Plattner: A nevelés mindennapi művészete (Szemléletet ad, sok-sok hétköznapi példával)
Adele Faber és Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje! (Konkrét tippeket ad, és apukák orra alá is dugható, mert képregényes formában mutatja be a legfontosabb tennivalókat.)

"Érted haragszom, nem ellened" (József A.)

Nagyon sokszor eszembe jut ez a gondolat a gyereknevelés során. Renegetegszer érzem ezt, amikor valami olyat teszek, ami per pillanat nincs a gyerekeim ínyére (olykor az enyémre sem), de tudom, hogy meg kell tennem.
Konkrétabban?
A legkisebb gyerkőcöm most múlt két éves nemrég. Okos, értelmes kisfiú, aki nagyon sok szabállyal tisztában van már, mégis rendre felrúgja azokat, mert abban a korban van, hogy feszegeti a határokat. Egyik blogtársam tette fel a kérdést, hogy mit tehet az ember, ha a gyermeke nem fogad szót egy veszélyes helyzetben, pl. amikor kismotorral közlekedik az utcán.
Nos leírom mit tettem én kb. két hete egy ilyen szituációban. Törpikém imád motorozni, ezért gyakran kismotorral kísér el engem a boltba. A járda kb. 60-80cm széles, és rögtön mellette úttest van, járnak is sűrűn autók,  így szigorú szabályok vannak a motorozást illetően: 1. Mellettem jön (a kerítsé felőli oldalon), és nem száguld el messzire. 2. Az útkereszteződésben meg kell állni, a motort felveszem, az ő kis kezét megfogom, és együtt sétálunk át a túloldalra.
Tisztában van ő teljesen ezekkel a szabályokkal, de mint afféle gyerek, próbálkozik azért "lazítani a gyeplőn".
Nos, mikor az ominózus eset történt, már hazafelé jöttünk a boltból. Az én két kezem tele mindennnel, Domi mellettem a kismotoron. Normál esetben csak egyik kezemben van szatyor, és a másik kezem a vállán nyugszik (kicsit visszafogja, ha kell), de most mindkét kezem tele volt. Mondogattam én neki hogy "Lassan! Lassabban!", de egy idő után nem ért semmit, elkezdett még jobban begyorsítani. Kiáltottam: "Állj!", de ez sem zavarta, száguldott tovább a járdán. Nem volt mit tenni, akcióba kellett lépnem, hát mikor utolértem a kapucniját fogtam meg, s a ruha megnyomta kissé elöl a nyakát. Nyilván nem eszelős módjára csináltam, mert nem az volt a célom, hogy fájdalmat okozzak neki, de úgy, hogy azért megérezze. Meglepődött, sírva is fakadt egyből, és természetesen lelassított, utána bizony tudta, hogyan kell lassabban motorozni!
Sírdogált egy percig is (miközben dumáltam neki, hogy ez most miért is nem volt jó ötlet), de szívtelen anya módjára nem vígasztaltam meg, mert most az volt a célom, hogy ne feledje el könnyen a történteket. Muszáj megóvnom az életét, és inkább sírjon egy percig (vagy jóval tovább is), mint elüsse egy autó. Sajnos nem is kell lemennie a járdáról ahhoz, hogy baj történjen, mert szinte minden kapu nyitva van, és ha tolat ki egy autó, bizony őt nem látja, olyan alacsonyan van.
Az is megoldás lehetett volna, hogy elveszem a motort, ha nem tartja be a szabályokat, csak jelen esetben már nem igazán tudtam volna cipelni, mert valszeg akkor nagy hisztiroham jött volna, és a gyerkőcömet is vinnem kellett volna hazáig.
Szerintem ilyen esetben, ha az életéről van szó, akkor nincs mese, ha nem válnak be a finom módszerek, akkor egyértelműen kell jelezni a gyereknek, hogy nem okés, amit csinál. Azonnal és meglepő módon kell reagálnunk, hogy észrevegye, hogy hopp, itt volt a határ.
Nem jó érzés, hogy nem vígasztaltam meg, és hogy síró gyerekkel mentem az utcán, de inkább ő sírjon kicsit, mint én egy életen át.

Egyik kedvenc történetem

Múltkor megígértem, hogy írok az "erőltetni kellett, hogy menjen" témakörében.
Ezt a sztorit tényleg szeretem, ami a barátnőmmel, ill. a húgával esett meg. (Remélem nem haragszik meg, hogy ide leírom. :-))
Tehát, a hugica jóval fiatalabb a barátnőmnél, s a történet idején kb. 13 éves lehetett. Külön városban laknak, melyek egymástól kb. egy órányi vonatútra vannak.Már nem először fordult elő, hogy a kislány egyedül ment vonattal a nővéréhez (a szülők feltették az Intercityre, a barátnőmék leszedték róla), mikor a következő helyzet állt elő: Hazafelé indult volna a gyermek, s mikor kiértek a vasútállomásra, közölték velük, hogy egy adott szakaszon javítják a vágányokat, így ott majd át kell szállniuk autóbuszra, s később vissza a vonatra. A kislány (érthető módon) megijedt. Egyébként sem volt egy bátor gyermek, és a váratlan helyzet, a megoldandó probléma félelemmel töltötte el.
Mit tett a barátnőm? Na, ő tényleg egy talpraesett csaj, hát keresett egy szimpatikus diáklányt a vonatra váró emberek között, és megkérte, hogy viselje gondját a kishúgának. Természetesen a fiatal hölgy örömmel segített.
Hazaérve a kislány felhívta a barátnőmet, és örömmel újságolta, hogy milyen jól érezte magát a diáklány társaságában, és úgy élte meg az egészet, hogy sikeresen átvészelte ezt a kezdetben rémísztőnek tűnő helyzetet.
Magyarul tanult belőle. Mit? Először is problémamegoldást (kísérő keresése), másrészt azt, hogy ő képes rá, hogy megküzdjön egy ilyen nehézséggel. Önbizalma nőtt, büszke volt magára, hogy sikeresen "túlélte" az átszállásokat.
Nos, úgy hiszem a barátnőm megtehette volna azt is, hogy "visszavonulót fúj", azaz kocsiba pattan a húgával és hazaviszi. Mit tanult volna belőle a kislány? Hogy bizony vannak félelemkeltő helyzetek, amik elől el kell futni, és rendjén is van, hogy ő ilyen kis félős, hiszen lám, a "nagytesó" is megfutamodik.
Úgy hiszem, néha "helyzetbe kell hozni" a gyermeket, hogy megtapasztahassa, hogy amiről azt gondolta félelemkeltő, az nem is biztos, hogy valóban annyira rémes, sőt!
Most mondjam azt, hogy én sem akartam elmenni 16 évesen Belgiumba egy sporttáborba, csak édesanyám erőltette? És olyan fantasztikus volt, hogy még ma is emlékszem rá, örök emlék! :-) (Köszönöm, anyuci, hogy "erőltetted"!)

Nehéz őket elengedni?

Bizony nehéz. Tegnap a harmadik osztályosok szülei a tervezett osztálykirándulásról beszélgettek. A tanító néni egy 3 napos kirándulást javasolt, melyen a gyerkek egy gazdaság életébe pillanthattak volna be, bekapcsolódhattak volna az éppen folyó napi munkába, és! éjjel szalmában alhattak volna. Nagy szomorúság volt számomra, hogy bár minden szülő úgy vélte, hogy ez egy fantasztikus élmény lenne a gyerekének, mégis leszavazták a javaslatot. Miért?
Mert nem tudnak leválni a gyerekeikről (9-10 évesekről van szó!). Ők érzik magukat rosszul, hogy a gyermek két éjjel nem velük alszik. "Mi van, ha beteg lesz? Ha haza kell hozni? 3 órás utat hogy bírnak ki a gyerekek? És ha a szalmában nem tudnak jót aludni?" Ilyen, és ehhez hasonló kérdések záporoztak. :-(
Úgy vélem a fentiek bármely későbbi életkorban is gondot okozhatnak a túlságosan aggódó szülőknek, és nagyon sajnálom, hogy erről lemaradnak a gyerekek. Úgy érzem megfosztottuk őket valami klassz dologtól.
Persze jövőre is el lehet oda menni, de épp most kapcsolódott volna a tananyaghoz ez a téma, és az sem mellékes, hogy lassacskán majd kamaszodnak is a gyerekeink, és ki tudja, hogy lesz-e kedvük a gazdaságban dolgozni, szalmában aludni?
Végül is mindegy, az biztos, hogy most nem mennek, pedig adott volt a lehetőség. Sőt a bizonytalankodó szülők is eljöhettek volna, hogy lássák, hogy a gyerekük jól érzi magát. Nekem fáj, hogy mi döntöttünk helyettük, a fejük fölött, annak dacára, hogy belül éreztük, hogy ez nekik jó lenne.
Azt hiszem gyakran döntünk a gyerekeink helyett mi szülők. Van amikor teljesen rendjénvaló, míg más esetekben érdemes átgondolni, hogy vajon nem csupán a mi saját félelmeinket vetítjük-e a gyermekeinkre, nem fosztjuk-e meg őket az aggályaink miatt valami nagyszerű dologtól?
Meddig normális mértékű a féltés? Mikor ártalmas számukra az a burok amelyben tartani szeretnénk őket?
Valamikor le kell válnunk egymásról, ez biztos. Érdemes apró lépésenként megtenni a dolgot, mert úgy mindekettőnknek sokkal jobb.
Pl. egy két éves gyerekre már jó, ha néha a nagyi vigyáz pár órán át, sőt, van aki szívesen ott is alszik a mamánaál ebben a korban. Mindenkinek más a tempója, de érdemes figyelni a gyermeket, hogy mikor van erre készen, mert ha "lecsúszunk az időpontról" (pl. 9 évesen még soha nem aludt máshol vagy a szülei nélkül a gyerek), az elég nagy gondot okozhat.
Tudom én, hogy nem könnyű a leválás, hiszen nekem is itt a három lurkóm, de sokszor arra gondolok, hogy értük tezsi az ember, hiszen nekik sem lenne jó, ha nélkülüknk létezni sem tudnának.

Azzal segítek, ha nem segítek?

Szerintem sokszor igen. Mire is értem ezt?
A legkisebb fiam sokszor erőlködik, hogy kivegyen mondjuk egy fazekat a konyhaszekrényből, vagy beleültessen egy Duplo figurát a játékautóba. Ilyenkor elnézem, és sokszor már azon a ponton vagyok, hogy segítek neki (kvázi megteszem helyette), de megálljt parancsolok magamnak, és várok. Még akkor is, ha kicsit nyafog, és kéri, hogy segítsek. Inkább biztatom, egy-két szóval segítem, de nem végzem el helyette a munkát. Miért? Nem azért meg gonosz vagyok, és "Hadd szenvedjen az a gyerek!". Hanem azért, mert bízom benne, hogy meg tudja csinálni, és tudom, hogy sokkal jobb neki is, ha ezt megtapasztalja, mert attól nő az önbizalma, és nem utolsó sorban egyre ügyesebbé is válik a feladatmegoldások során.
A nagy fiam most egy sálat köt magának, aminek a fele már kész is van (3 nap alatt megkötötte), de most egy ideje pihen a munka, mert az olvasás jobban leköti, egyszerűen lankadt a kötés iránti érdeklődése. Rendben is van ez így, de én magamban kesergek, hogy itt a tél vége, és nem is tudja kipróbálni a munkája gyümölcsét. Megvallom sokszor átfut az agyamon, hogy csak egy kicsit kötök hozzá, hadd haladjon az a munka, de itt is meg kell fékeznem magam, mert tudom, hogy most örülne a segítségemnek, de később mégis sokkal-sokkal jobb érzés lesz neki, hogy elmondhatja: ezt a sálat ő kötötte egyedül. Akkor a teljes dicsőség az övé. Szerintem óriási a különbség, nem?
Egyébként lesz még tél jövőre is :-).

A mi kis "Picassonk"

Nos, igen az én kis törpém is kipróbálta, hogy milyen szépen fog a fekete (jó vastag) alkoholos filc a falra, az ajtóra, a parkettára. Mivel frissen van minden festve, és a parketta is csak 2 hónapos, így mondanom sem kell, hogy a lélegzetem is elakadt mikor megláttam a művét. Egy pillanatra úgy éreztem itt a vég, ha a parkettáról nem jön le ez a mázolmány.
Szerencsére volt itthon oldószer, így megmenekült a padló, és a falakról is lecsiszoltuk a csíkokat, már csak le kell festeni.
Azért osztom ezt meg veletek, mert nagyon tanulságos az eset. Persze nem vagyok már én se kezdő, tudom, hogy mit nem szabad elöl hagyni, csak hát van nekem két nagyobb gyerkőcöm is, akik elvesznek ezt-azt az íróasztalomról, a szekrényemből (szó nélkül, khmmm...), és aztán elfelejtik visszatenni, vagy legalábbis a kicsi elől elrejteni. (A középső fiam íróasztalán maradt a filc.)
Azon a bizonyos délutánon gyanútlanul fölengedtem a picúrt az emeletre, és közben megnéztem idelent a nagyobbik kötését, amiben némi hibát kellett kijavítani, és igen, éreztem, hogy Domi túl sokáig van fent egyedül, és olyan gyanúsan csendben van, de jól esett a nagyokkal beszélgetni, csodálni a gyönyörű sálat, amit a legidősebb fiam köt. Eltelt így 5-10 perc.
Így történt az eset, amiben többen is hibáztunk, s elég csúfos vége lett. Nem is a kicsit szidtam meg miatta, hanem magunkat. Jó lecke volt.
Azt hiszem nagyon gyakran abból történik baj, ha mi felnőttek (vagy nagyobb gyerekek) nem vagyunk elég óvatosak, nem figyelünk kellőképpen. Nekem egyébként most külön feladat, hogy a nagyokat is figyeljem, mert a kicsi mindent utánoz, így őket is. Sajnálom is, amikor azt kell kérnem tőlük, hogy ezt vagy azt ne csinálják (pl. vmire felmászni), mert a kicsi látja és utánozni akarja őket. A nagyok persze már tudnak magukra vigyázni, de a pici még nem, és bizonyos dolgokat elmagyarázni sem tudok még neki. Majd talán bő egy év múlva.
Bevallom, amikor a két nagy kicsi volt, könnyebb dolgom volt, mert ha eltettem valami számukra veszélyes dolgot, akkor tudtam, hogy az ott is marad, míg én elő nem veszem. Most viszont a két nagy fiú miatt megsokszorozúdott a veszélyes (vagy éppen védelemre szoruló) tárgyak száma, nagyon kell figyelnem. Igazán nem könnyű.

Anya = Házicseléd?

Nos, kis szünet után újra itt. Nem tudom ki mennyit sütött-főzött, dolgozott az ünnepek alatt, de én elég sokat, és azt hiszem elfáradtam. Mindennek tetejébe mosogatógép nélkül voltam egy egész hónapig, és karácsony, vendégeskedés lévén ez rengeteg plussz munkát okozott.
Valószínűleg ezek eredményeképpen akadtam ki egyik nap, mert már egészen úgy érzetem magam, mint egy jófajta házicseléd. Aki mindig mindenkit körülugrál, kiszolgál, lesi a kívánságokat, csak épp a lényegre nincs ideje: valóban együtt lenni a gyerekeivel. Egyik gyerkőc kérte, hogy tanítsam meg kötni, másik, hogy hadd mutassa meg a horgolás-tudományát, amit aznap tanult az iskolában, én pedig olyan szívesen lettem volna velük, de valahogy mindig akadt valami dolgom: a kicsit tisztába tenni, megetetni, elmosogatni, felsöpörni, kiteregetni, havat söpörni, tudomisén...
Aztán vacsorakor jött el a pillanat, hogy ültek az asztalnál, megint várták, hogy csiribí-csiribá odategyek mindent, ( a nagyoknak a kenyeret szerencsére már nem kell megkennem, ezt elértem), készítsem a kakaót, etessem a kicsit, és megint azon kaptam magam, hogy már vinnem kell fürdetni a picúrt, de még nem is ettem.
Száz szónak is egy a vége, azt hiszem elrontottam valamit. Igaz, segítenek a nagyok, ha megkérem őket, de valahogy szívességnek érzik, ha nekik kell teríteni, a hűtőből ki/be pakolni, vagy a saját szobájukat felporszívózni. Aztán meg csodálkoznak, hogy nincs időm valóban együtt lenni velük (mármint értelmesen, élménydúsan).
Ennek fényében elhatároztam, hogy igenis lesz feladata mindegyiknek, hiszen az életben sem jó, ha mindig csak várunk arra, hogy kiszolgáljanak, mert egyszer csak nem lesz ott anyuci. Másrészt be kell látniuk, hogy nem én élek egyedül ebben a házban, nem én eszek egyedül, nem én koszolok egyedül, főleg nem az ő szobájukban.
Nem múzeum a lakásunk, de egy alapvető rend jólesik, ha körülvesz. Szeretném, ha ezt ők is így éreznék. A külső rendetlenség sokszor belső káoszhoz vezet.
Tudom, sokan jutalommal motiválják a gyerekeiket a segítésre. Én ezt nem szeretném. Ne azért segítsen, hogy aztán cukorkát vagy pénzt kapjon, hanem azért, mert akkor lesz időnk a közös játékra (hisz ez is jutalom), vagy azért, mert ezzel nekem örömet szerez, esetleg azért, mert neki is igénye van a rendre, tisztaságra. Nyolc és kilenc évesen ezt már beláltják szerintem.
Gondolkoztam, hogy hol rontottuk el: Mindig körülöttük forog minden. Lessük a kívánságaikat, hogy mi érdekli őket, hova mennének, mit csinálnának szívesen, stb. Ez így egy bizonyos szempontból jó is, csak valahogy meg kell találni a középutat, hogy ne csak a szórakozás, hanem az élet munka része is jelen legyen. Hiszen nem szól majd a későbbi életük sem csupán a szórakozásról, az élvezetekről. Félreértés ne essék, nem azt szeretném, hogy egész nap sikálják a lakást, csak vállaljanak annyi részt a feladatokból, ami korukból kifolyólag elvárható és nem megterhelő. Azt szeretném elérni, hogy természetes legyen neki, hogy ha indulunk vacsizni, akkor ők terítenek, veszik elő a hútőből az ételt, és maguk után el is pakolják a cuccokat. Ez szerintem normális dolog, nekem viszont rengeteg időt és energiát spórol, amit így rájuk fordíthatok.
No, remélem sikerül mindezt gördülékenyen bevezetnünk.

Dühös, ordít, csúnyán beszél...

Dóri kérdezett ebben a témában, és a bejegyzése kapcsán eszembe jutott, hogy bizony nálnuk is volt, hogy elhangzott az óvodás gyerekem szájából: "Nem szeretlek! Soha többé nem játszok veled!" - vagy ehhez hasonlók.
Máskor pedig hazahoztak egy-egy csúnya szót az óvodából, és poénból azokat harsogták, vagy éppen dühükben egymásnak kiabálták.
Emlékeim szerint ez az időszak nem tart sokáig, és a legjobb amit tehetünk, hogy nem reagálunk, legalábbis nem túlzottan. A gyerek az "itt és most"-ban él, akkor éppen dühös ránk, és mond mindenfélét. Természetesen szó sincs róla, hogy nem szeret, és lehet, hogy már fél óra múlva ő fog könyörögni, hogy játszunk együtt. Nincs ezzel semmi gond. Ha azonban megsértődünk, és elkezdjük firtatni ezt a "ki nem szeret kit" dolgot, akkor játszmává válhat az egész. (Nagymamák tudnak egyébként halálosan megsértődni, ha teszem azt a fiúunoka nem ad nekik puszit.)
A trágár szavakkal sem érdemes túl sokat foglalkozni, csupán annyit mondani, hogy ez nagyon csúnya szó, mi ezt nem használjuk (Ugye tényleg nem?). Beszélgethetünk vele arról (persze nyugodt állapotában), hogy ha dühös, azt természetesen elmondhatja, beszélhet az érzéseiről (pl. "Nagyon sokat dolgoztam ezzel a toronnyal, és most tönkrement! Piszokul dühös vagyok!), sőt meg is mutathatja mennyire mérges (újságokkal teli papírdoboz rugdalása, párna püfölése, stb.).
Ha túl sokat használja a trágár szavakat, akkor adott helyzetben annyit szólhatunk, hogy "Hogy mondod? Biztosan nem értettem jól... Szerintem ezt el tudod mondani a csúnya szavak nélkül is."
Nagyon fontos szerintem, hogy elfogadjuk, hogy a gyerekeinkben is felgyülemlik a feszültség, és azt valahogyan le kell vezetniük. Nekünk felnőtteknek az a dolgunk, hogy erre olyan módokat mutassunk nekik, amelyek társadalmilag elfogadhatóak. (Emlékeztek a Szaffi c. filmre, amelyben annak az uraságnak egy gőzkieresztő szelep van a fején? Néha nekem is jól jönne egy ilyen :-)))
Egyébként, most, hogy már nagyobbak a gyerekeim, és a suliból is hazahoznak mindenfélét, amiről nem is tudják, hogy mit jelent, most már elmondom nekik ezen trágárságok jelentését is, és így megértik, hogy miért nem kéne azokat használni. Ovis korukban ezt még nem mertem...

Az anya is csak ember

Nos, be kell valljam, most nincs könnyű időszakunk. Én is feszültebb, ingerlékenyebb, türelmetlenebb vagyok mint máskor, és ez lecsapódik a gyerekeimen is. Nem örülök neki, de nem is fogom magam teljesen leírni emiatt, mert az nem segít.
Természetesen igyekszem tartani magam, és néha igen nagy erőfeszítések árán, de tudom hozni a megszokott színvonalat, viszont olykor-olykor elszakad a cérna. Igen, én is emberből vagyok, s mint olyan, nem hibátlan. Megvallom, van ebben valami jó is, hogy így van, hiszen egyrészt unalmas lenne, ha hibátlan lennék, másrészt (talán furán hangzik), de ez is egyfajta tapasztalat a gyerekeim számára. Mármint az, hogy anya (vagy egy másik ember) is hibázhat, és nincs mindig a toppon. Hiszen így van ez az óvónéni, tanító néni, főnök, és a majdani partner esetében is. Adódnak helyzetek, amikor a szeretett személy nincs jó passzban, és akkor is boldogulni kell egymással.
A dologhoz persze hozzá tartozik, hogy vannak dolgok, amiket soha, semmilyen körülmények között nem engednék meg magamnak. Ilyen a gyermek megütése, megalázása, becsmérlése, fenyegetése, érzelmi zsarolása, stb. Ez nem történhet meg, mert erre nincs mentség.
Az még "belefér", hogy nincs annyi türelmem, mint máskor, nem hallgatok meg mindent azonnal, hamarabb zavar a hangoskodás, olykor felemelem a hangom. Igen, ezek megtörténnek, de ettől még remélem nem veszítem el a bizalmukat, szeretetüket, hiszen ők nem tehetnek semmiről. És ez fontos!
Ezért mindig meg is beszélem velük, hogy most miért vagyok ideges, feszült, nyűgös, mert nem szeretném, ha magukra vennék. Édesek egyébként, tényleg próbálják megérteni, hogy gondban vagyok.A legkisebb persze még nem értheti, így vele próbálok a lehető legnyugodtabb maradni.
Azért ilyenkor számot vetek önmagammal, és igyekszek a holnaphoz erőt gyűjteni, hogy türelmesebb tudjak lenni mindannyiukkal.