Úgy alakult, hogy a két éves kori kötelező vizsgálatot egy idegen gyerekorvos végezte el Domin. Nem ismert minket, a gyermeket sem, így kérdezősködött. Mindenféléről: mozgása, beszéde, evés, stb. Aztán megkérdeztem tőle, mennyire gond az, hogy a gyerkőcöm semmiféle nyers gyümölcsöt vagy zöldséget nem hajlandó megenni (főve is necces).
A válasza nemcsak mint anyának, de mint pszichológusnak is nagyon tetszett. Azt mondta nem gond, ne csináljak belőle ügyet! Sőt, a gyerek véletlenül se vegye észre, hogy én ezen aggódom (szerencsére nem így van), vagy nekem fontos lenne, hogy ő ilyesmit is egyen, tehát ez ne legyen téma a családban! Mindig tegyek étkezésekkor gyümölcsöt vagy zöldséget az asztalra, hogy megszokja, hogy ez hozzátartozik az evéshez, de ha nem kér, akkor fogadjam el a döntését. Hozzátette, hogy én, mint anya, így mindent megtettem a gyerekem egészséges étkezéséért, és ez elég. Majd eszik később ilyet is.
Olyan profi volt ez a válasz, hogy el kellett mosolyodnom, mert én is ilyesmiket szoktam mondani a szülőknek :-). A lényeg, hogy a normális hétköznapi dolgokból, főleg a biológiai szükségletekből (evés, alvás, ürítés) nem szabad problémát csinálni! Ha a gyerek észreveszi, hogy a szülőt ezzel befolyásolni tudja, akkor fogja is!
Ezek után nem mondhattam mást: "Ön igazán jó pszichológus lenne, doktor úr!" :-)
szia! Mekkora kincs ma egy ilyen szakember!
VálaszTörlésA mi gyerekorvosunk is hasonló mentalitású, éppen ezért (is) ezt az orvost választottuk.
Örülök, hogy írtál a szobatisztaságról,nálunk is aktuális/vagyis még nem, de nem erőltetjük mi sem, eddig az a tapasztalatom, hogy mindent megtanult a maga idejében a kisfiam, nem kellett túlzottan szorgalmazni, Ő jelezte ha elérkezett az idő (pl. a kanállal evéssel is így voltunk). Mindig annyira jókat írsz, nagyon szeretem a blogod olvasni, sok segítséget jelent.
Lenne viszont most egy olyan probléma, amiről szívesen olvasnék tanácsokat, ötleteket.
2 éves kisfiunk mostanában agresszív velünk és más gyerekekkel is pl. a játszótéren. Előfordul, hogy csak úgy megharap vagy karmol valakit, sőt, mostanában így közeledik a gyerekekhez, hiába mutatjuk/mutattuk mindig, hogy simogatással, kedvességgel kell a másikhoz fordulni. Őt is sokat szeretgetjük (egyébként ezt viszonozza is, bár túl nem sűrűn)
Próbáljuk megértetni vele, hogy ez a másiknak rossz (és szerintem van, hogy érti is) mégis csinálja. testvére nincs, itthon pedig senkinél nem jellemző az ilyen viselkedés, így nem tudom, honnan vette.
Ez eléggé aggaszt most minket:-(
Mitől lehet? Mit tehetünk? Normális egyáltalán ez ennyi idős korban?
Előre is köszönöm, ha írsz vagy esetleg könyvet/linket tudsz ajánlani ezzel kapcsolatban.
Kedves Ági!
VálaszTörlésKöszönöm kedves, biztató szavaidat, és a bizalmadat is! Kérdezz csak bátran!
Ha nem bánod, akkor egy blogbejegyzésben válaszolok, mert talán többeket is érdekel a téma.
Üdv: Pancsa
Ez nagyon tetszik!!!!
VálaszTörlésNagyon szimpatikus válasza volt az orvosnak és megnyugtató!
Kedves Pancsa!
VálaszTörlésNem tudtam hová írjam, nem egészen ehhez a témához kapcsolódik, legfeljebb a pszichológusos részhez.
A környezetemben egyre több anyuka küzd azzal a problémával, hogy az elsőszülött gyerkőcöt akaratlanul is elhanyagolta a kistesó megszületése stb. miatt. Ezzel egy ideig nem is foglalkozik senki, úgy tűnik, hogy az elsőszülött szépen átszokott apukára, nagymamára és de jó, hogy milyen önálló már sokmindenben. Persze azért morog néha, akár hisztizik is konkrétan azért, hogy ne a kicsivel foglalkozzunk, hanem vele, de éppenséggel leszerelhető, hogy csúnyán mondjam. Mígnem ehhez hozzászokik. Viszont anyukának egy idő után eszébe jut, hogy nagyon elhanyagolta a nagyobbikat, majd a gyerkőc is elég durva tüneteket produkál. Hiszti otthon és nyilvánosan, a ruháját sem hajlandó egyedül felvenni, sértődős és iszonyatosan kikészíti a szüleit vagy csak az egyiket, leginkább az anyukát. Az anyukának ugye van a szokásos baja, háztartás, két gyerek, szoptatás és még a lelkiismeretfurdalás is.
Barátnőm azzal hívott ma fel, hogy voltak pszichológusnál, aki szerint minden rendben van. Nyilván nem, mert továbbra is vannak ezek a dolgok. Igaz, azt még hozzátette, hogy jobban oda kellene figyelni az elsőszülöttre. Én is mondtam neki (saját tapasztalat), hogy nem direkt szivatja a gyerkőc az anyukát otthon és nyilvánosan a viselkedésével, bár tény, hogy kitartás és türelem kell ahhoz, hogy az általunk okozott sebeket begyógyítsuk és újra foglalkozni kell a gyerekkel. Barátnőm viszont azt mondta, hogy ő képtelen ölbe venni, játszani, újra törődni vele, mert annyiszor megalázta már utcán, megcsináltatta vele a kaját és nem ette meg stb., hogy őt már nem is érdekli, csak azt akarja, hogy a gyerek ne hisztizzen és kész. Tudom, hogy ez csak indulat, eléggé kikészült. Ilyen helyzetre szeretnék tanácsot kérni, biztos hasznos lenne még további minimum 2gyerekes anyukáknak is.
A nyaralásukat is le akarja mondani, ami most lenne hétvégén, pedig jó kis fürdőzős helyre mennének, de nem meri bevállalni a hisztikezelés még a nyaraláson is, inkább otthon a lakásban veszekedne, mintsem a drága nyaraláson.
Mit mondjak még neki? Mivel nyugtassam meg? És leginkább hogyan tudná ő megoldani ezt a helyzetet? Hogyan vegye rá magát, hogy egyáltalán legyen ereje és kedve (tudom ez rosszul hangzik) a saját gyerekével megoldani ezt a helyzetet. A kislány amúgy 5,5 éves, a tesója 2 éves.
Köszönöm
Dóri
Szia Dóri!
VálaszTörlésAzt hiszem nem a nagyobb gyerkőc a gondok forrása, hanem az édesanya kiemrültsége, és neki lenne több segítségre szüksége, gondolom a családja felől elsősorban. Ha anyuci rendbe jön, és újra örülni tud a nagyobb gyermeknek, akkor megfordul az ördögi kör is, és a nagylány is újra kisangyal lesz. Próbálok majd erről is írni, ehhez is ötleteket adni.
Köszi a kérdésfelvetést!
Üdv: Pancsa