2009. szeptember 24., csütörtök

Szavaink ereje 2. - Kit, mit minősítek? A gyereket vagy a viselkedését?



Biztosan több helyen is olvastátok már, hogy ne a gyereket minősítsük, hanem a viselkedését. Tehát ahelyett, hogy "Rossz vagy!, Buta vagy!, Rendetlen vagy!..." mondjuk inkább: "Az rossz, ha megharapsz, mert fáj nekem., A cukorkákat szétdobálni butaság., Micsoda rendetlenség van ebben a szobában!...".
Mondani persze könnyű, hogy ezt így kellene csinálni, de alkalmazni olykor elég nehéz. A megszokás nagy úr, és könnyedén kicsúszik a szánkon a  régi  mondás, de nem kell megijedni, fog az menni, csak gyakorolni kell! Az már félsiker, ha észrevesszük magunkat. Ha pedig belejön az ember, akkor rutinból jönnek majd a megfelelő szavak, kifejezések.
Miért is olyan ártalmasak ezek a negatívan minősítő megjegyzések? Álljon itt egy példa, amin bizony magam is meglepődtem. Még pályám kezdetén járt hozzám egy felső tagozatos fiú, és kértem, hogy soroljon fel magáról 3 jó tulajdonságot. Azt felelte, olyan nincs neki, és elkezdte sorolni (szinte végeláthatatlanul) a rossz tulajdonságait. Először azt hittem csak viccel, vagy nagyon félvállról veszi a dolgot, hisz elég vagány srác volt, gondoltam biztos tud magáról mondani valami jót is. Aztán ráébredtem, hogy komolyan gondolja, hogy ő ízig-vérig "rossz". (És ezt büszkén vállalta, hiszen jót nem tudott mondani magáról, akkor legalább legyen piszkosul rossz.). Egyszerűen azonosult azzal a sok negatív cimkével, amit a környezete ráaggatott. Pedig valójában nagyon értékes gyerek volt.
Sokszor azt hisszük, hogy egy-egy viccesnek szánt megjegyzést félvállról vesznek a gyerekek. Pedig halálosan komyolan veszik, főleg, ha azok a szüleiktől érkeznek. A gyerek olyanná válik, amilyen tükröt tartunk eléje. Érdemes ezt komolyan venni.
Ha már a tükörnél tartunk, az is igaz, hogy gyermekeink tükörként mutatják nekünk, milyenek is vagyunk, hogyan beszélünk, stb. Ma a kicsi fiam és a legnagyobb tesója játszottak a szobában. Egyszer csak hallok valami nagy puffanást, zörgést, majd a nagy fiam hangját: " Jaj, Domi, most nagyon csúnya dolgot csináltál!" (Mint kiderült lerombolta bátyja legújabb építményét.) Bevallom jót mosolyogtam magamban, mert édes volt ezt az ő szájából hallani, másrészt anyai szívemnek igazán jó érzés volt, hogy nem azt kell hallanom: "Buta vagy!, Csúnya vagy!", netán: "Rossz vagy!".
Azt már csak nagyon csendben, "lábujjhegyen" mondom, hogy nem csak a gyerekeinkkel lehet így kommunikálni. Érdemes kerülni a többi ember negatív minősítését is (különösen a családtagokét), mert nagyon sokat változhat a kapcsolatunk.
Nos, kalandra fel! S ne feledjétek: Gyakorlat teszi a mestert!

2009. szeptember 22., kedd

Párkapcsolat 3. - Egy kis varázslat



Ma este véletlenül bekapcsoltam a rádiót. Tudjátok, az egyik adón nagyon jó kis slágereket játszanak, este többnyire szerelmes dallamokat. Lágy, andalító zene szólt, és hirtelen egy vágy, egy romantikus érzés öntött el. Szerettem volna a párommal odakuporodni a kanapéra egy-egy pohár finom vörösbort kortyolgatva a meghittséget árasztó gyertyafényben, miközben átadjuk magunkat a zenének, egymásnak...
Legyen varázslatos estétek!

2009. szeptember 21., hétfő

Párkapcsolat 2. - Mikor jut rá időnk?


Ha az ember meg szeretné tartani a párját, akkor természetes, hogy kettejük kapcsolatára is időt kell fordítani. De kérdem én: Mikor? Ma már nem létezik olyan fogalom, hogy munkaidő, csak munka és kizsigerelés van a végtelenségig. Ha egy családapa este 7-8 óra körül ér haza, akkor a gyerekeit jó eséllyel már csak vacsorázni, fürdeni látja, vagy éppen csak egy "jóéjt" puszit tud adni nekik. Ezt nem nevezném soknak.
Marad tehát 2-3 óra, amit a szülők kettesben tölthetnek. Mindketten fáradtak, végigdolgozták a napot, lehuppannak a fotelba, és próbálják megosztani egymással az élményeket, gondolatokat. Persze az is lehet, hogy csak a legfontosabb dolgok megbeszélésére van erejük, és ez sem csoda. Így aztán bambán ülnek a tv vagy a számítógép előtt (keresvén némi kikapcsolódást), majd  1-2 óra elteltével beesnek az ágyba.
A jó öreg kommunikáció valahogy elmarad. Pedig ez a mozgatórugója mindennek.
Már csak a hétvégében lehet reménykedni, hogy akkor több idő jut a családra, a párkapcsolatra, a gondolatok, érzések megosztására, a közös kikpcsolódásra, felhőtlen együttlétre.
Lehet, hogy feketén festettem le a képet, de amerre nézek, szinte csak ezt látom, és ennek következtében depressziós anyukákat, boldogtalan párkapcsolatokat, széthulló házasságokat látok.
Ebben az országban nagyon sok a munkanélküli, nem értem tehát, hogy miért nem elég 8-9 órát dolgozni egy családapának? (Több embernek lenne munkája is.) Mert akkor több ideje maradna a gyerekeire, a párkapcsolatára, és netán egészségesebb életet élhetne testileg, lelkileg?
Véleményem szerint nem jó irányba haladunk. A gyerekeinket a tv és az utca neveli, ott keresik a példaképeiket is. Meg lehet nézni más "fejlett" országokat, hogy milyen eredményre vezetett mindez. Kétségbeejtő.
Elnézést, hogy ilyen szomorúra sikeredett ez a poszt, legközelebb igyekszem vidámabb témát keresni.

2009. szeptember 15., kedd

Létezik-e ideális korkülönbség a testvérek között?


Szerintem mi anyukák gyakran gondolkozunk ezen. A magam részéről azt gondolom mindig az az ideális, ami éppen sikeredik. A kicsi korkülönbségnek és a nagynak is megvan a maga előnye és hátránya is, így mindenképpen örülhetünk :-).
A két nagy fiam között egy év korkülönbség van, így eleinte túlzás nélkül állíthatom, hogy a túlélésre játszottunk. Mikor egy éves lett a kisebb, azt vettük észre, hogy kezd minden egyre könnyebben és gördülékenyebben menni. Ma már fantasztikus dolognak tartom, hogy ilyen kicsi köztük a korkülönbség, mert minden élményt megsokszoroznak egymás számára (még egy egyszerű vacsorát is, bár ennek én nem mindig örülök :-)).
Nem kell gondolkozni azon, hogy kit hívjunk át játszani, mert mindig "kéznél van" a játszótárs.
Persze a hasonló érdeklődésnek az a velejárója, hogy olykor összekapnak játékokon, miegyéb, de ez teljesen rendjén van, és úgy érzem fontos is a szocializációjuk szempontjából.
A harmadik kismanónk 6,5 évvel később érkezett. Ez nálam már a nagy korkülönbség kategóriába esik. Tisztában vagyok vele, hogy valódi játszótársai nem lesznek egymásnak. A nagyok most még gyömöszölik ugyan a kicsit, de pár év múlva gyanítom egész más dolgok kötik majd le a figyelmüket. Félek is, hogy a kicsi kvázi egykeként fog felnőni.
Ugyanakkor nekünk szülőknek óriási könnyebbség, hogy a nagyok már önállóak, apró dolgokban segíteni is tudnak, így több energiánk marad a kicsire, és persze már rutinosabb is az ember, mint az első gyereknél.
Arról nem is beszélve, hogy nincs annyi veszekedés a játékokon, hiszen nem ugyanaz az érdeklődési körük (mert a békének is tudok azért örülni :-)).
Mindenben meg lehet tehát találni a szépet, a jót, csak keresni kell. Egy azonban biztos: ha van testvére az embernek - legyen kicsi vagy nagy - az nagyon jó dolog!

2009. szeptember 11., péntek

Testvérek - Külsőre hasonlók, belül egész mások


Mikor kicsik voltak a nagy fiaim, sokszor csodálkoztam azon, hogyan is lehet egy szülőpárnak személyiségét tekintve két ennyire különböző gyermeke. Aztán egyre jobban tetszett, hogy olyan mások, kiegészítik egymást, ill. mindig új-, és újabb felfedeznivalókat rejtegetnek. Így aztán nagy örömmel vártam, milyen is lesz a harmadik kismanónk. Nem csalódtam, természetesen ő is egy külön kis világ, akit fel kell fedeznünk. :-)
Nos, az evését tekintve főleg különc, mert rendkívül bizalmatlan. Ez számomra roppantul új dolog volt, hiszen a nagy tesói jó evők voltak, élvezet volt őket etetni. Az én kis csöppem azonban nem könnyíti meg a dolgomat. Gyümölcsöt például egyáltalán nem hajlandó nyersen megenni (már 17 hónapos). A kertünkben számtalan finom gyümölcs kínálta magát a nyáron, de hiába ettük mi "kétmarokra" a málnát, cseresznyét, epret, őszibarackot, az én kicsim nem kívánta meg tőlünk. Illetve előfordult, hogy odavette a szájához, de valahogy az állaga, a hidegsége, vagy nem tudom mi miatt, de kiköpte mindet. Turmixolva, főzve már megeszi, ez is biztató. Egyébként kenyeret sem eszik, de a tésztát pl. imádja. Szóval okoz fejtörést bőven, de mit tehetnék? Várok, és reménykedek, hogy fog változni a helyzet. És persze ismét leszűröm a tanulságot: minden gyermek más és más! :-)

2009. szeptember 8., kedd

Egy pohár hűsítő limonádé


Nemrégiben kaptam egy-egy pohár finom hűsítő limonádét Tündérláttától, és Máriától. Ezúton is köszönöm, igazán jól esett, és szeretném a díjat továbbadni. Orsinak (akinek most talán jól jön egy kis hűsítő, erőtadó ital), Belinnek (akinek mindig csodálom a munkáit) és Maresznek (akinél nagyon hasznos dolgokról lehet olvasni).
Dőljetek hárta, pihenjetek, és kortoyljátok a limonádétokat!
Szeretettel küldi: Pancsa

2009. szeptember 5., szombat

Első napok az óvodában


Bizonyára nagy izgalomban teltek el az első napok az óvodában kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A sok új játék, a kevdes óvónénik remélem elbűvölték a kismanókat, és mindenki jól érezte magát. Igen, a 3-4 éves gyermekek többsége várja már az óvodát, szeret gyerekek között lenni.
Az első napokban ritkán van "gond", hiszen az újdonság varázsa magával ragadja gyermekeinket. Eljön azonban az idő (úgy két hét elteltével), amikor a kicsi felfedezte, kipróbálta a játékokat, megismerte a csoporttársait, és kezdeti lelkesedése csökken egy kicsit. Ilyenkor ébred rá, hogy "ez már mindig így lesz", azaz óvodába kell járnia. Ilyenkor előfordulhat, hogy nem akar esetleg óvodába menni, s ki-ki vérmérséklete szerint tiltakozik is. Nincsen ezzel semmi baj, tudjunk róla, hogy ez természetes dolog, és pár napon belül el fog múlni. Biztassuk a gyermeket, és szeretettel, de határozottan álljunk ki amellett, hogy az óvoda jó hely, és ő mostantól oda jár. (Persze, ha meggyőződtünk arról, hogy az adott csoport nem gyermekünknek való, és van rá lehetőségünk, akkor ne habozzunk váltani!)
Ha sír a kicsi az elváláskor, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy rosszul érzi magát az oviban. Inkább az elválást siratja, az anyával otthon töltött éveket sírja vissza. Nincs ezzel semmi gond, ez egy életszakasz lezárása. Érdemes délután vagy másnap megkérdezni az óvónőt, hogy meddig sírt, s utána sikerült-e feloldódnia. Legtöbbször csak néhány percig tart a sírás, utána önfeledten játszik a gyermek. Nagyon megnehezítjük azonban a dolgát, ha mi is elpityeredünk. Sokszor az apukák könnyebben elválnak a kicsitől, ilyenkor talán jobb, ha ők viszik reggel oviba.
Akinek az édesanyja otthon van a kicsi testvérével, annak nehezebb dolga van, hiszen tudja, hogy az anyunak nem kell munkába mennie, és ő is vigyázhatna rá. Érdemes ilyenkor hangsúlyozni azt, hogy az óvodás gyermek már "nagy", és ennek előnyeit kidomborítani. Lehetnek kiváltságai, új szerepei, stb.
Az sem ritka, hogy a régóta szobatiszta gyermek átmenetileg újra bepisil, bekakil. Tekintsük ezt természetesnek (mint ahogy az is), úgy hamarabb elmúlik. Ha szekáljuk vele a gyermeket, akkor súlyosbodhat a probléma. Nem kell megijedni, az óvónők is fel vannak erre készülve. A változástól (pláne, ha az élete más területeit is érinti) kicsit megbillent a gyermek lelki egyensúlya, biztonságérzete, és ez az oka a korábban már túlhaladott fejlődési szintre való visszacsúszásnak. Sok-sok szeretettl, türlemmel segíthetünk gyermekünknek a kezdeti nehézségek átvészelésében.
A hétvégék, szünetek után gyakran nehezebben indul el a kis óvodás. (Valljuk be néha velünk is így van ez hétfőnként!) Idővel azonban megszokja a hétköznapok és hétvégék váltakozását, és az újdonsült barátságok is csalogatják majd be a csoportba. Megszokja az óvodai életet, egyre önállóbb lesz, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy délután hosszasan kell rá várakozni, míg befejezi a játékot, és elbúcsúzik a társaitól. Igen, "nagyfiú/nagylány" lesz belőle :-).

2009. szeptember 3., csütörtök

Milyen feladatai legyenek a gyermeknek?


Tegnap este erről beszélgettünk a férjemmel. Megmondom őszintén a három gyerek és a családi ház rengeteg tennivalót kínál, és sokszor úgy érzem nagyon egyedül vagyok pl. a rendetlenséggel vívott harcban. Négy fiú él körülöttem, és be kell látnom, nekik más az ingerküszöbük ezen a téren. Azért, ha felhívom a dologra a figyelmüket, akkor segítenek ők szívesen, és a kis csapat pikk-pakk rendet varázsol :-).
Elgondolkoztam azon, hogy mi szülők folyamatosan azon munkálkodunk, hogy a gyerekeinknek minél szebb, felhőtlenebb gyerekkort teremtsünk. Ezért aztán a mai gyerekek szinte mindenben csak a szórakozást keresik, és fel vannak háborodva, ha valami feladattal bízzuk meg őket.
A régi időkben a gyerekeknek is megvoltak a feladataik. nekik is hozzá kellett járulni a család boldogulásához. Az életük szerves része volt a munka, melyben mindig megkeresték a maguk számára a szórakozást is. A mai gyerekeken, fiatalokon azt látom, hogy inkább kerülnék a munkát, ha van rá mód.
Tavaly a kisfiam azzal jött haza az iskolából, hogy az egyik osztálytársa pénzt kap azért, hogy kitakarítsa a saját (!) szobáját, a másik pedig ajándékot. Mondtam neki, hogy : "Drágám, én úgy gondolom, hogy annak a feladata rendet rakni, aki szétpakolt. A jutalma pedig az érte, hogy innentől kezdve szép, tiszta, rendezett környezetben lehet." Elfogadta, tudja, hogy nálunk ez a rendszer, és kész. Nem vagyok hajlandó utánuk pakolni, mert nekem is csak 24 órából áll a nap.
Egyébként sokszor olyan nagy örömmel segítenek a gyerekek a ház körüli munkában, csak hagyni kell őket kibontakozni. Tavaly nyáron a nagy fiam teljesen egyedül nekilátott körtét eltenni a fagyasztóba. Meghámozta, feldarabolta, zacskóba tette, és berakta a fagyasztószekrénybe. Négy-öt adagnyit eltett így. Télen pedig nagyon büszke volt magára, amikor abból főztünk körtelevest.
Bár néha nehezen kezdenek hozzá, de akkor is büszkék magukra, amikor rendet raknak a szobájukban, s nekik is jobb érzés bemenni a tisza, rendezett helyiségbe.
Persze én sem szeretném mindig ugráltatni őket, és folyamatosan keresem ezen a téren az egyensúlyt. Mégis azt gondolom, hogy a munka örömét kár lenne elvenni tőlük.