Szerintem mi anyukák gyakran gondolkozunk ezen. A magam részéről azt gondolom mindig az az ideális, ami éppen sikeredik. A kicsi korkülönbségnek és a nagynak is megvan a maga előnye és hátránya is, így mindenképpen örülhetünk :-).
A két nagy fiam között egy év korkülönbség van, így eleinte túlzás nélkül állíthatom, hogy a túlélésre játszottunk. Mikor egy éves lett a kisebb, azt vettük észre, hogy kezd minden egyre könnyebben és gördülékenyebben menni. Ma már fantasztikus dolognak tartom, hogy ilyen kicsi köztük a korkülönbség, mert minden élményt megsokszoroznak egymás számára (még egy egyszerű vacsorát is, bár ennek én nem mindig örülök :-)).
Nem kell gondolkozni azon, hogy kit hívjunk át játszani, mert mindig "kéznél van" a játszótárs.
Persze a hasonló érdeklődésnek az a velejárója, hogy olykor összekapnak játékokon, miegyéb, de ez teljesen rendjén van, és úgy érzem fontos is a szocializációjuk szempontjából.
A harmadik kismanónk 6,5 évvel később érkezett. Ez nálam már a nagy korkülönbség kategóriába esik. Tisztában vagyok vele, hogy valódi játszótársai nem lesznek egymásnak. A nagyok most még gyömöszölik ugyan a kicsit, de pár év múlva gyanítom egész más dolgok kötik majd le a figyelmüket. Félek is, hogy a kicsi kvázi egykeként fog felnőni.
Ugyanakkor nekünk szülőknek óriási könnyebbség, hogy a nagyok már önállóak, apró dolgokban segíteni is tudnak, így több energiánk marad a kicsire, és persze már rutinosabb is az ember, mint az első gyereknél.
Arról nem is beszélve, hogy nincs annyi veszekedés a játékokon, hiszen nem ugyanaz az érdeklődési körük (mert a békének is tudok azért örülni :-)).
Mindenben meg lehet tehát találni a szépet, a jót, csak keresni kell. Egy azonban biztos: ha van testvére az embernek - legyen kicsi vagy nagy - az nagyon jó dolog!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése