Bölcsőde-, óvodakezdés - Nos, ez sem könnyű

Egyik kedves olvasóm írta, hogy gyermeke most kezdte az óvodát (bölcsi után), s bár "egy nap alatt beszokott", nem minden felhőtlen.
Azt hiszem azoknak a gyerekeknek valóban sokkal könnyebb beszokni az óvodába, akik előtte bölcsibe jártak, hisz már megtapasztalhatták, hogy akkor is jól érezhetik magukat, ha anyától távol vannak, s a szülő mindig jön értük, nem hagyja őket örökre magukra. Másrészt egy újfajta napirendet is megszoktak, és a társak, a gondozónők jelenlétét.
Mégis azt kell mondjam, hogy egy nap alatt csak látszólag szokik be egy gyermek egy új környezetbe. Még akkor is, ha nem sír, eljátszik a többiekkel, és azt mondja nyugodtan otthagyhatjuk őt.
Gondoljunk csak bele, ha mi munkahelyet váltunk, akkor nekünk is kell egy bizonyos idő, míg otthonosan mozgunk az új terepen, s egy picivel még később már felszabadultan, jól érezzük magunkat.
Ha valami gond felmerül, az annak a jele, hogy még nem szokta meg a kicsi ezt az új helyzetet.
Nagyon sok kisgyermeknél tapasztaltam már, hogy az új környezetben nem akarnak pisilni, kakilni, vagy éppen enni. Nem olyan ritka jelenség ez, s még azt hiszem a bizalmatlanság jele. Nem tudnak még annyira megnyílni, annyira kitárulkozni az új környezetben.
Különösen gyakori ez akkor, ha a gyermek életének más területein is változás állt be, ami az ő biztonságérzetét megingathatta (költözés, válás, kistestvér születése, betegség, haláleset a családban, stb.)
Mindez nagyon ijesztő a szülők és óvónők számára, hiszen a gyermek alapvető szükségleteinek kielégítéséről van szó, az egészsége van veszélyben.
Mégis azt kell mondjam, hogy akkor teszünk a gyermekkel a legjobbat, ha rábízzuk ezt a dolgot.
Hogy mondhatok ilyet? Nos, tapasztalatom szerint, ha "ügyet", "problémát" csinálunk az alapvető szükségletek kielégítéséből (evés, ürítés, alvás), akkor nagyon kitolunk a gyerekkel is és magunkkal is, mert igen valószínű, hogy hosszú évekig elhúzódik, s elfajul a porbléma. A fizikai gondokra ráépülnek a lelki terhek, amiktől még nehezebb megszabadulni.

Hogyan is alakul ki az "ördögi kör"? Az én fejemben ez valahogy így áll öszze:
Először a gyermek produkálja a tünetet (nem eszik, nem pisil, stb.). Erre a szülő megijed, s próbál a lelkére beszélni (először szépen, finoman), de ez nem használ, mert a kicsi még nem érzi magát olyan biztonságban, hogy ennyire megnyíljon, nem megy a dolog. A szülő kezd bepánikolni, hogy ez így nem mehet tovább, mert gond lesz a gyerek egészségével, s minden elképzelhetőt bevet (könyörgés, ígéret, szidás...). Erre a gyerek mégjobban bezárkózik, megijed, hogy már a szülő sem az ő pártján áll, nem érti meg őt, s ettől még rosszabbul érzi magát, persze a tünet egyre csak fokozódik. Itt már elkezdődött a lelki terhek felépítése is.
Mindennapossá válnak a "Pisiltél/kakiltál az oviban?" c. kérdések (esetleg "Megint bepisiltél/bekakiltál?" hiszen nem lehet a végtelenségig visszatartani), már a szomszéd néni is tud a problémáról, s ő is kérdezget, próbál "segíteni", s a végén másról sem szól az este, mint a problémáról, a veszekedésről.
Arról nem is beszélve, hogy egy idő után észreveszi, hogy ez a dolog nekünk mennyire kellemetlen, mennyire bánt, s ezzel egy ütőkártyát adunk a kezébe, amivel "büntethet", "zsarolhat" bennünket, és meg is fogja tenni.

Na jó, ha ez nem megoldás, akkor mégis mit lehet tenni? - kérdezitek most bizonyára.
Mivel azt már biztosan tudom, hogy a fönti út nem járható, így valami egészen mást javaslok. Nagyon nehéz lesz megtenni, de őszintén hiszek benne, hogy segít. Rá kell bízni a gyerekre, hogy ő milyen tempóban akar és tud megnyílni. Ez alatt azt értem, hogy nyugodtan beszéljük meg vele, hogy: "Látom, még nincs kedved itt pisilni (kakilni, enni, stb.) az oviban. Nem baj, rendben van ez így. Én rád bízom, majd ha Te úgy érzed, akkor itt is megpróbálhatod a többiekkkel együtt, nem siettetlek" Tehát időt kell neki adni, és ebben nagyon fontos, hogy az óvónőket (és dadusokat) magunknak partnerként megnyerjük. Csak akkor működhet a dolog, ha mindenki a ráhagyás elvét képviseli.
Lehetőleg ne faggatózzunk, hogy sikerült-e ma már az oviban pisilni, enni , inni, stb.! Szóba se kerüljön ez a téma! Az óvónőkkel se vitassuk ezt meg a gyerk füle hallatára!
Ha mondjuk a gyerek nem eszik, akkor mindig kapjon ő is egy keveset a tányérjába, persze rábízva, hogy abból mikor és mennyit eszik. Akár a mosdóba is kimehet a többiekkel, akinek ürítési gondjai vannak, csak nem kell ráülnie a wc-re.
Mindig figyelni kell a gyerek reakcióit, tempóját, s aszerint rugalmasan alakítani a körülményeket.

A legfontosabb tehát a bizalom, hogy rá merjük bízni a döntést, hogy mikor nyílik meg az új környezetben. Nem könnyű. Ha megérzi, hogy aggódunk, akkor nem is fog működni.
Annyi kis trükköt bevethet a szülő, hogy ha meg tudja oldani, hogy nem egész napra adja a gyereket az intézménybe, akkor ugye hamarabb kerül a kicsi a biztonságos környzetbe - haza, ahol gyorsan kielégítheti alapvető szükségleteit, ami biztosan jobb az egészsége szempontjából.

Én azt hiszem pár hét alatt ezeknek a gondoknak meg kell szűnnie, s ha nem, akkor mindenképpen javaslom a gyermekpszichoógus felkeresését. Szintén fontosnak érzem a szakember segítségét olyan esetekben, ahol nem csak az óvoda,- bölcsődekezdés okozza a nehézségeket, hanem egyéb érzelmi biztonságot veszélyeztető körülmények is fennállnak (kistesó születése, költözés, betegség, haláleset, válás, stb.).